Esztergom és Vidéke, 1992

1992-01-15 / 1. szám

LÁSZLÓFFY ALADÁR „ÉNEK ISTVÁN KIRÁLRÓL" Mint az köztudott, városunkban született István, a szent király, s ilyentájt, karácsonykor koronázták meg, 992 évvel ezelőtt. Örökségének egyik legszebb gondolatát már sokszor idézték, de talán nem árt elégszer leírni: „Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő". Eme intelme mellé hadd tegyük ide a kései utód, az erdélyi Lászlóffy Aladár költeményét, amelyet a Kolozsvárott megjelenő Helikon közölt első ízben az 1990. augusztus 17-i számában. ALAPÍTTATOTT 1879-BEN ^ ESZTERGOM ÉS VIDÉKE TÁRSADALOM * POLITIKA * MŰVELŐDÉS * HELYISMERET * IDEGENFORGALOM 1992.JANUÁR 15. * 1. szám * ÁRA: 19,50 Ft Az Úr egy reggel, égi asztalánál a telekkönyvvel babrált csendesen; megállt a Loire-nál, a Visztulánál, ezt meg amazt adom vagy elveszem. mint főkönyvelő ült a pince mélyén, a trón alatt s elég ha suttogott, István ha lóra szállt a csaták éjén, minden szavát meghallotta legott. ó mindig porrá őrli őket, az első büszke rend vitézeit sokáig fogtok szülni: temetőket és szerte szétszórt sírok ezreit.. Bélyegnyi telkeket és lepedőket passzitott, vágott és ragasztott, hogy térrel kevervén össze időket, Európának adjon alakot. István szavát meg ő hallotta menten s az egyezségre felvigyázva így, a négy folyó, a száz folyócska mentén mind diadalra vitte hadait. István, fején a koronával, őszült: mint szeptemberben Esztergom hegyén az átvonuló fellegárnyék őrült rohama közt a csendes szürke fény. Mint zsákból magot, pár maroknyi népet szórt ide s oda az erdők közé, ki amit megköt, mint álló egészet, úgy tervezte, az legyen az övé. Eljött a béke hát: a láthatáron ki fegyverrel betör, drágán fizet a gyepük mögött csendes éjszakákon csak pásztortüzek égtek s őrtüzek S az angyal írt: nagy jelentését írta, elszámolt mjnden pillanattal itt, s rendre az Úr roppant erszénye birta a kezes: István összes perceit. A tűzhányók már régen kialudtak, az istennyila szerkezetre járt, ideje, hogy kik gazdálkodni tudnak, mind kapjanak vagy hét termő határt. Akkor már úgy tünt: tele van az ország, lakosok, lovak, víg vásárhelyek, a pelyva száll, a szekerek behordják fedél alá a fontos terheket; Tiéd a térkép, most már megfizetted, így szólt az Ur azon a szép napon, ha te már nem lehetsz, akkor helyetted az unokáid népének hagyom ­Gyermekdeden napestig teregette; hiába volt - a rajzolt papiros hajnalra folyton megbarnult, kiégett vagy átütött, a vértol lett piros. cseléd dalol a kézimalmot hajtva, sereg vonul a rend ösvényein, tucatnyi nyelven zendül: rajta, rajta, munkára fel hát, édes híveim! és karját védence kaijába öltve az égi erkély korlátjához ment: megnyílt egy kút alant, üres tökélye előtt állt boldogtalanul a szent. Különösen a Duna-Tisza-Dráva különben dúsan nedves tájain ismétlődött az égő furcsa dráma, sistergett fel a kardcsörgés, a kín. s e hangzavar majd mindent jóra fordít, e sok gyökérrel megkötött homok, a pincegádor alatt részeg ordít, a kunyhók mélyén szülő asszonyok, Ez lesz az oszlop trónusomig érni majd akkor fog országod oszlopa., ó, mennyi nemzedék fog még beférni! ó, mennyi csont cemenuik még oda! Az Úr akkor a térképre lenézett és angyalának parancsolta meg: sodord fel szépen onnan az egészet, most látom mar, belátom nem lehet. köpenylobogva érkeznek heroldok, parancsok újabb fontos láncszeme kapcsolja törvénnyé, amit megoldott, ahogy szokás volt s ahogy kellene, egy jobb, a kőművesé marad épen, az ország-világ emlékeztető: hogy nem fog ki az építkező népen a poklok kapuja: a temető. az egeket csak annyi kegyre kérte: egy üres erszényt hagyj számomra itt s jót állok, uram perceimmel érte, hogy senki téged meg nem károsít. Pedig az angyal mondta: ez még semmi, e pár tucat család, ki itt lakik nem fogja termő tündérvölggyé tenni a haza bérceit és halmait, Ráállt az Úr ; egy angyalt rendelt mellé, vasszárnyú angyalt, aki nem repült, csupa kardpenge volt a szárnya tolla, megpendült mindig, amikor leült; irigyek jönnek, többre, készre vágynak, s megint a tűzé lesz a diadal, a kitartók elaggva esnek ágynak. Ne költekezz, mert baj lesz itt hamar! Én jót akartam, csendet várok érte, hogy béke közben legyen aratás, és érdekeim senki meg ne sértse, lakoljon mind, hol ennyi a hibás! Ekkor István, a magyarok királya, mint árpaszem, hisz Árpádból szökött, mint hulló szikra, küszübére hága a mennyeknek s megállt az Úr előtt vándor vajákos mondja a magáét s a sámán ellen új pap prédikál, a szélvihar elsöpri ott a sátét, ahol a kőből emelt templom áll, az új hit lassan, mint a por a múltat, belepi lelkük zsíros oldalát, néhány tavasz még s termőre borulnak a jól beásott oltott almafák... s áll azóta földbe süllyedt oszlop, és nyugszik rajta öreg, űri kéz, és amíg minden termést érte hoztok, a semmi tenyerén is ép, egész.

Next

/
Thumbnails
Contents