Esztergom és Vidéke, 1993

1993-06-24 / 25. szám

207 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Sobies ki János - a király és az ember A Magyar Természetbarát Szövet­ség évről évre megrendezi a Sobieski vízitúrát, Esztergom 1683. október 27-i török uralom alóli felszabadításá­ban főszerepet játszó Sobieski János lengyel király emlékére. A két nép történetében a körépkor­tól megfigyelhető rokon vonások, kapcsolatok a XVII. század folyamán is jelentkeztek. A kelet-európai népek sorsát meg­határozó külpolitikai erők között a XVn. század derekától nagy súllyal esett latba a Habsburg birodalom és az oszmán hatalom éleződő ellentéte és a francia-osztrák hatalmi versengés. A három nagy birodalom külpoliti­kája döntő hatással volt Sobieski Já­nos életére és politikájára. Sobieski János Bécs megmentője, a párkányi csata hőse, Esztergom felszabadítója 1629. augusztus 17-én született az oleskoi várban. Apai ágon ősei vidéki földesurak voltak, Radon vidékéről. Házasság révén kerültek a keleti határ­vidékre, ahol gazdagságot, mágnási rangot szereztek. Az apa, Jakub Sobi­eski a lengyel nemesi Respublica leg­első vüági méltósága, Krakkó várna­gya volt A szüleit igen tisztelő Jan otthon, a krakkói egyetemen és külföl­di akadémiákon tanult. Járt Németal­földön, Hollandiában, Franciaország­ban, Angliában. Bátyjával együtt aty­juk halálhírére tértek haza, ahol ke­mény katonai élet várta őket, az addigi felhőtlen diákévek után. Jan az ukraj­nai kozákokkal vívott beresteczkói csatában, 1651-ben súlyosan megse­besült, bátyját pedig tatárok gyilkolták meg. Ezután ő lett a hatalmas birtok egyedüli úra. Sebeiből felépülve kö­vetségben járt a Balkánon és Isztam­bulban. János Kázmér udvarában ismerke­dett meg élete nagy szerelmével Marié Casimire d' Arquiennal, aki azonban először Jan Zamoyski kijevi vajdához ment feleségül. Sobieski nem adta fel a reményt, amit Mária sem hagyott kialudni, és Zamoyski halála után vég­re egymáséi lehettek. János Kázmér halála után azonban a Habsburg párt jelöltje, Michal Wis­niowicki került a trónra, akivel Sobi­eski határozottan elégedetlen volt te­hetetlensége és ügyetlensége miatt. Mégis Sobieski volt az, aki a király trónfosztása ellen lépett fel, jól látta ugyanis, hogy a készülődő török ellen az ország egységére van szükség. Fi­gyelmeztette a parlamentet (Sejm), hogy a jelentős végvárat, Kamieniecet meg kell erősíteni, munícióval, csapa­tokkal kell ellátni ahhoz, hogy sikere­sen állhasson ellent a törököknek. De felhívása nem ébresztette fel a nemes­ség és a király felelősségérzetét. 1672-ben maga IV. Mohamed szul­tán indult meg Lengyelország ellen és a törökök sikerrel fejezték be Kamie­niec Podolski ostromát. A békekötés­ben Lengyelország elvesztette ukraj­nai területeit Podoliával együtt és évi adót kellett fizetnie a szultánnak. Egy év múlva Sobieski győzelmesen vá­gott vissza Chocimnál, de az ő nevé­hez fűződnek a korábbi, podhajcei, braclawi, kaluszi stb. győzelmek is. Ez a nagy győzelem vitathatatlanná tette, hogy a Wisniowiecki halálával meg­üresedő trónt csakis Sobieski foglal­hatja el. A trónra lépő új uralkodó igen el­lentmondásos jeliemmel rendelkezett. Elmondhatjuk, hogy a végletek embe­re volt; egyszer lusta majd meglepően gyors döntései meghozatalában, a végletekig önfeláldozó, ugyanakkor szinte arcátlanul egoista, hősies és gyerekes rajongó és közömbös, jószí­vű - ugyanakkor az érzékenység ijesz­tő hiányát is lehetett tapasztalni nála; makacs és engedékeny, óvatos és meg­gondolatlan. Lelkesedett a haladásért, bátor volt, a csatákban mindig példa­mutatóan elöljárt és érzékeny volt a becsületre és az észre. Nemes tudás­vággyal igyekezett megérteni minden