Esztergom és Vidéke, 1992

1992-12-24 / 50-51. szám

6 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE KOMAROM-ESZTERGOM MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT LEVELTÁRA oí* jjjr*- ^ — í, - —- rjs^ ÉVKÖNYV '92 Színvonalas helytörténeti kiadványok nélkül aligha létezne egyetemes historiográfia, mert hiányoznának az összképet hitelesítő mozaikfoltok. És ahogy a régész egy kikapart cserépdarabból rekonstruálni kepes az egészet, egy-egy levéltárban porosodó dokumentumból is fény vetülhet nagyobb történelmi összefüggésekre. Ha pedig az adott kor eseménynaptára ismert, mindig akadnak hiányos oldalak az ismeretlen részletek bejegyzésére. Ezen általánosságok előrebocsájtásával ajánljuk mind az illetékes szakemberek, mimd a lelkes lokálpatrióta amatőrök szíves figyelmébe a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára 1992-. évi kötetét, hogy a Mornarchia 18. századi bürokráciájának kialakulásától a lengyel menekültek második világháborús esztergomi elhelyezéséig tájékozódni tudjanak eme nemcsak földrajzilag központi tájegység eddig feltáratlan írott forrásaiban. A kötet kompozíciója Ortutay András levéltári igazgató szerkesztői rutinját érzékelteti, a szerényen is ízléses kivitelezésben BenczeCs. Attila szorgoskodott. A szerzők a 18. század elejétől a 20. század közepéig, a nobilis geneológia forrásaitól a falusi árvák helyzetéig a befejezett, vagy félmúlt regionális gondjainak elég széles színskáláját vetítik a közleményeikbe. Az írások sorrendje szerzők és címek szerint a következő: Kántor Klára: A nemesigeneológiaforrásai a Nyitra vármegyei levéltárban. A hat dolgozat közül az egyetlen, melynek tárgya nem „Esztergom és Vidéke". A következő közlemény Ortutay Andrásné avatott tollából való, címe: Nyergesújfalu a XVIII. század végén. Külön értéke és érdekessége, hogy ilyen összeírási lajstromok „csupán Győr városából és az Esztergom vármegyei Nyergesújfaluból maradtak fenn", ahogy az alapos ismertetésből értesülhetünk. A más vármegyebeliek valószínűleg áldozatul estek az elementáris nemesi örömünnepnek, mely a bürokratikus központosító törekvések látszólagos bukását papírmáglyákkal üdvözölte. Közel négy évtizedes körzeti orvosi múlttal a hátam mögött tanúsíthatom: az akta aktát fíadzó bürokráciának nemcsak a jozefinizmussal szembeszegülő nobilitások voltak a rühellői. A szisztematikusan dokumentált közvéleményből a recenzens csak tanulhat, érdekességén ámulhat, ám a bevezető sorokhoz akad egy-két kiegészítő (és nem cáfoló) megjegyzésünk. Ugyanis azon nehéz kérdésre, hogy „újra európai országgá tette-e Magyarországot Mária Terézia és II. József uralma", meg merjük kockáztatni: a körülményekhez képest igen. Ne feledjük, a híres türelmi rendelet előtt alig száz esztendővel még lófarkas lobogó lengett az esztergomi és budai erődítmények orellenében), 1770-ben a Pázmány Péter alapította nagyszombati egyetemet orvosi karral egészítették ki, még ugyanez esztendőben megjelent az első átfogó egészségügyi jogszabálygyűjtemény, a Generale normativum in Re Sanitatis, majd az orvosi fakultás átkerült Budára, II. József uralkodása idején pedig Pestre, amelynek lakossága ugrásszerűen megnőtt. Itt „nem a hő kebel hevült", hanem a józan ész diktált. A hatalmi érdek és a közjó összhangba került, ugyanis minél jobb a közegészségügyi helyzet, annál több az egészséges alattvaló, tehát a több és jobb „minőségű" hadrafogható személy. E téren próbálta évszázados hátrányát behozni a Habsburg-birodalom. A kalapos király lázas reformtempóját nehéz megérteni az idővésszel fenyegető tüdővész figyelembe vétele nélkül. Tisztában volt vele, hogy neki a sors nem fog engedélyezni négy évtizedet. ,fogyó erejének növekvő lázában" minden A helytörténeti kötetek hasznáról main, tehát az anyaország jelentős, a haladásból kiiktatódott része csak százados késéssel léphetett az európai fejlődés útjára. Mária Terézia felismert valami igen lényegeset: ha hatalmi versenyben akar maradni a kontinens akkori két katonai és gazdasági vezetőjének, Franciaországnak és Poroszországnak a színvonalán, teljes központosító átszervezésekkel kell korszerűsíteni a határországrészek utánpótlást biztosító bázisait. Ha csak a közegészségügyi aspektusait érintjük, e pár évtizedes periódusban több szakszerű és célszerű higéniás