Esztergom és Vidéke, 1993

1993-04-08 / 14. szám

10 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Dr. Csernohorszky Vilmos levele Németországból ESZTERGOM - ISKOLAVÁROS!? Gyermekkoromban a definíció így hangzott: Esztergom - szabad királyi megyei város, primási székhely, iskola- és fürdőváros. Akkor nem volt vita tárgya, hogy Esztergom iskolaváros. Mint ahogy az sem, hogy primási székhely. Manapság - úgy látom - igen. Ezzel kapcsolatban Rafael Balázs tanár úr „Különvélemény" című írásához szeretnék hozzászólni, mely az „Esztergom és Vidéke" február 4-i számában jelent meg. A hivatása magaslatán álló pedagógus aggályait teljes mértékben osztom Az oktatás- és nevelésügyet, vagy az egészségügyet, a „vadkapitalista", de még a „szelíd" kapitalista piaci szeszélyeknek is kitenni, enyhén szólva téveszme, mert az eredmény nemcsak kétségbeejtő lesz, hanem olykor már az is, mint ezt némely nyugati viszonyok elemzésével szemléltetni is lehetne. E téveszmébebukottbeleThatcheraszszony. Érdemei vitathatatlanok. Ha nem kerül kormányra, Anglia, vagy ahogy magát viccesen nevezi: Nagy-Britannia, egy év múlva, tönkrement porszívógép-gyárhoz hasonlóan, államcsődöt kellett volna, hogy bejelentsen. Idővel azonban, nem először a történelemben, a bizonyos helyzetekben hasznosítható paranoid vonások elviselhetetlenekké hatalmasodtak. Meghirdette, hogy mindenki legyen vállalkozó. Ez ugyanolyan nyilvánvaló képtelenség, mint Rákosiék oktatásügyi demagógiája volt. Ennek ellensúlyozására mondta később Kádár János, hogy nem lehet egy országban mindenki értelmiségi: orvos, ügyvéd, mérnök, tanár, stb., mert valakiknek dolgozniok is kell. Ugyanígy a vállalkozók vállalkozásaiban is valakiknek el kell végezniök a munkát. Mert ha valaki vállalkozik, akkor ki dolgozik? Az oktatás- és nevelésügy azonban, hasonlóan az egészségügyhöz, nem vállalkozás, még csak nem is szolgáltatás, hanem - kinek-kinek pártállása szerint - össznemzeti vagy össztársadalmi kötelezettség. A tudat fejlődésének mai szintjén sem Taigetosz, sem a tarpeji szikla, sem az analfabétizmus nem jelenthet megoldást. Ez akkor is így van, ha az ellenkező példák száma légió, és ha nem tagadható, hogy gazdasági szempontoknak az említett ügyekben is érvényesülniük kell. De nem eleve, nem kizárólagosan, és semmiképpen sem a lényeget érintően. Nem lehet azt mondani, hogy ha egy bizonyos életmentő műtét nem gazdaságos, akkor nem szabad elvégezni, a beteg haljon meg. Ezenkívül: iskolát, kórházat még gazdasági recesszió esetében sem lehet és nem is szoktak bezárni, mint pl. egy autógyárat. Sem a tanulók és a betegek egy részét vagy egészét leépíteni. A piaci versenyt a piacon kell megvalósítani. Iskola vagy kórház azonban nem piac. Régebbi terminológiával: a gazdasági alap nem tévesztendő össze a felépítménnyel. Ennyit még a kommunisták is tudtak, amikor különbséget tettek ún. termelő és nem termelő üzemek között. Az nyilvánvaló, hogy az utóbbiak léte az előbbiek teljesítőképességének függvénye. Ezekre az összefüggésekre még visszatérek. Rafael tanár úr nem kíván dramatizálni, mégis drámai, sőt tragikus függő problémákba. Tisztában vagyok azzal a hazai felfogással, hogy külföldön élő magyaroknak nincs joguk, sem