Esztergom és Vidéke, 1993

1993-04-08 / 14. szám

ESZTERGOM ES VIDEKE 3 A HANG A SZENTTAMÁSRÓL A fiatalok fent laktak a hegyen. Nem a gőg vezette lépteiket, amikor felköltöztek. A lány öreg szüleinek volt ott egy sohasem használt, düledező „nyaralója", szép darab földdel. Amikor oda­lent a városban elfogyott a munka, feljöttek. A föld adott munkát, so­kat. Néha kenyeret is, de szűkösen. A kis házat úgy-ahogy rendbehoz­ták, de télen azért befütyült a szél a réseken. A vaskályhát reggeltől estig etetni kellett. Tavaszra fordult az idő. Aznap reggel már énekeltek a madarak, de a márciusi hó még az árnyékok­ban fehérlett. Erek csörgedeztek mindenfelé, lefelé tartott a víz, rügyszagot hoztak a szellők. Ádám a sarat taposva ment hátra. A fészerben pattogva száradt az ősszel aprított fa. Kellene már egy kutya, gondolta, mikor karjára szedte a hasábokat. De csaknem elejtette a fákat, mert váratlanul egy alak emelke­dett fel előtte. Kicsi öregember volt, fehér a haja és az apró szakál­la az álla végén. Elhanyagolt ruhá­járól is láthatta Ádám, miféle. A torkán akadt a szó. Egy csavar­gó...? Mostanában gyakran felbuk­kannak, ki tudja, miféle népek. Kö­zel a határ és ezek éjszaka mozog­nak. Biztosan vannak köztük csempészek is, tán fegyver is van náluk? No, ennél aligha volt. Vékony kabátja nem takart semmit, kilát­szott alóla ősz-szőrös melle, ő is megijedt az első pillanatban. A zaj­ra ébredhetett hevenyészett fekhe­lyén. Sovány volt, erőtlennek lát­szott. - Jó reggelt - mondta az öreg és egyik lábáról a másikra állt. Pisz­kos nájlonszatyor a lábánál, aláza­tos tekintet. Ádám, életében elő­ször, tulajdonosnak érezte magát. Sértett gazda volt, birtokon belül. - Itt aludt az éjjel? - kérdezte köszönés helyett. De a hangja nem volt elég kemény. Ahogyan talán szerette volna. A sovány kisöreg bólogatott. - Eleredt az eso, és nem hallot­tam kutyaugatást. Ne haragudjon már... Kérés volt ez is. Az egész öreg­ember úgy állt ott, mint aki kére­get. Az egyik kezét maga előtt tar­totta, tenyérrel fölfelé. „Koldulni is szokott", gondolta Ádám. Nem tudta, mit tegyen. Szólt volna, meg nem is. Kevés hasáb volt még a karján, de otthagyta az öreget és visszament a házba. - Vendég van - mondta, aztán maga is nevetett. Vendég az, akit meghívnak. No, ez aztán hívatla­nul került ide. Biztosan el is ment már. Éva, a felesége felemelte a fejét. Volt valami különös a tekinteté­ben, de férje nem vette észre. Pár hirtelenjött szóval magyarázta, kit látott a fészerben. Aztán kevesellte a fát, „hozok még, kedvesem", ki­lépett az udvarra. Megtorpant. Az öreg ott állt az ajtó előtt, egy nyaláb fával. Most sem szólt, csak nyújtotta karjait. Ádám az ajkába harapott, leszedte a hasábokat, be­vitte. Éva az ablaknál állt és látta a jelenetet. Az öreg nem mozdult, pedig be­csukták előtte az ajtót. Nézte a há­zat. A megfeketedett gerendát az ablak fölött, a közepén már mélyen kitaposott kőlépcsőt. A tetőcsere­peket, a falakat. Valaha neki is volt háza, érezte melegét. De az régen volt. Onnan el keüett mennie, az­óta bármerre jár, bárhová néz, ide­gen házakat lát. Nem melegek, nem világosak, neki más maradt. A bokrok alja nyáron, szemetesku­kák savanyú szaga, dühödt kutya­ugatás a kerítések mögött. Fésze­ségteljesen. Éva ránézett, aztán röpkén rámosolygott, a kis konyha tűzhelyéhez lépett. Ádám becsuk­ta az ajtót. Idebent félhomály volt és meleg. Az öreg egy kisszékre ült, lábait maga alá húzta. Ádám fát dobott a kályhába. A teafőző csövén fehér goz tört elő - ettől azonnal otthonos lett minden. Az öreg a gőzcsíkot nézte. Fehé­ren tört felfelé, eloszlott az ablak előtt, majd úszott a levegőben az edénnyel együtt, amikor Éva az asztalhoz vitte. Ádám már legyűr­te idegenségét, de még úgy kellett tennie, mintha nem látná a csavar­gót. Mélybarna tea a csészékben, Kenyér, margarin. Az öreg nyelt egyet. ... Mikor reggelizett így? Nem emlékszik, az evek összefolytak. Csak Évát nézte, valahol érezte is, amit a nő. Ismerte ezt a kis, határo­zatlan, titoksejtető félmosolyt a fia­A HÍR rek télen, buszmegállók, kocsmák előtere. Didergő világ. - Didergő világa lehet - mondta odabent Éva. Az ablakon át nézte a csavargót. - Szegény folyton fá­zik, elkergetik, éhezik. A férje még kivárt. Mit mond­jon? Már kapott tőlük valamit az öreg, hisz itt alhatott a fészerben. Ha nem is tudtak róla. Még nem hatolt el hozzá, hogy ma reggeltől Éva hangja is megvál­tozott. Most volt benne valami bár­sonyos, puha: - Hívd