rendszabályt foganatosítottak mint az előző évszázadokban együttvéve. Ahogy az a Linzbauer-féle hétkötetes Codex Sanitario-Medicinalis Hungáriáé paragrafusaiból kiderül. Paradox helyzet alakult ki az akkori Európában. A Németalföldről elűzött katolikusok nemcsak az Újvilágban találtak menedéket, hanem a Habsburgok védőszárnya alatt is, így került a kor legnagyobb orvosi szervezője, Gerhard van Swieten, a császárnő udvarába, s hogy jelentőségét érzékeltetni tudjuk: ma a Burg híres szobrának talapzatán, Mozart és Haydn társaságában található! Javaslatára adták ki a négynyelvű, 1748-as orvos-gyógyszerészi szabályozást, 1752-ben bevezették a megyei főorvosi intézményrendszert, akinek történetesen kötelessége volt a szegény betegeket ingyen gyógykezelni (persze magas állami fizetés tőle telhetőt el akart végezni, akár a nemesi tűrőképesség korlátai ellenében is. Jól érzékelteti ezt Németh László darabja, függetlenül a nagy író orvosi végzettségétől. Arecenzor kissé elkalandozott az egészségügyben, ami szerény véleménye szerint csak kiegészíti a 18. század végéről alkotott képünket. A következő közlemény Orturay Andrásé, címe: Falusi árvák helyzete a XVIII-XIX. század fordulóján, Bajnán. Ennek egészségügyi és szociális utalásai kapcsolódnak a Generale normativumban lefektetett, főleg latin és német nyelvű alapelveihez. Bárdos István írása, Az idegenforgalom helyi és regionális irányítása sem nélkülözi az egészségügyi aspektust, elég az addig elhagyagolt esztergomi gyógyfürdő népszerűsítési kísérletére utalnunk. A Felvidék híres balneológiai bázisainak (Pöstyén, Trencsén-Teplicz, Bártfa) elvesztésével a fürdőügy a fővárosra koncentrálódott. Rendkívül érdekes és hézagpótló Csombor Erzsébetnek a Lengyel katonai menekültek Esztergomban a II. világháború idején című közleménye. Igazán sajnálom, hogy nem ismerhettem korábban, érdekes és értékes kiegészítést nyerhetett volna belőle Esztergom egészségügyi története. A vakvéletlen folytán e téma nem idegen a recenzortól, ugyanis intézetünk korábbi (jelenleg tiszteletbeli) főigazgatója az az Antall József, akinek édesapja kulcsszerepet töltött be a lengyel menekültek ellátásában. Báthori István óta az egyetlen magyar, akiről utcát neveztek el Varsóban. Antall főigazgató helyettese pedig a polonista Kapronczay Károly, aki bölcsész-orvostörténészként elég sokat publikált e tárgykörből. Szívesen olvasnám nevét a jegyzetes függelékben. Megtalálható viszont Godó Ágnes, akinek egyoldalú, munkásmozgalmi és partizánszemléletű beállítottságát már tíz évvel ezelőtt bírálta két magyarul jól tudó lengyel történész, Jerzsi Nowak és az ifj. Dembinski. Aki a dolgozatban szereplő tábornok fia, Balatonbogláron végezte a gimnáziumot és a követségen dolgozott. A vitában nem vagyok illetékes állást foglalni, az sem zavar, hogy Godó idézett könyvének egyik gondozója a Partizánszövetség volt (attól még lehetne jó). Külön üde színfolt Etter Jenő polgármester rendkívül pozitív szerepének kihangsúlyozása. Legjobb tudomásunk szerint a menekültekből többen itt telepedtek le; érdemes volna őket is számbavenni. Nagyon reméljük, hogy Csombor Erzsébet nagy forrásértékű munkája nem marad meg egy korlátozott példányszámú helyi kiadvány keretében. Lagzi István zalaegerszegi kutatásaihoz hasonlóan külön füzetet érdemelne. Végül, de nem utolsósorban, igen érdekes Szabó Jánosnak Az Esztergom vármegye Közjóléti Szövetkezet szervezete és tevékenysége (194244) című munkája. Olyan adat-füzér, amely a Johan Béla nevével fémjelezett egészségügyi és szociális hálózatnak igen nehéz időkben történő kiépítését reprezentálja. Összességként, a teljesség igénye nélkül elmondható, hogy fontos és nemcsak helytörténeti értékű kiadványjelent meg a Kultsár István Kiadói Alap támogatásával, sajna csak 500 példányban. A tipográfiai szempontból kifogástalan szedés-tördelés a GRAN TOURS kft szövegszerkesztő műhelyében készült, aLaiszky- és Buzárovicsféle hagyományokhoz nem méltatlanul. El lehetne képzelni szebb kivitelezést, külsőt, ám ebben a pénzhiányos, kiadvány-dömpinges világban a tartalmat figyeljük. így akár ünnepi ajándéknak is tekinthető. Szállási Árpád dr. Hunyadi Zoltán főiskolai ^ tanszékvezető tanár, az európai hírű Monteverdi Kórus alapító karnagya e hónapban múlt hatvan éves. v Lapunk is tisztelettel köszönti! j