Esztergom és Vidéke, 1993

1993-01-27 / 4. szám

2 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Ha elviselhetetlenül türelmetlenné válik a történelem, ha a nemzeti, világnézeti, vallási vagy bármilyen különbözéseket szeretné elsodorni az indulat, az erdélyi tolerancia eszménye idéződik fel bennem. Nemcsak történelmi erényként, noha tegnapiak és maiak jogos büszkesége lehet, hiszen Európában elsőnek Erdélyben mondták ki, a tordai országgyűlésen, 1568. január havában, hogy egyenlő szabadság illet meg minden vallásfelekezetet, bárminő lelkiismereti meggyőződést. Ilyen messzire sehol nem mentek a felekezeti harcoktól megszaggatott kontinensen. Gyakorlatilag akkor, a tordai határozat kimondásakor ez a döntés, ez az állásfoglalás az unitárius egyház egyenjogúsítását jelentette, a római katolikus, a református és az evangélikus felekezetek sorában. Dávid Ferenc, az új vallás megalapítója ezzel tanításainak szabadságát nyerte el s egyben a fejedelem, János Zsigmond teljes pártfogását. Alig egy esztendő múlva a fejedelem maga nyilatkoztatta ki a nagyváradi hitvitán, hogy „...a mai birodalmunkban miképpen arról az ország végzése is vagyon, mi azt akarjuk, hogy szabadság legyen. Továbbá tudjuk, hogy a hit Istennek ajándéka és a lelkiismeret semmire erőszakkal nem vitethetik." Véres harcok előzték meg e bölcsesség kimondását, ezért válhatott tartós törvénnyé, ahogy ma jellemezhetnők: tartós társadalmi egyetértéssé, minek nyomán Erdélyben, századokon át, Kós Károlyi idézve, „öt vallás hivői élhettek békességben egymással akkor, mikor Európa különböző Krisztus-hitü kultúrnépei halomra gyilkolták egymást." Századunk magyar demokrata publicistái ezt az erdélyi alapállást „kisebbségi humanizmusnak" nevezik. Nyilván, Trianon után, kisebbségi léthelyzetben. A meghatározást kiterjeszthetjük visszafelé is a történelmi időkbe, el a XVI. századig. A tolerancia szép eszményét ugyanis egy számbelileg kisebbségben lévő egyház papja terjesztette az ország küldöttei elé, s tették közösen törvénnyé. Még akkor is kisebbségi egyháznak tekinthetjük az unitárius felekezetet a korabeli Erdélyben, ha hívei közé számíthatta János Zsigmond fejedelmet is, és ha egy tíz évvel későbbi zsinaton, 1578-ban, ugyancsak Tordán már 322 unitárius lelkész jelent meg. Erdély demokratái mindig magukénak vállalták a tolerancia eszményét, noha ez nem is lett volna okvetlenül törvényszerű. Hiszen gondoljunk arra, a demokrácia már elnevezése szerint is a többség uralma, a türelmesség pedig a kisebbség védekező fegyvere. Önnön erejéből a tolerancia semmiképpen sem érvényesítheti a maga humánumát, csak a számbeli többség bölcs belátásával párosulva. Történelmi példák igazolják, hogy ez a szövetség, a kisebbségi önvédelem és a többségi belátás között nemcsak a kisebbségnek válik hasznára. Legalább annyira, ha nem nagyobb mértékben a megértő, a toleranciát elfogadó vagy legalább elviselő többségnek. Több mint száz évvel ennek előtte, 1888-ban karánsebesi román többségű választókerületben egy magyar politikust, Mocsáry Imjost emelték parlamenti képviselővé. A bizalom a közélet demokrata harcosának szólt, aki természetes módon vállalta a tolerancia elvét, színmagyar táj szülötteként hirdette a törtévükért, hitükért, iskoláikért folytatott szabadságharcban. Többségi érdeket is szolgál a tolerancia érvényesülése. Erdély történelmi nagyságát ez az esemény védelmezte és építette, az unitárius János Zsigmond halála után, katolikus fejedelmek, a Báthori-ház idején és a református uralkodók, Bethlen Gábor, a két Rákóczi György vagy az enyedi kollégiumot újraalapító Apafi Mihály idejében. Bethlen Gábor bölcs toleranciája mutatkozott meg például a Biblia román nyelvre fordíttatásában, a zsidó népcsoport emancipálásában. A nagy fejedelem szabad lakhatási és iparűzési jogot ad Erdély zsidó polgárainak, ami az ország gyarapodását segíti elő. Fejedelmi érdek ez, nyilvánvalóan, de ezen