létező alapvető okát. Természetimádó volt, az állatok, erdők, hegyek, virá­gok barátja. Hatalmas test rejtette ezt a nagy, érzékeny lelket. Sobieski Já­nos célkitűzései között szerepelt egy erős családjában öröklődő lengyel ki­rályság megteremtése, az elvesztett lengyel területek visszaszerzése és a keresztény nyugat egyesítése a török ellen. E célok megvalósításához feltét­lenül szükség volt a franciák támoga­tására, akik azonban cserbenhagyták Sobieskit. Ezért a még mindig fenye­gető török veszély ellen a szintén kö­zelről fenyegetett Habsburgokkal lé­pett szövetségre. Ennek a szövetség­nek keretében sietett Sobieski a len­gyel hadakkal a török által ostromolt Bécs felmentésére 1683 nyarán. Sobieski vezetésével a lengyel és birodalmi egyesített haderő felmentet­te Bécset és vüágraszóló győzelmet aratott a török felett. Mindenki Sobi­eskit ünnepelte, csak Lipót császár maradt rideg és viselkedett udvariatla­nul Bécs megmentőjével. Attól tartott ugyanis, hogy a lengyel csapatok télen is Magyarországon maradnak és erőe­gyensúly-eltolódás jöhet létre az oszt­rákok rovására, valamint félt a lengyel király nagy népszerűségétől. Nem nézte jó szemmel a Thököly ügyében közvetítő szerepet vállalt király tevé­kenységét sem. Sobieski közvetítési kísérletei nemcsak a Habsburgok hajt­hatatlansága miatt buktak meg, hanem Thököly időhúzó halogató taktikája, és a lengyel király iránt érzett bizal­matlansága miatt is. Sobieski felesé­géhez címzett egyik levelében írta: „Thökölyt édes lelkem én sem szere­tem, de a magyar nemzetet igen szá­nom, mert sok keserűsége van." Ez alapján Sobieski békeszerző szándé­kának őszinteségében nem kételked­hetünk. A haditanács a hadjárat folyta­tásaként Párkány és Esztergom felsza­badítását jelölte meg. Sobieski a biro­dalmi csapatokat megelőzve ért Pár­kányhoz és téves felderítés után meg­támadta az erődítményt védő török csapatok előőrsét A csata (okt.7.) ve­reséggel végződött maga a király is egyik lovas katonája önfeláldozásá­nak köszönhette életét. A vereség ha­tására tábornokai és katonái haza akar­tak térni. Sobieski minden személyes befolyását latba vetette ahhoz, hogy a csapatokat maradásra és a hadjárat folytatására bírja. A megérkező biro­dalmi sereggel megerősödő lengyel hadsereg már győzelmesen vívta meg a második párkányi csatát A Párkánnyal szemben fekvő Esz­tergom felszabadítása volt a követke­ző feladat Bár magát az ostromot Lo­tharingiai Károly vezette, a török csakis Sobieskinek volt hajlandó meg­adni magát. Sobieski december elején, a Felvi­déken át tért vissza csapataival Len­gyelországba. Az Európa szerte ünnepelt hős, ke­serű, de méltósággal viselt mellőzt eté­se ellenére, csatlakozott az 1684. már­ciusában megkötött törökellenes szö­vetséghez, a Szent Ligához, melynek rajta kívül Velence és a Habsburg Bi­rodalom volt a tagja. Moldvát szerette volna megszerezni Lengyelország számára, de mind első, mind második moldvai hadjárata, ki­sebb győzelmektől eltekintve, sikerte­len maradt. A második hadjárat meg­fáradt, öreg, beteg emberré tette Sob­ieskit. Sőt ennek következtében a ki­rályi udvar tekintélye, befolyása a Sejmben elveszett. A parlamentben is­mét mindennapossá váltak a kicsinyes ügyekkel foglalkozó, végnélküli vi­ták. Imádott, egyetlen leánya, Kunigun­da, Max Emánuel baváriai választóval kötött házassága 1694-ben jelentette az egyetlen boldog eseményt Sobieski utolsó éveiben. Legidősebb fia, Jakab ugyanis apja ellenségeivel szövetke­zett és a trón megszerzésére tört. 1695. októberében a király egész­sége láthatóan hanyatlott 1696. június 17-én halt meg. Sobieskinek nem sikerült tehát megvalósítani nagy terveit, bár a zseni éleselméjűségével látta a