Esztergom és Vidéke, 1993

1993-06-24 / 25. szám

207 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Sobies ki János - a király és az ember A Magyar Természetbarát Szövetség évről évre megrendezi a Sobieski vízitúrát, Esztergom 1683. október 27-i török uralom alóli felszabadításában főszerepet játszó Sobieski János lengyel király emlékére. A két nép történetében a körépkortól megfigyelhető rokon vonások, kapcsolatok a XVII. század folyamán is jelentkeztek. A kelet-európai népek sorsát meghatározó külpolitikai erők között a XVn. század derekától nagy súllyal esett latba a Habsburg birodalom és az oszmán hatalom éleződő ellentéte és a francia-osztrák hatalmi versengés. A három nagy birodalom külpolitikája döntő hatással volt Sobieski János életére és politikájára. Sobieski János Bécs megmentője, a párkányi csata hőse, Esztergom felszabadítója 1629. augusztus 17-én született az oleskoi várban. Apai ágon ősei vidéki földesurak voltak, Radon vidékéről. Házasság révén kerültek a keleti határvidékre, ahol gazdagságot, mágnási rangot szereztek. Az apa, Jakub Sobieski a lengyel nemesi Respublica legelső vüági méltósága, Krakkó várnagya volt A szüleit igen tisztelő Jan otthon, a krakkói egyetemen és külföldi akadémiákon tanult. Járt Németalföldön, Hollandiában, Franciaországban, Angliában. Bátyjával együtt atyjuk halálhírére tértek haza, ahol kemény katonai élet várta őket, az addigi felhőtlen diákévek után. Jan az ukrajnai kozákokkal vívott beresteczkói csatában, 1651-ben súlyosan megsebesült, bátyját pedig tatárok gyilkolták meg. Ezután ő lett a hatalmas birtok egyedüli úra. Sebeiből felépülve követségben járt a Balkánon és Isztambulban. János Kázmér udvarában ismerkedett meg élete nagy szerelmével Marié Casimire d' Arquiennal, aki azonban először Jan Zamoyski kijevi vajdához ment feleségül. Sobieski nem adta fel a reményt, amit Mária sem hagyott kialudni, és Zamoyski halála után végre egymáséi lehettek. János Kázmér halála után azonban a Habsburg párt jelöltje, Michal Wisniowicki került a trónra, akivel Sobieski határozottan elégedetlen volt tehetetlensége és ügyetlensége miatt. Mégis Sobieski volt az, aki a király trónfosztása ellen lépett fel, jól látta ugyanis, hogy a készülődő török ellen az ország egységére van szükség. Figyelmeztette a parlamentet (Sejm), hogy a jelentős végvárat, Kamieniecet meg kell erősíteni, munícióval, csapatokkal kell ellátni ahhoz, hogy sikeresen állhasson ellent a törököknek. De felhívása nem ébresztette fel a nemesség és a király felelősségérzetét. 1672-ben maga IV. Mohamed szultán indult meg Lengyelország ellen és a törökök sikerrel fejezték be Kamieniec Podolski ostromát. A békekötésben Lengyelország elvesztette ukrajnai területeit Podoliával együtt és évi adót kellett fizetnie a szultánnak. Egy év múlva Sobieski győzelmesen vágott vissza Chocimnál, de az ő nevéhez fűződnek a korábbi, podhajcei, braclawi, kaluszi stb. győzelmek is. Ez a nagy győzelem vitathatatlanná tette, hogy a Wisniowiecki halálával megüresedő trónt csakis Sobieski foglalhatja el. A trónra lépő új uralkodó igen ellentmondásos jeliemmel rendelkezett. Elmondhatjuk, hogy a végletek embere volt; egyszer lusta majd meglepően gyors döntései meghozatalában, a végletekig önfeláldozó, ugyanakkor szinte arcátlanul egoista, hősies és gyerekes rajongó és közömbös, jószívű - ugyanakkor az érzékenység ijesztő hiányát is lehetett tapasztalni nála; makacs és engedékeny, óvatos és meggondolatlan. Lelkesedett a haladásért, bátor volt, a csatákban mindig példamutatóan elöljárt és érzékeny volt a becsületre és az észre. Nemes tudásvággyal igyekezett megérteni