Esztergom és Vidéke, 1993

1993-04-01 / 13. szám

10 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE ESZTERGOMI HELIKON Hölgyeim és Uraim! Mint a művészi indulásnál segítkezők egyike, a barát, a festőtárs jogán teszek eleget ezen megtisztelő felkérésnek, hogy Kollár György emlékkiállítását méltassam. Eleve elnézést kérek azért, hogy kedves barátunkat időnként, óhatatlanul Gyurinak említem, de nekem mindig is az volt, mint ahogy én neki Jóska. Emlékkiállítását méltatom, hiszen többre nem vállalkozhatok, nem vagyok műítész, különben is szakmai értékelését már megtették előttem szakavatottak és még sokáig tenni fogják, mert a Kollár életmű nagy és jelenleg még túlságosan kurta a rálátásunk. Bensőséges barát státuszom jogán elöljáróban hadd mondjam el, hogy egy esztendő elteltével talán most kezd igazán hiányozni nekem. Találkozásaink - a levélváltásokon kívül évi egy-két alkalomra korlátozódtak. A hosszú szünetek természetesnek tűntek, megszokottá váltak, egy újabb kézszorítással mindig megszakadtak. Most viszont már a törvényszerűen következő találkozás nagyon esedékes lenne. Összegyűjtött festményeit látva, másfajta képek, emlékképek is eszembe jutnak. Emlékképek egy göndörhajú, vékony gyermekemberről, aki huszonévvel ezelőtt mappával a hóna alatt megjelent Mártélyon. Esténként a csárdában frakkban, mezítláb ropta a táncot, tábortűznél némajátékkal karikírozta tanárai korrigáló stílusát. Nappal viszont megszállottan a számára merőben másszerű táji élményektől, hajszolta a motívumokat, mindent rögzíteni: lerajzolni, lefesteni akart. Mint pályakezdő kínlódott a technikával. A magával hozott síkos felületű kartonon csúszott a festék, nem akart elképzelése szerint rendeződni. Látva adott helyzetét, segítségül törtem le egy deszkadarabot a mellettünk lévő elhagyott akol időáztatta kerítéséből és a kezébe adtam. Gyuri hitetlenkedve kezdte ecsetelni rá a festékeket, de egyre mohóbbá vált, amikor már csodálatos faktúra bontakozott ki egy-egy letét után. A fa erezése elvont rajzolatokat írt a bársonyosra halkuló színek felett. Ráérzett valamire, valamire, amit keresett; a faktúra szépségére, egy olyan eszközre, mellyel megvalósíthatónak érezte elképzeléseit. Egy deszkából kettő, majd több lett. Hazatérve Esztergomba, egy számára kézenfekvő technika birtokosaként kezdte felhasználni. Előképeket helyben nem találva a szentendrei motívumkincshez fordult, a klasszikus Szentendréhez: Ámoshoz, Anna Margithoz, a korai Bálinthoz, Kornisshoz, Mihálcz Pálhoz és ezek kiváló kortársaihoz. Én ezt nevezem szentendrei korszakának, melynek eredményét az ekkor született falemezekre festett kvalitásos képei fémjelzik. Alkotói korszakait egyébként Wehner Tibor kiváló monográfiájában, logikusan, tényekkel alátámasztva kimutatta, körvonalazva az ötévenként változó „Kollár-periódus"-okat. Úgy érzem, az előbbi besorolásom ezzel nem ellenkezik. A következőkben nem is ezeket véve figyelembe, a kötődésekről, Kollár művészi kötődéseiről szeretnék beszélni, valamint arról, ami a Wéhnerírásból is kisejlik: a következetes célratörésről. Nevezetesen arról, hogy Gyuri művészi kiteljesedése érdekében élete minden mozzanatából hasznosítani tudott valamit. Kamatoztatta középiskolás, majd Ezek hordozzák szellemiségét, gondolatmenetét. Mondanivalója és annak megjelenítése kötődései függvényében valósult meg. Kötődése Vásárhelyhez igen meghatározó művészetére. A „vásárhelyiség" nagy hatással volt Kollár művészetére. Ezen - a műhely hatása mellett - az alföldi ember megismerését, annak életvitelét, relikviáit, népművészetét is értem. Viszont le kell szögezni, hogy Gyuri a hatásoknak szerelmesévé - és nem rabjává vált. ABartók Béla által kifejtett értékrend szerint nyúlt az élményt adó gyökerekhez. Szabadon idézve: az eredet népi dallam érintés nélküli intonálása még nem különb az eredetinél. Mechanikus hangszerelése, beépítve egy zeneműbe, még mindig nem azonos értékű az eredetivel. - Viszont azonosulva a A Kollár-jelenség Mióta eltávozott, foglalkoztat a kérdés, hogyan tudott ez a látszólag egyszerű fiú jelenséggé válni. Hiszen nem volt különböző művészakadémiák benfentes tagja, nem volt különösen művelt - legalábbis a szó hagyományos értelmében, sem a hivatalosak kedvence - sőt még művészete sem tetőzött. Még azt sem állíthatom, hogy különösebben ismertem vagy kedveltem volna. Szememben ő volt a nagy tehetségű, de bohém piktor. Varázsa, megnyerő ereje éppen ebben rejlett. Ezért tudott bárkit olyan