Esztergom és Vidéke, 1993

1993-04-08 / 14. szám

10 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Tamási Gáspár emlékezetes székely önéletírása, az 1970-ben megjelent Vadon nőtt gyöngyvirág döbbentette arra az irodalmi köztudatot, hogy milyen kiapadhatatlan mesélő kedv, élménygazdagság, lelki derű él továbbra is az egyébként végsőkig kiszikkasztott parasztságban. Nemcsak századunk elején volt érvényes Móricz Zsigmond megfigyelése, A boldog ember első mondata: „Hatalmas az emberben a közlési vágy." Csakhogy Joó György ideje óta a paraszti mesélők, a naiv emlékezők a maguk szűkebb körébe vonultak vissza, vagy éppen magukba zárkóztak, valamennyiünk szegényedésére. Ezt a sorvadást és ennek lélekpusztító hatását ismerte fel a Lakitelek Alapítvány, s hogy megfordítsa a folyamatot, pályázatot írt ki paraszti emlékezésekre. Gazdag termés gyűlt be, amely minden bizonnyal nemcsak a folklórt, de a magyar magas kultúrát is gazdagítani fogja Nyilván, a mai népi, paraszti emlékíró sok esetben már tanító, tanár, újságíró, egyáltalán értelmiségi, a hétszáz éves magyar irodalom nagy műveinek jó ismerője, de élményei, érzelmei vagy éppen tudatos szerepvállalása változatlanul Az Érmellék krónikája elindító közösségéhez, egy-egy faluhoz, városnegyedhez, kistájhoz fűzi. Kiss Józsefet az Érrnellék küldte. Ez a táj Ady Endrét adta a magyar irodalomnak, innen indult el egyenesen az Óceán felé. Ady pályája, eszmeisége, költői habitusa a táj népi emlékezőinek az alkatát, arculatát is meghatározta. Kiss József a paraszti faluszélről újságíróvá, könyves emberré emelkedett, sorsa a nagy társadalmi átrendeződés során Bukarestbe röpítette, hogy öt esztendő múlva visszatérjen szülőföldjére. Majd hosszú idő múltán felesége betegsége okán kel megint vándorútra, öreg fejjel, hogy a magyar királyok első városában, Esztergomban telepedjék meg. A nemzet szívében tudatosult benne igazán szatmári öröksége, emlékezésében büszkén idézi az elhagyott táj nagyjait, Adyval együtt Kölcsey Ferencet, Móricz Zsigmondot, Kaffka Margitot vagy a tasnádi Bíró Lajost, aki a maga emberségével a pápuák földjén szerzett dicsőséget az Erdély és a Nagy Magyar Alföld közé szorult Partiumnak, az egykori Ecsedi láp vidékének. Kiss József legelevenebb egyéni élményei ma is a hajdani lápi emberek sorsa, gondolkodásmódja, élete és jövője, vagy inkább eltűnése. Csakhogy hiába tűntek el a mocsarak, szűnt meg a nádaratás, száradtak ki a csónakutak egyik lápi szigettől a másikig, takarták ki magukat a bozótos rejtekhelyek, amelyek annyiszor mentették meg a vidék népét a török portyázóktól, a génekbe ivódva megmaradtak a majdnem ezer esztendős, félig szárazföldi, félig vízi élet rezzenetei, és a képzelet tovább őrzi a meséket gémekről, darvakról, kócsagokról s még inkább a...vízitii ndérekről. Régóta kísért az az ötlet, hogy a népi emlékezés mélyrétegeiben kellene megkeresnünk, ellenőriznünk nemzed tudatunkjellegét, azonosságait vagy eltéréseit a történészek által kialakított képtől. Mi hatolt igazán milliók lelkébe és mit vetettek el ösztönösen, mint hamisnak érzett ismeretet vagy érzelmet? Régmúlt századokról a maiaknak nem lehetnek személyes tapasztalataik, de a szűrő, amelyen áteresztik vagy megakasztják aziskolai oktatással, az olvasott könyvekkel, hallott előadásokkal hozzájuk érkező üzeneteket, híven árulkodik lelki alkatukról, érzelmeikről. Kiss József például megindító epizódot mond el arról, hogy édesanyja, a három elemi osztályt járt parasztasszony miként ébresztette fel benne a magyarságtudatot egy március 15-i reggelen. Román uralom alatt élt az Énnellék, tilos volt 1848 vállalása az erdélyi magyarok számára. De Kiss néninek ki tilthatta meg, hogy egy fehér hóvirágot, egy tűzpiros muskátlit és egy illatos, zöld rozmaringágat csokorba kössön, és ezzel ébressze Jóska fiát meg ennek leányka testvérét? A reggiliző asztalnál pedig az édesapja kezdett bele, idősebb parasztember a Szózat fájdalmas versébe: Hazádnak rendületlenül, légy híve óh, magyar! A jövőt álmodó, a nemzeti megmaradásért imádkozó rég halott költő találkozott az Érmellék elnyomott