minden létező alapvető okát. Természetimádó volt, az állatok, erdők, hegyek, virágok barátja. Hatalmas test rejtette ezt a nagy, érzékeny lelket. Sobieski János célkitűzései között szerepelt egy erős családjában öröklődő lengyel királyság megteremtése, az elvesztett lengyel területek visszaszerzése és a keresztény nyugat egyesítése a török ellen. E célok megvalósításához feltétlenül szükség volt a franciák támogatására, akik azonban cserbenhagyták Sobieskit. Ezért a még mindig fenyegető török veszély ellen a szintén közelről fenyegetett Habsburgokkal lépett szövetségre. Ennek a szövetségnek keretében sietett Sobieski a lengyel hadakkal a török által ostromolt Bécs felmentésére 1683 nyarán. Sobieski vezetésével a lengyel és birodalmi egyesített haderő felmentette Bécset és vüágraszóló győzelmet aratott a török felett. Mindenki Sobieskit ünnepelte, csak Lipót császár maradt rideg és viselkedett udvariatlanul Bécs megmentőjével. Attól tartott ugyanis, hogy a lengyel csapatok télen is Magyarországon maradnak és erőegyensúly-eltolódás jöhet létre az osztrákok rovására, valamint félt a lengyel király nagy népszerűségétől. Nem nézte jó szemmel a Thököly ügyében közvetítő szerepet vállalt király tevékenységét sem. Sobieski közvetítési kísérletei nemcsak a Habsburgok hajthatatlansága miatt buktak meg, hanem Thököly időhúzó halogató taktikája, és a lengyel király iránt érzett bizalmatlansága miatt is. Sobieski feleségéhez címzett egyik levelében írta: „Thökölyt édes lelkem én sem szeretem, de a magyar nemzetet igen szánom, mert sok keserűsége van." Ez alapján Sobieski békeszerző szándékának őszinteségében nem kételkedhetünk. A haditanács a hadjárat folytatásaként Párkány és Esztergom felszabadítását jelölte meg. Sobieski a birodalmi csapatokat megelőzve ért Párkányhoz és téves felderítés után megtámadta az erődítményt védő török csapatok előőrsét A csata (okt.7.) vereséggel végződött maga a király is egyik lovas katonája önfeláldozásának köszönhette életét. A vereség hatására tábornokai és katonái haza akartak térni. Sobieski minden személyes befolyását latba vetette ahhoz, hogy a csapatokat maradásra és a hadjárat folytatására bírja. A megérkező birodalmi sereggel megerősödő lengyel hadsereg már győzelmesen vívta meg a második párkányi csatát A Párkánnyal szemben fekvő Esztergom felszabadítása volt a következő feladat Bár magát az ostromot Lotharingiai Károly vezette, a török csakis Sobieskinek volt hajlandó megadni magát. Sobieski december elején, a Felvidéken át tért vissza csapataival Lengyelországba. Az Európa szerte ünnepelt hős, keserű, de méltósággal viselt mellőzt etése ellenére, csatlakozott az 1684. márciusában megkötött törökellenes szövetséghez, a Szent Ligához, melynek rajta kívül Velence és a Habsburg Birodalom volt a tagja. Moldvát szerette volna megszerezni Lengyelország számára, de mind első, mind második moldvai hadjárata, kisebb győzelmektől eltekintve, sikertelen maradt. A második hadjárat megfáradt, öreg, beteg emberré tette Sobieskit. Sőt ennek következtében a királyi udvar tekintélye, befolyása a Sejmben elveszett. A parlamentben ismét mindennapossá váltak a kicsinyes ügyekkel foglalkozó, végnélküli viták. Imádott, egyetlen leánya, Kunigunda, Max Emánuel baváriai választóval kötött házassága 1694-ben jelentette az egyetlen boldog eseményt Sobieski utolsó éveiben. Legidősebb fia, Jakab ugyanis apja ellenségeivel szövetkezett és a trón megszerzésére tört. 1695. októberében a király egészsége láthatóan hanyatlott 1696. június 17-én halt meg. Sobieskinek nem sikerült tehát megvalósítani nagy terveit, bár a zseni éleselméjűségével