közvetlenül, hivatalosság nélkül megszólítani, mindenkivel szóba elegyedni, örök-mozgékonyan mindenhol feltűnni, jelen lenni a legkülönbözőbb helyeken. Bizonyára ezért tartozott ő is a város kovászához. Amely tényt a hivatalosak is tudtak és respektáltak.Műterme a város protokoll-látogatóinak is vendéghelye volt. Aki tehette, fölugrott Duna-parti műtermébe, s örült, ha bebocsáttatott. Végül már kénytelen volt ajtajára kifüggeszteni a táblát: most a múzsákkal társalog, ne zavarják köreit. Dolgozik, alkot. Lobogását mindenki tisztelte, de legsugárzóbban a női nemre hatott. Közvetlenségében is titkozatos grál-lovag volt ő, esztergomi kivitelben, ecsettel a kezében. Ö is a misztikus szent kelyhet kereste, mint középkori lovag-elődei. S ha az Élet és Művészet titkát nem is találta meg, a halványzöldek, a sötétpirosak, a feketék parancsnoka volt ő - a mindenség szép színekkel felvértezett Sárkányölője, kinek lándzsája minket is megsebzett... s.j. katonaéveit, ugyanúgy, mint a megélhetését sokáig biztosító reklámgrafikában szerzett jártasságát. Ez utóbbinak köszönhető felületeinek hihetetlen ámyaltságú megfogalmazása. A megcsodált faktúrák képre sóhajtása, a képkeretek igényes, ízléses megválasztása. Gadányi Jenő frappáns fogalmazása szerint a vonal a művész szellemi grafikonja. Kollár Györgynél ezek rajzainál tetten érhetők, de továbbmenve a fakturális foltok, azok kontúrjai töltik be Nála a vonal szerepét. motívummal, annak lelkületét, életérzését átvéve, más eszközökkel megformálva, jelenti a gyökerekhez visszanyúló új alkotást. Kollár ezt érezte, betartotta, sőt megfogalmazta egy kedves írásában a „Szerelmes levélfélében". Idézek belőle: ,Minden vonzott, mint mágikus erő; a horizont feletti égbolt, a parányi tanyák fehérsége, az ablakok, a tető arányainak harmóniája, a föld meleg barnája, a csillogó Holt-ág, ...,a tanyai emberekkel kötött barátságok... S igyekszem átírni... a kapott képi élményeket behelyettesíteni, mint egy matematikai egyenletet, jelentést adni neki." Ezek a sorok tágabb értelműek, de akkor, 1985-ben Mártélyra, Vásárhelyre vonatkoztak. így lett később a nonfiguratív festő, Kollár György vásárhelyivé, alföldi festővé, hiszen vörös, barna, fekete vagy opálosan zöld, látszólag elvont színfoltjai mögül felsejlik a gémeskút, a góré, a petróleumlámpa, az eke, a járom és a tanyai embör, kinek ezek eszközei voltak, melyekkel igyekezett földi életének feladatait megvalósítani. Ettől függetlenül vásárhelyiség ide, vásárhelyiség oda, Kollár György Esztergom festője. O esztergomi. Ide született, itt nevelkedett, itt házasodott, itt születtek gyermekei. Belülről érezte az ősi város hangulatát, rezdülését, attribútumait. Következetesen, városát sem tárgyiasította képein, de mindig innen nézte a világot. Esztergom dombjairól, felülről, inkább négyzetes formációban, ellentétesen az alföldiek horizontális kompozícióival. Itt készült, itt ihletett képeinek faktúrája, lazurjai alól mindig kisejlik a Duna, a Bazilika, az évezredes tradíció. Alapvető kötődés ez Gyuri művészetében. A jól kirajzolható két meghatározó kötődés mellett, Kollár György elsősorban magyar művész, része az egyetemes magyar művészetnek. Mássága ellenére a hátrányos politikai, kultúrpolitikai légkörben is ki tudta harcolni létjogosultságát, érvényesülését. Bizonytalan és labilis közegben is stabil irányvonalat tudott tartani. Megnyerő egyénisége és ugyanakkor határozott célratörése, rövidre szabott életét kerek egésszé tudta formálni: tanulóból - tanár, amatőrből - hivatásos művész, tagból titkár, kiállítóból díjazott tudott válni. Tudott, mert műtermében kemény, szakavatott, elszánt munka folyt. Egymás után sorjáztak le állványáról az érett, kimunkált képek, regisztrálva az élet pillanatnyi és aktuális rezdüléseit. Információkat hordozó alkotásai méltó emléket állítottak a zsanai küzdelemnek, a felperzselt tarlónak, a hínár fojtogatta Tiszának, vagy az aszály sújtotta rögnek. Az ecsetet mindig az örök emberi és természeti sorstragédiák adták a kezébe. A régmúlt krónikásainak szerepét vállalta, korszerű rögzítési móddal. Itt, a falakon felsorakoztatott Kollár-képek szívet-lelket gyönyörködtető látványa joggal tölt el büszkeséggel minden esztergomit, minden vásárhelyit és minden magyart. Közkincsünké váltak. Főhajtással, emlékének megőrzésével ajánlom, a képeiben ma is közöttünk lévő művész gyűjteményes kiállítását, szíves figyelmükbe. Fodor József (Elhangzott 1993. III. 25-án a Vármúzeum rondellája előtt.)