magyar kisebbségének egyik legszegényebb fiával, faluszélen, de a magyar történelem kellős közepén! Beke György (...) A tanitas Kezaeie is a nagyooo események sorába tartozott. Most, hogy az első napi iskolába való belépésemre gondolok, megdöbbenek: uram. Isten! Ötvenhét esztendő emléke úgy pereg le előttem, akár egy megviselt, de korhű film... Drága jó anyámmal indultam reggel kézenfogva a református elemi iskolába Dancs tanitó néni „elé" a „pacalista" (így csúfolták nálunk az elsősöket) osztályba. Ruhám foltos, de tiszta, frissen mángorolt. Fejem kopasz, rajta zöld zsinóros kalapom. Oldalamon új vászon tarisznya... Azt mondta jó anyám: tanulni, okosodni, a világon is áthaladni segít ez az általa készített tarisznya és az iskola. Jól átgondoltam bölcs szavait, s mert a tarisznyát nagyon laposnak éreztem, mindjárt rá is kérdeztem: lapos tarisznyával átal a világon? Azt meg, hogy lehet?... Anyám más irányba terelte a szót, mert látta, ez a bölcselkedés még nagyon magas nekem. Csak nézett rám, csak mosolygott szerető tekintetével. azt hajtogattam magamban: hát ilyen is lehet a világ?... (...) Anyai nagyapám azt is gyakran elmesélte: az Ecsedi lápról származó ember soha sem kedvelte a dombvidéket, a szőlőskerteket. A lápi ember haláláig megmaradt a maga mivoltában. Anyai ágon ilyen volt minden általam ismert ősöm. Lelkük rtiélyén valahol ott hordozták az ecsedi láp titkos magányát, világtól való elzárkózását, csendjét, nyugalmát, krisztusi-türelmes szenvedését. Ahogy őseim mesélték (nyilván ők is elődeiktől hallották) a láp, ez a sok-sok ezer, sok tízezer holdnyi területet felölelő rejtelmes világ a nem itt lakó, nem itt született számára egyenesen félelmetes, iszonyatos volt. Aki ide ismeretlenül merészkedett be, arra biztos pusztulás várt, az onnan ki soha sem talált. A lápon, a környéken született ember még sem szidta, nem Hamar végzett a munkával, mert a nyári zápor után hersegve vitte a jólkikalapált kasza a félholdnyi növedéket... Faltunk a munka után szalonnát, vászonbatört vereshagymát, bekötöttük a tarisznyát korcra, ahogyan illik, s így rá a kaszamankóra... Elindultunk. Nem haza, Majtény irányába. A lapályon, azon a bizonyos majtényi síkon, ahol a vidéken ismert nóta szerint „letörött a zászló" - megálltunk... Körülnéztünk... A máskor igen bőbeszédű kis papó most csak állt, csak nézett... mintha valamit, valakit keresett volna a távoli horizonton, ahol a lemenő napon kívül én semmit, de semmit nem láttam... Hallgattunk... Nagyapám leemelte viharvert süvegét... Követtem példáját zsinóros zöldkalapommal. Papó csak annyit mondott: - Hej, Károlyi... Károlyi! A leülés gyönyörű, következménye szomorú. A háló túloldalán egy zilálthajú legényt találtam fejen. Taps helyett fújjognak, a játék szünetel, a sérültet ápolják a Falvak Népe csapatából. Inamba száll bátorságom, szeretném ha lecserélnének. Valaki bátorít, nem komoly a sérülés, meg aztán kemény legény a hálón túli játékos. Már fel is áll, ilyenkor illik kezet nyújtani. Parolázunk. Azt mondja a sérült, még nem is ismerlek, én Sütő András vagyok... (...) ötvenhét esztendő, két emberöltő. Elszaladt az idő! Azóta temetőbe nyugszik drága jó anyám, Dancs tanító néni, de élő Osztálytársaimat is szinte két kezemen számlálhatom össze, pedig akkor alig fértünk el a nagy teremben. Lehettünk vagy harmincan-negyvenen... Akik maradtunk, számot vethetünk idővel, előrehaladással. Elmélkedhetünk: meddig jutottunk az anyánkvarrta tarisznyával, a közel hatvan esztendő alatti tanulással... Magam úgy érzem, hogy noha messzire rugaszkodtam a „pocsolyás Ér"-től, hosszú még az út átal a világon, az anyám kijelölte célpontig. S bizony, ma is csak lapos tarisznyával, szűkös útravalóval járom az ösvényeket, utakat. Bevallom, akkor, az első iskolai napon jobban hittem, jobban bizakodtam. Most az az érzésem, már fáradt vándor vagyok, s noha ma sokkal többen „forognak ügyködnek" körülöttem, úgy érzem, egyedül haladok az úton. S még nagyobb baj, hogy őszülő halántékkal cseréltem hazát. így aztán akár a talajból kiragadott ördögszekeret, ideoda sodor a történelem