Esztergom és Vidéke, 1993

1993-04-08 / 14. szám

ESZTERGOM ES VIDEKE 3 A HANG A SZENTTAMÁSRÓL A fiatalok fent laktak a hegyen. Nem a gőg vezette lépteiket, amikor felköltöztek. A lány öreg szüleinek volt ott egy sohasem használt, düledező „nyaralója", szép darab földdel. Amikor odalent a városban elfogyott a munka, feljöttek. A föld adott munkát, sokat. Néha kenyeret is, de szűkösen. A kis házat úgy-ahogy rendbehozták, de télen azért befütyült a szél a réseken. A vaskályhát reggeltől estig etetni kellett. Tavaszra fordult az idő. Aznap reggel már énekeltek a madarak, de a márciusi hó még az árnyékokban fehérlett. Erek csörgedeztek mindenfelé, lefelé tartott a víz, rügyszagot hoztak a szellők. Ádám a sarat taposva ment hátra. A fészerben pattogva száradt az ősszel aprított fa. Kellene már egy kutya, gondolta, mikor karjára szedte a hasábokat. De csaknem elejtette a fákat, mert váratlanul egy alak emelkedett fel előtte. Kicsi öregember volt, fehér a haja és az apró szakálla az álla végén. Elhanyagolt ruhájáról is láthatta Ádám, miféle. A torkán akadt a szó. Egy csavargó...? Mostanában gyakran felbukkannak, ki tudja, miféle népek. Közel a határ és ezek éjszaka mozognak. Biztosan vannak köztük csempészek is, tán fegyver is van náluk? No, ennél aligha volt. Vékony kabátja nem takart semmit, kilátszott alóla ősz-szőrös melle, ő is megijedt az első pillanatban. A zajra ébredhetett hevenyészett fekhelyén. Sovány volt, erőtlennek látszott. - Jó reggelt - mondta az öreg és egyik lábáról a másikra állt. Piszkos nájlonszatyor a lábánál, alázatos tekintet. Ádám, életében először, tulajdonosnak érezte magát. Sértett gazda volt, birtokon belül. - Itt aludt az éjjel? - kérdezte köszönés helyett. De a hangja nem volt elég kemény. Ahogyan talán szerette volna. A sovány kisöreg bólogatott. - Eleredt az eso, és nem hallottam kutyaugatást. Ne haragudjon már... Kérés volt ez is. Az egész öregember úgy állt ott, mint aki kéreget. Az egyik kezét maga előtt tartotta, tenyérrel fölfelé. „Koldulni is szokott", gondolta Ádám. Nem tudta, mit tegyen. Szólt volna, meg nem is. Kevés hasáb volt még a karján, de otthagyta az öreget és visszament a házba. - Vendég van - mondta, aztán maga is nevetett. Vendég az, akit meghívnak. No, ez aztán hívatlanul került ide. Biztosan el is ment már. Éva, a felesége felemelte a fejét. Volt valami különös a tekintetében, de férje nem vette észre. Pár hirtelenjött szóval magyarázta, kit látott a fészerben. Aztán kevesellte a fát, „hozok még, kedvesem", kilépett az udvarra. Megtorpant. Az öreg ott állt az ajtó előtt, egy nyaláb fával. Most sem szólt, csak nyújtotta karjait. Ádám az ajkába harapott, leszedte a hasábokat, bevitte. Éva az ablaknál állt és látta a jelenetet. Az öreg nem mozdult, pedig becsukták előtte az ajtót. Nézte a házat. A megfeketedett gerendát az ablak fölött, a közepén már mélyen kitaposott kőlépcsőt. A tetőcserepeket, a falakat. Valaha neki is volt háza, érezte melegét. De az régen volt. Onnan el keüett mennie, azóta bármerre jár, bárhová néz, idegen házakat lát. Nem melegek, nem világosak, neki más maradt. A bokrok alja nyáron, szemeteskukák savanyú szaga, dühödt kutyaugatás a kerítések mögött. Fészeségteljesen. Éva ránézett, aztán röpkén rámosolygott, a kis konyha tűzhelyéhez lépett. Ádám becsukta az ajtót. Idebent félhomály volt és meleg. Az öreg egy kisszékre ült, lábait maga alá húzta. Ádám fát dobott a kályhába. A teafőző csövén fehér goz tört elő - ettől azonnal otthonos lett minden. Az öreg a gőzcsíkot nézte. Fehéren tört felfelé, eloszlott az ablak előtt, majd úszott a levegőben az edénnyel együtt, amikor Éva az asztalhoz vitte. Ádám már legyűrte idegenségét, de még úgy kellett tennie, mintha nem látná a csavargót. Mélybarna tea a csészékben, Kenyér, margarin. Az öreg nyelt egyet. ... Mikor reggelizett így? Nem emlékszik, az evek összefolytak. Csak Évát nézte, valahol érezte is, amit a nő. Ismerte ezt a kis, határozatlan, titoksejtető félmosolyt a fiaA HÍR rek télen, buszmegállók, kocsmák előtere. Didergő világ. - Didergő világa lehet - mondta odabent Éva. Az ablakon át nézte a csavargót. - Szegény folyton fázik, elkergetik, éhezik. A férje még kivárt. Mit mondjon? Már kapott tőlük valamit az öreg, hisz itt alhatott a fészerben. Ha nem is tudtak róla. Még nem hatolt el hozzá, hogy ma reggeltől Éva hangja is megváltozott. Most volt benne valami bársonyos, puha: - Hívd be, kérlek. Adunk neki enni. Ádám ellenkezése csak egy pillanatig tartott, gondolatban, némán. Aztán lódult az ajtóhoz. Az öreg azonnal megértette, mit jelent az ajtó kitárása. Mielőtt Ádám szólt volna, az öreg belépett: - Köszönöm. Jó reggelt, asszonyom. Az utolsó szót másképpen ejtette. Bizalmasan, áhítattal, jelentőtal arcon. Hát igen, így természetes. Behúnyta a szemét, most az illatok uralkodtak, nem a látványok. A tea, a kenyér, a paprika, a felvágott ülata. Mintha itthon lenne. Háta mögött egy szekrény, keze az abroszt simítja. A tányér sem hűvös, itt minden olyan jóleső. Tán zene szól valahol? A falakból árad. Ádám szemben ült Évával, látta a fürge mozdulatokat. De a felesége arcán az az álmatag kifejezés kissé nyugtalanította. Am az ízek őt is rabul ejtették. A férfi sorban nyelte a falatokat. Itta a teát. Éva néha ránézett, mintha várna valamit. Ádám kimért mozdulatokkal evett. A csavargó, ha nem is nézett az asszonyra, valahol ott volt Éva tudatában. Aztán a tekintetük keresztezte egymást, cinkosán. Mintha egymásra nevettek volna, mozdulatlan arccal, de lágy pillantással. - Nagy nap ez - mondta váratlanul az öreg. - Miért? - kérdezte Ádám. „ANGÉLA ROVATA' A magányos emberek itt élnek közöttünk. Eletük a család, a munkahely és egy zárt baráti kör között folyik. Szeretjük őket és néha megfordul a fejünkben: vajon miért nem találnak társukra? Legtöbbször a válasz olyan egyszerű, hogy nem is gondolnánk. Nincs idő, alkalom, hely, nincs bátorságuk hozzá, nincs aki segítsen. Ez a rovat azoké a bátraké, akik ehhez a fiúhoz és lányhoz hasonlóan néhány sort írnak magukról. A segítséget „Angéla rovatától" kap ják. Minden kedves olvasó, aki a bemutatkozó magányossal szeretné fölvenni a kapcsolatot, a borítékra „Angéla rovata" után írja oda az azonosító számot is. Nagy szeretettel várom leveleiket minden korosztálytól. Azonosító szám: 017 Szórakozásképpen olvasok, kirándulok, a zenét nagyon szeretem. Középtermetű, 33 éves, érettségizett műszeresz vagyok, aki komoly ember, de vidám alaptermészetű partner. Ragaszkodom a lakásomhoz, de a magányomhoz nem. Azonosító szám: 018 Nagyon szeretek utazni, de kerülöm az ismerkedést, mert nem szeretnék elköltözni innen. Ugyanis önálló lakásom van és Esztergomban lakik az egész családom. Irodában dolgozom, érettségiztem. 165 cm magas, 27 éves lány vagyok. Természetem vidám és megertő. - Bizony az - így Éva és Ádámra mosolygott. Az meg nem értette, hát vállat vont. A falióra ütni kezdett, mintegy figyelmeztetően. Ádám megnézte karóráját és elfeledkezett a beszélgetésről. Azok ketten már nem néztek össze. Nem volt rá szükség. Tudták a legfontosabbat. A reggeli végén az öreg komótosan felállt. Nem sietett, és lassú mozdulatai láttán Éva azt mondta: - Nem kell ám még mennie. Melegedjen egy kicsit. - Annál hidegebb lesz odakünn - bölcselkedett amaz. Az ablak mögött kisütött a nap, megváltozott a táj. Idelátszott a folyó, a domboldalakon még bátortalanul zöldellt a tavalyi félholt gyep. Galambcsapat szállt arra és mind kevesebb volt a felhő. Ádám a bejáratnál gumicsizmát húzott és eldöntötte, szerez egy kutyát, még tavasszal. Mégis csak más az, ha ugat éjszaka. Messzire hallatszik és akkor senki sem mászik be a fészerbe. - Isten áldja magukat - az öreg átlépte a küszöböt, de nem sietett. Ádám kikerülte, morgott valamit és elindult az udvaron. Még sok dolga volt. A sövénykerítésnél megállt, mélyet lélegzett. Ha a nap felszárítja a földet, hamarosan nekiláthat ásni. Nem ártana megnézni az ásókat, rendben vannak-e? Hát elindult a fészer felé. Az öreg visszanézett Évára. Szikráztak a szemek. A mosolyok. - ó még nem tudja - a csavargó fejével intett Ádámra. - Nem. Ebédnél megmondom neki. - Örülni fog - az öreg torka elszorult. Látta Évát, amint egyik kezét a hasára szorítja, úgy áll a kiteljesedő fényben. Tavaszanya. Mint az a másik asszony, valamikor. Oly régen, hogy talán igaz sem volt. Álmodta talán...? Pislogott, keserűen, de ez is elmúlott. Minden elmúlik. Csak a folytatás nem. Azért is lehet élni. - Fiú lesz - mondta az öreg. Éva, kezével a hasán, komolyan bólintott: - Tudom. És akkor is ott állt még a küszöbön, amikor egyedül maradt, szemben a völggyel. Odalent eloszlott a pára, lélegzett a föld. Nőtt a meleg. Az öreg már rég elment, amikor Éva végre megszólalt: - Nem Káin lesz! - ígérte hangosan. Békésen. Odalent a világ hallgatott és várakozott.