erkölcsi, sem másmilyen, beleszólni az otthoniak dolgaiba. Ezért a Tanár úr joggal drámai vitacikkének csak a külországokra vonatkozó megállapításaira szeretnék reflektálni. Hazai szempontokra csak akkor, ha előbbiekkel elkerülhetetlenül összefüggnek. Három európai országot említek: Ausztriát, Hollandiát és Németországot. Mivel negyed évszázada Különvélemény? Korábban lecsengett a pedagógus-vita - ha vita volt egyáltalán, tényekről nehéz vitázni -, korábban, mint gondoltam, mint szerettük volna. Igaz, hogy nálunk, az Esztergom és Vidékénél komoly az anyagtorlódás alkalmanként, de a fontos dolgokat igyekszünk felszínen tartani. Ilyen ez a téma is: húsbavágó. Korábban lecsengett, mert csak ígéretek hangzottak el: írunk. A legilletékesebbektől is. Oka? Nem tudom Elfoglaltság? Félelem? Mondja meg más? Azt hiszem, azokhoz eljutott, akik a leginkább érintettek: a tanító-, tanártársakhoz. Többen megállítottak az utcán, jöttek a telefonok - reakció, írásban, szerkesztőségünk kosarában kevesebb, mint szerettük volna. Tudom, nem vagyunk nagy példányszámú tömeglap. Jóval kevesebbekhez jutunk el, mint szeretnénk. Ismerjük lehetőségeinket, korlátainkat - és mégis. Többet vártam. Két évvel ezelőtt városi iskolaügyünk egyik nehéz pontjáról beszélgettem kamerák előtt - kollégákkal. Az a felvétel jut eszembe most, mert akkor valamit megsejtettem: óvatosabbak a helybéliek. Miért? Okát kutatom, magyarázatát nem találom. Néhány éve, Budapesten, mikor egy, a mainál semmivel sem rugalmasabb (?) minisztériummal kellett megküzdenünk, iskolaalapítás közben, sokkal harcosabb hangulatban vágtunk neki a napi munkának. Sejteni vélem, mi segített: csak egy irányból lőttek... Ma? Megint mindenfelől döngetnek felénk a lövedékek. Megint milliomfelé kell megfelelnünk. Megint a pedagógus lett az ügyeletes megváltó - és, félek: az ügyeletes bűnbak. Mert őszintébbek lennénk? Vagy gyávábbak? Kiszolgáltatottabbak? Nem hiszem. Talán csak a munkaközeg: gyerekek között dolgozunk, ahol csak nyíltan lehet bármit is tenni. Ahol a hazugság nem sokáig fér meg. Ahol mi otthon vagyunk ameddig lehetünk. Főiskolai hallgatóim csalódottsága jut eszembe: nagy reményekkel jönnek Esztergomba, s mégis úgy érzik, itt áll a levegő. „Szinte viszszafelé mozdul" - mondta egyikük. Igaza lehet? El kellene rajta gondolkodni. Nem, nem a hagyományok, félreértés ne essék. Nem az ezer éves múlt súlya, s nem a manapság oly bátran bírált korábbi évtizedek átka. Nem. Valami más. Génhiba? Kérdezek csak, kérdezek, mint a gyerekek. Nehéz a válasz. Ezeket a válasz-morzsákat vártam, várom kollégáktól. Hiába, csak a szél susog a Kis-Duna partján, alig-alig hallani más zörejeket. Öreg tanáraim, Marton Kálmán, Székely Jenő és mások jutnak eszembe. Bátrabbak voltak? Néha szégyellem magam előttük. Tudom, addig jó, míg köztünk vannak, míg emlékeinkben élnek, de lassan-lassan nekünk is tovább kell lépnünk, helyünket átadnunk. így? De lehet, hogy csak dolgozunk. Sokat. Ki így, úgy. A legfontosabbért: gyermekeinkért, R. B. módon igaza van, mert ha „csak" a gyermekek jövőjéről van is szó, akkor ezzel kénytelen együttélni az ország, hiszen a haza, a nép, a nemzet jövendőjéről. Ha egy közösség nem hajlandó gyermekeibe „invesztálni", ide tartozik az abortusz-ügy is, akkor lemond a túlélésről, a gének létért való harcáról, kiiratkozik az evolúcióból. Ehhez persze joga és lehetősége van, mint az eddig kihalt majd egymilliárd faj ill. fajta és a történelem színpadáról eltűnt számtalan nép esete bizonyítja. Nem kívánok azonban beleokvetetlenkedni az ország belső helyzetével összesajnos vagy hála Istennek? - utóbbiban kell élnem, némileg feljogosítva érzem magam, hogy az itteni viszonyokról véleményt nyilvánítsak. Igaz, hogy a pedagógus itt létbiztonságban élő, biztos fizetésű alkalmazott. Azonban nem okvetlenül állami, hanem városi, községi, esetleg magán. Jelentős számban léteznek magániskolák. Egyháziak és egyebek. Ettől függetlenül a létbiztonság csak azokra vonatkozik, akik alkalmazásban állnak. A volt NSZK területén ui. 45.000 az állástalan, vagy ahogy manapság mondják, a munkanélküli pedagógusok száma. Az osztálylétszámot pedig éppen az idei tanévre emelték fel, mert nincs a bontáshoz fedezet. Úgyhogy Beke Kata tavaly őszkor - e tébolyító őrület hallatán - itt is lemondhatott volna. Csakhogy azzal, hogy valaki lemond, még nem oldódik meg semmi, szokta volt mondani már korábban a jelenlegi magyar miniszterelnök. Arról pedig, miként alkotnak itt a hedonista liberálnihilizmus szellemében felnőtt pedagógusok, általábanjobb nem beszélni. Erre utaltam már az E. és V. 1990 október végi számában megjelent levelemben. Az ún. frankfurti szociológiai iskola emancipációs pedagógiájának, az őserdő egoizmusát megszociológizáló önmegvalósításának és az antiautoritárius nevelésének tulajdoníthatóan, sikerült a nemzedékek sok és kemény munkájával felépített és valamikor nagy eredményeket felmutatott oktatás- és nevelésügyét tönkretenni, az egyetemeket marxista káderképző intézetekké átfunkcionálni, az iskolákat erőszaktól uralt kábítószerpiacokká és bordélyházakká bomlasztani. A helyzet 1990 óta tovább romlott. Az iskolákban napirenden vannak az erőszakos cselekmények: verekedés, testi sértés, rablás, A1 Capone példája nyomán oltalom-pénz zsarolása, a leánytanulók elleni szexuális deliktumok. Berlinben a 14 éven felüli fiútanulók egyharmada rugós késsel, gázpisztollyal, boxerrel, baseball ütővel, kövekkel felfegyverkezve megy az iskolába. Amerikában még „előrehaladottabb" a helyzet. Ott egyre gyakrabban nemcsak egymást, hanem a tanárokat is lelövik vagy leszúrják a tanulók. Mindebben jelentős szerepet tulajdonítanak a TV-nek és a videónak. Előbbi naponta átlagban 70 gyilkosságot szállít az otthonokba. Ennyit röviden a nyugati pedagógia helyzetéről. Ehhez a felzárkózást, mint a volt NDK területén megfigyelhető, nemigen ajánlanám. Egy nemrég megjelent manifesztum a nyugatnémet egyetemeket eredeti céljuktól: a vezető szellemi káderek kinevelésétől elidegenített tömegintézményeknek nevezi. 1962-ben 131.644 hallgató látogatta az NSZK egyetemeit 1972-ben 658.000, 1992-ben 1.8 millió, jóllehet a férőhelyek száma csupán 850.000. Az átlagos „tanulmányi" idő 10 félévről 14-re nőtt. A beiratkozott hallgatók egy negyede a végzés előtt abbahagyja tanulmányait. Az egyetem humboldti koncepciója, mely a múlt században Amerikában is példaként szolgált, romokban hever. (folytatjuk)