nagyon is váltakozó iramú szele (vihara?). S nincs akinek kezét fogjam, akibe kapaszkodjam ebben a nagy „viharban", nincs kinek panaszomat elmondjam, akitől bölcs tanácsot kérjek. Csak megyek az úton. Vissza-vissza nézek. Már nem látom a „pocsolyás Ér' '-rel át, meg át barázdált tájat, szűkebb pártiámat, azt az érkávási nagy pusztát, ahonnan halálba küldték atyai nagyapámat, ahol Ady át-át kocsikázott az országút irányában Tasnádra vagy Nagykárolyba... Döcögök, elmélyülten gondolkodom életutamon, s úgy érzem, a kényszer diktálta lépést, a haza változtatását már jóvá soha nem tehetem. Könnyes is a szemem valahányszor hallom a keskenyedő ösvényen a kérdő szavakat: „Ki tudja merre, merre visz a végzet?"... Kiss József így éltünk az Érmelléken (részletek) (...) Sokáig azt hittem, mindenütt olyan a világ mint Érsáron: kunyhó, olaj-mécs, munka, éhség... Hittem, mert tizedik évemet is magam mögött hagytam már, amikor jó édesapám elószöt vitt a városba, a borzas szőrű kisboijút árusítani. Gyalog indultunk a tízkilométernyi útnak szemerkélő esőben, ekhós szekerek közt. A szekereken termény, gyümölcs, nyírágsepnű meg temérdek bőszoknyás szilágysági... Zsongás, moraj, szekérzörgés, hangoskodás kísért a városba. Ott az egyik ámulatból a másikba estem. De hiszen ez már nem Érsár! Itt nincs nyugalom, szinte senki senkit nem ismer... A baromvásárban mennyi jószág! És mennyi kupec! Vevő, eladó csapkodja egymás tenyerét... Emeletes házak, gumirádlis hintók, nagy boltok, cilinderes urak... Jön hozzánk is egy vállas, micisapkás úr. Markolja a borjú szügyét, ócsárolja minőségét... Apám nem tiltakozik, helyette kérleli: tessék megvenni! Nagyon kell a pénz.. Úgy dél felé valaki megszánta, a boíjút kifizette, apám intett, hogy kövessem... Meg-meg álltam, bámultam: körhinta... mézeskalács... nagy hordókban limonádé... Tessék, csak tessék! A kikiáltók kínálták portékáikat. Bezzeg mi nem kiabáltunk a kisborjú mellett! Idegenül éreztük magunkat a vásárban. Hazafelé menet egyre csak marasztalta el soha a „gyilkos", feneketlennek vélt vizet. Élvezte smarangzöld színben pompázó környékét, füves részét. Ez volt a Kraszna végtelenbe futó-szétterü16 vízéből táplálkozó lápság titkos világa. Hosszú-hosszú mérföldekre bekebelezte a falvak határát, uralta a vidéket. Titkos nyomadékok, szivályösvények, keskeny utak kötötték össze a járdákat a nád és káka között. A lápi lakó és lova akár álmában is bátran járta ezt az utat, az ingoványt, s jutott el oda, ahova akart. De az ismeretelen, a vadatűző, a „bátor" halász, ha nem volt járatos a vidéken... itt lelte halálát. (...) Mindenre büszke volt nagyapám ami Érmelléken, a lápvidéken volt található, ami szájhagyományként apáról fiúra szállt, ami itt történt, csak ... arra nem, ami 1711-ben a majtényi síkon megesett. Nem tudta, mert nem tanulta, hogy pontosan mi történt azon a bizonyos síkságon, de sokat hallotta: az az esemény nem válik a magyar történelem dicsőségére... Emlékszem, olyan suttyó kölyök lehettem, amikor a Korparét dűlőbe ment egyszer kaszálni a kis papó. Elkéreztetett, magával vitt... (...) Még csak ismerkedtem a szerkesztőséggel, a belső munkatársakkal, a tudósítói hálózattal, amikor jön hozzám Szekeres Laji, a sportfelelős és azt mondja: holnap röplabda mérkőzésünk lesz a Falvak Népe szerkesztőség csapatával, rád is számítunk... Izgalommal készültem a másnapi bemutatkozásra, különösen azután, hogy megtudtam, szabványpályán kerül sora játékra. Életemben először öltöttem magamra igazi sportfelszerelést. A csapatok kölcsönös üdvözlése után felállás, sípszó, adogatás. Röpül, pattog a gyönyörű új labda. Külön élvezet véle játszani. A pálya körül a két tábor szurkolói buzdításba kezdenek. Elkap a játék heve. Passzolok, perdítek, hason csúszva mármár elveszettnek hitt labdát mentek. Célja van minden mozdulatomnak: a Romániai Magyar Szó csapatának becsületéért küzdök. Adogatás, fordulás, a hálóhoz kerülök. Kenéz Feri Szekeres Lajoshoz adogat. Háló felett a labda... Itt a nagy alkalom! Magasra ugrok, s akkorát suhintok, mintha ettől függne az országos napilapnál való maradásom...