problémák gyökerét. Uralkodása alatt jobb volt az élet Lengyelországban, mint előtte vagy halála után. Őrökre száműzte a törököket és tatárokat Lengyelország­ból és növelte a belső biztonságot is. Támogatta a művészetek, a költészet a történetírás, építészet stb. fejlődését. Maga Sobieski is ragyogó prózaíró volt amit bizonyítnak feleségéhez írt levelei, melyek a nyelvi fordulatosság, finomság és ugyanakkor egyszerűség megvalósításának szinte egyedülálló példái. Ő, a legnagyobb lengyel és legkato­likusabb király megértette azt is, hogy Lengyelországnak a nem lengyel és nem katolikus lakosság számára is ott­hont kell jelenteni. Hírneve mint had­vezér az egész világon közismert volt és maradt. Esztergom lakossága azóta is hálával és szeretettel emlékezik meg róla, melynek egyik jele, hogy 1933­ban emlékművet emeltetett neki. Sobieski élete és tettei a lengyel-ma­gyar barátság történetének legszebb fe­jezetétjelentették és jelentik ma is. Csombor Erzsébet Megjelent a LIMES 1992. évi 4. száma Megyénk tudományos szemléiének két előző számáról dr. Szállási Árpád értő és értékelő kritikáját olvashatták lapunkban. Az új szám is több Esztergomot érintő írást tartalmaz, de igen színvo­nalas a „révkomáromi" blokk, amely­ben Mácza Mihály a komáromi teme­tőkkel ismertet meg, Nagy Márta a komáromi szerb templom ikonjairól ír, míg Oláh György Nagy Károly ter­mészettudós életét és munkásságát is­merteti. Gyüszi László az etei, míg Körmendi Géza a tatai leventék há­nyatott sorsát mutatja be a második világháború poklában. Kottra Mihály az esztergomi házi­ezred, a császári és királyi 26. gyalog­ezred 1917 októberétől az olasz fron­ton vívott harcairól ír. Az olasz fronton ennek az ezrednek 210 hősi halottja volt, köztük esztergomiak és Eszter­gom vármegyeiek is nagy számban. Bárdos István: „A Frontharcos Szö­vetség esztergomi helyi csoportja (1933-1944)" című tanulmánya a leg­aktívabb éveiben 400 tagot számláló egyesület életét mutatja be, szakítva a korábbi évek negatív ítéleteivel. Ortu­tay Andrásné a Szent Benedek Rend Esztergomi Szent István Gimnáziu­mának 1942-1947 közti évekről fent­maradt igazgatói körözvénykönyv alapján rajzol képet arról, hogy ho­gyan tükröződött a háború a tanulók előtt felolvasott körözvényekben. Bona Gábor az Esztergom és Ko­márom megyékben született 1848/49­es honvédtisztek rövid életrajzainak ismertetését kezdte meg. Ebben a számban négy ezredes, három alezre­des, kilenc őrnagy és 52 százados ada­tait olvashatjuk. A főhadnagyok és hadnagyok életrajzi adatainak ismer­tetésére a LIMES 1993. évi 1. számá­ban fog sor kerülni. A helytörténet iránt érdeklődőknek az így Bona Gá­bor korábbi könyveiből összegyűjtött adatok sok érdekességgel szolgálnak, s feltétlenül további kutatásokra is késztethetnek. Csak érdekességként hívjuk fel a figyelmet gamsendorfi Je­nik Mór lovagra, aki 1810-ben Eszter­gomban született s honvéd őrnagysá­gig vitte, de például az esztergomi he­lyi történeti irodalom nem ismeri a nevét tevékenységét. A folyóirat záró írása Molnár Gyula volt első esztergomi evangélikus lel­kész két kötetes kéziratából közöl egy részletet az 1941-ben felépült első evangélikus templom építéséről, lel­készi munkájáról. Molnár Gyula nem élte meg, hogy a LIMES elkezdje a megyei egyháztörténeti írások közlé­sét így a szerkesztőség alapos, nagy szeretettel készített munkájának egy olyan részletét választotta közlésre, amely az indulás nehéz, de szép évei­ről beszél. A Virág Jenő főszerkesztő által jegyzet folyóiratszám 57 Ft-os áron a szokás szerint a Babits Mihály Városi Könyvtárban és a Gran Tours Utazási Irodában vásárolható meg. O.A. IDŐLAPOZÓ szerkesztésében

Next

/
Thumbnails
Contents