látta a problémák gyökerét. Uralkodása alatt jobb volt az élet Lengyelországban, mint előtte vagy halála után. Őrökre száműzte a törököket és tatárokat Lengyelországból és növelte a belső biztonságot is. Támogatta a művészetek, a költészet a történetírás, építészet stb. fejlődését. Maga Sobieski is ragyogó prózaíró volt amit bizonyítnak feleségéhez írt levelei, melyek a nyelvi fordulatosság, finomság és ugyanakkor egyszerűség megvalósításának szinte egyedülálló példái. Ő, a legnagyobb lengyel és legkatolikusabb király megértette azt is, hogy Lengyelországnak a nem lengyel és nem katolikus lakosság számára is otthont kell jelenteni. Hírneve mint hadvezér az egész világon közismert volt és maradt. Esztergom lakossága azóta is hálával és szeretettel emlékezik meg róla, melynek egyik jele, hogy 1933ban emlékművet emeltetett neki. Sobieski élete és tettei a lengyel-magyar barátság történetének legszebb fejezetétjelentették és jelentik ma is. Csombor Erzsébet Megjelent a LIMES 1992. évi 4. száma Megyénk tudományos szemléiének két előző számáról dr. Szállási Árpád értő és értékelő kritikáját olvashatták lapunkban. Az új szám is több Esztergomot érintő írást tartalmaz, de igen színvonalas a „révkomáromi" blokk, amelyben Mácza Mihály a komáromi temetőkkel ismertet meg, Nagy Márta a komáromi szerb templom ikonjairól ír, míg Oláh György Nagy Károly természettudós életét és munkásságát ismerteti. Gyüszi László az etei, míg Körmendi Géza a tatai leventék hányatott sorsát mutatja be a második világháború poklában. Kottra Mihály az esztergomi háziezred, a császári és királyi 26. gyalogezred 1917 októberétől az olasz fronton vívott harcairól ír. Az olasz fronton ennek az ezrednek 210 hősi halottja volt, köztük esztergomiak és Esztergom vármegyeiek is nagy számban. Bárdos István: „A Frontharcos Szövetség esztergomi helyi csoportja (1933-1944)" című tanulmánya a legaktívabb éveiben 400 tagot számláló egyesület életét mutatja be, szakítva a korábbi évek negatív ítéleteivel. Ortutay Andrásné a Szent Benedek Rend Esztergomi Szent István Gimnáziumának 1942-1947 közti évekről fentmaradt igazgatói körözvénykönyv alapján rajzol képet arról, hogy hogyan tükröződött a háború a tanulók előtt felolvasott körözvényekben. Bona Gábor az Esztergom és Komárom megyékben született 1848/49es honvédtisztek rövid életrajzainak ismertetését kezdte meg. Ebben a számban négy ezredes, három alezredes, kilenc őrnagy és 52 százados adatait olvashatjuk. A főhadnagyok és hadnagyok életrajzi adatainak ismertetésére a LIMES 1993. évi 1. számában fog sor kerülni. A helytörténet iránt érdeklődőknek az így Bona Gábor korábbi könyveiből összegyűjtött adatok sok érdekességgel szolgálnak, s feltétlenül további kutatásokra is késztethetnek. Csak érdekességként hívjuk fel a figyelmet gamsendorfi Jenik Mór lovagra, aki 1810-ben Esztergomban született s honvéd őrnagyságig vitte, de például az esztergomi helyi történeti irodalom nem ismeri a nevét tevékenységét. A folyóirat záró írása Molnár Gyula volt első esztergomi evangélikus lelkész két kötetes kéziratából közöl egy részletet az 1941-ben felépült első evangélikus templom építéséről, lelkészi munkájáról. Molnár Gyula nem élte meg, hogy a LIMES elkezdje a megyei egyháztörténeti írások közlését így a szerkesztőség alapos, nagy szeretettel készített munkájának egy olyan részletét választotta közlésre, amely az indulás nehéz, de szép éveiről beszél. A Virág Jenő főszerkesztő által jegyzet folyóiratszám 57 Ft-os áron a szokás szerint a Babits Mihály Városi Könyvtárban és a Gran Tours Utazási Irodában vásárolható meg. O.A. IDŐLAPOZÓ szerkesztésében