túlmenően, Bethlen biztosítja a zsidók számára a szabad vallásgyakorlást és kollektív nemes levelet ad számukra, amelyben figyelmezteti a hatóságokat, hogy az egyes zsidó ember vétségéért a többieket feleBeke György Erdélyi örökség nelmi Magyarországon élő minden nemzet, nép, kisebbség egyenlőségét. Ha azt a korszakot idézzük fel, főként Eötvös József megértő liberalizmusát szoktuk elmegetni. Mocsáry és Eötvös között sor került vitákra is, de szakadék soha nem támadt közöttük. Mindketten megértették a tolerancia történelmi erejét. Visszatekintve, úgy tetszhetnék, Mocsáry Lajos továbbjutott előre a nemzetiségi jogokért folytatott küzdelmében: nemcsak az egyéni szabadságjogokat kívánta, követelte, minden szabadság alapvető feltételeként, de a közösségi jogok fontosságát is felismerte, éppen a kisebbségek jövője szempontjából, az anyanyelv szabad használatának, az anyanyelvű iskoláztatásnak, a művelődési intézmények szabad működésének törvényes biztosítását minden nemzet, nép, kisebbségi közösség számára. Mocsáry ezáltal a többségi felelősségvállalás emberévé vált, példa lett a későbbi évtizedek számára, olyan jelkép, amelyet a magyar nemzet méltán mutathat fel bármikor a szomszédos népeknek és a nagyvilágnak. Manapság egyenesen hivatkozási alap ez az örökség az erdélyi magyarok számára a nyellőssé tenni vagy bántalmazni tilos. Fordítsuk le ezt is mai szóhasználatunkra: Bethlen Gábor toleranciája nem tűrte el a kollektív bűnösséget és a felelősségre vonást. És a jogokra, a baráti gesztusokra hűség a felelet. Századokon át élő ragaszkodás és tisztelet. Az erdélyi tolenrancia hagyományai tartották meg a magyar hűségen Trianon után a román hatalom alá került zsidóságot. Ennek egyenesen megindító példája a Kecskeméti Lipót főrabbiról elnevezett hajdani nagyváradi zsidó gimnázium létrejötte. Nagyvárad zsidó fiataljai - egyházi törvények és ősi hagyományaik megőrzése mellett - magától értetődően magyar iskolába jártak 1918-ig. A bukaresti kormányzat azonban ki akarta tépni az erdélyi zsidóságot a magyarságból, legalább nyelvében, majd később lélekben is. Törvényt hozott Bukarest, hogy a zsidó fiatalok csak állami román tanintézetekben vagy felekezeti iskolákban tanulhatnak. A felekezeti iskolákban a tanítás nyelvét a fenntartó egyházközség határozta meg. Kecskeméti Lipót nagyváradi főrabbi maga gyűjtötte össze a szükséges pénzalapot a zsidó felekezeti gimnázium megnyitásához, és ebben az iskolában - a román szigorításokig - magyarul tanították a zsidó és keresztény fiatalokat. A vészkorszak, a zsidók deportálása nemcsak megbocsájthatatlan tömegpusztítás volt, hanem magyar öngyilkosság is. Hiszen Kecskeméti Lipót szellemét érte halálos csapás. A kisebbség tragédiája a többség nehezen kiheverhető vesztesége lett. Állok most a történelem partjainál, eltűnődöm gőgös duhajok mai tudatlanságán, Kelet-Közép-Európa önmagát igázza le, miután felszabadult fél évszázados lelki és gazdasági rabságából. Anyanyelvű iskolák kerülnek veszélybe, intézmények tűnnek el, nyelveket szeretne kiirtani a rögeszmés megszállottság és a cinikus nacionalizmus. Mintha az erdélyi örökség végképp elenyészett volna, legelébb saját szülőföldjén. Kit szolgálhat ez a diktatúrát kísértő kizárólagosság? A többségi nemzeteket? Fülemben csengenek a latinos zengésű katalán szavak, amelyekkel János Károly király megnyitotta az olimpiát. Mivel a katalán föld fővárosában mérkőztek a világ sportolói, természetes volt a spanyol király számára, hogy katalánul mondjon beszédetl Egy olyan nép nyelvén, amelyet Spanyolország lakosságának 15 és fél százaléka beszél csak. De ott, Barcelonában ez a lakosság anyanyelve. És szazados tiltás után az ország uralkodója ezen a nyelven szólalt meg. ^ TÁRLAT • özeüi* Megnyitja dr. Kálmán Attila, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium politikai államtitkára. A megnyitó időpontja: ^

Január 29, délután 4 óra. IDŐ LAPOZÓ szerkesztésében