be, kérlek. Adunk neki enni. Ádám ellenkezése csak egy pil­lanatig tartott, gondolatban, né­mán. Aztán lódult az ajtóhoz. Az öreg azonnal megértette, mit jelent az ajtó kitárása. Mielőtt Ádám szólt volna, az öreg belé­pett: - Köszönöm. Jó reggelt, asszo­nyom. Az utolsó szót másképpen ejtet­te. Bizalmasan, áhítattal, jelentő­tal arcon. Hát igen, így termé­szetes. Behúnyta a szemét, most az illatok uralkodtak, nem a látvá­nyok. A tea, a kenyér, a paprika, a felvágott ülata. Mintha itthon len­ne. Háta mögött egy szekrény, ke­ze az abroszt simítja. A tányér sem hűvös, itt minden olyan jóleső. Tán zene szól valahol? A falakból árad. Ádám szemben ült Évával, látta a fürge mozdulatokat. De a felesé­ge arcán az az álmatag kifejezés kissé nyugtalanította. Am az ízek őt is rabul ejtették. A férfi sorban nyelte a falatokat. Itta a teát. Éva néha ránézett, mintha várna vala­mit. Ádám kimért mozdulatokkal evett. A csavargó, ha nem is nézett az asszonyra, valahol ott volt Éva tudatában. Aztán a tekintetük ke­resztezte egymást, cinkosán. Mint­ha egymásra nevettek volna, moz­dulatlan arccal, de lágy pillantás­sal. - Nagy nap ez - mondta várat­lanul az öreg. - Miért? - kérdezte Ádám. „ANGÉLA ROVATA' A magányos emberek itt élnek kö­zöttünk. Eletük a család, a munkahely és egy zárt baráti kör között folyik. Szeretjük őket és néha megfordul a fejünkben: vajon miért nem találnak társukra? Legtöbbször a válasz olyan egyszerű, hogy nem is gondolnánk. Nincs idő, alkalom, hely, nincs bátor­ságuk hozzá, nincs aki segítsen. Ez a rovat azoké a bátraké, akik eh­hez a fiúhoz és lányhoz hasonlóan né­hány sort írnak magukról. A segítséget „Angéla rovatától" kap ják. Minden kedves olvasó, aki a bemu­tatkozó magányossal szeretné fölvenni a kapcsolatot, a borítékra „Angéla ro­vata" után írja oda az azonosító számot is. Nagy szeretettel várom leveleiket minden korosztálytól. Azonosító szám: 017 Szórakozásképpen olvasok, kirán­dulok, a zenét nagyon szeretem. Középtermetű, 33 éves, érettségizett műszeresz vagyok, aki komoly ember, de vidám alaptermészetű partner. Ragaszkodom a lakásomhoz, de a magányomhoz nem. Azonosító szám: 018 Nagyon szeretek utazni, de kerülöm az ismerkedést, mert nem szeretnék el­költözni innen. Ugyanis önálló laká­som van és Esztergomban lakik az egész családom. Irodában dolgozom, érettségiztem. 165 cm magas, 27 éves lány vagyok. Természetem vidám és megertő. - Bizony az - így Éva és Ádámra mosolygott. Az meg nem értette, hát vállat vont. A falióra ütni kez­dett, mintegy figyelmeztetően. Ádám megnézte karóráját és elfe­ledkezett a beszélgetésről. Azok ketten már nem néztek össze. Nem volt rá szükség. Tudták a legfonto­sabbat. A reggeli végén az öreg komóto­san felállt. Nem sietett, és lassú mozdulatai láttán Éva azt mondta: - Nem kell ám még mennie. Me­legedjen egy kicsit. - Annál hidegebb lesz odakünn - bölcselkedett amaz. Az ablak mö­gött kisütött a nap, megváltozott a táj. Idelátszott a folyó, a dombol­dalakon még bátortalanul zöldellt a tavalyi félholt gyep. Galambcsa­pat szállt arra és mind kevesebb volt a felhő. Ádám a bejáratnál gu­micsizmát húzott és eldöntötte, szerez egy kutyát, még tavasszal. Mégis csak más az, ha ugat éjsza­ka. Messzire hallatszik és akkor senki sem mászik be a fészerbe. - Isten áldja magukat - az öreg átlépte a küszöböt, de nem sietett. Ádám kikerülte, morgott valamit és elindult az udvaron. Még sok dolga volt. A sövénykerítésnél megállt, mélyet lélegzett. Ha a nap felszárítja a földet, hamarosan ne­kiláthat ásni. Nem ártana megnéz­ni az ásókat, rendben vannak-e? Hát elindult a fészer felé. Az öreg visszanézett Évára. Szikráztak a szemek. A mosolyok. - ó még nem tudja - a csavargó fejével intett Ádámra. - Nem. Ebédnél megmondom neki. - Örülni fog - az öreg torka elszorult. Látta Évát, amint egyik kezét a hasára szorítja, úgy áll a kiteljesedő fényben. Tavaszanya. Mint az a másik asszony, valami­kor. Oly régen, hogy talán igaz sem volt. Álmodta talán...? Pislogott, keserűen, de ez is elmúlott. Min­den elmúlik. Csak a folytatás nem. Azért is lehet élni. - Fiú lesz - mondta az öreg. Éva, kezével a hasán, komolyan bólintott: - Tudom. És akkor is ott állt még a küszö­bön, amikor egyedül maradt, szemben a völggyel. Odalent el­oszlott a pára, lélegzett a föld. Nőtt a meleg. Az öreg már rég elment, amikor Éva végre megszólalt: - Nem Káin lesz! - ígérte hango­san. Békésen. Odalent a világ hall­gatott és várakozott.

Next

/
Thumbnails
Contents