Esztergom és Vidéke, 1991

1991-01-18 / 2. szám

8 ESZTERGOM ES VIDEKE Hogyan állt föl az esztergomi önkormányzat II. Az egyik leglényegesebb kérdés: mennyire tekinthetők a pártok központjuk helyi fiók-intézményeinek, s mennyire a helyi társadalom saját szerveződésformáinak? - Az interjúalanyok többsége úgy látta, hogy az esztergomi politikát nem a helyi csoportosulások uralják, hanem az országos pártok helyi szervezetei, holott az önkormányzatoknak elsősorban a város dolgaival kellene foglalkoznia. A dolgozatban mégis egy „meglepő" eredményt olvashatunk: a megkérdezett pártvezetők egytől-egyig úgy látták, hogy az ő pártjuk erősen helyi kötődésű, a többi bezzeg egyáltalán nem. Ehhez csak egyet lehet hozzáfűzni: no comment!. - Mindez csak jelzése annak, hogy egyik párt sem képes helyi politikai akarattá formálódni, noha elsősorban várospolitikát kellene csinálni, azaz „local politicus"-szá válni. A politikai átmenet időszakában, a közös gondokat megbeszélendő, Simon Tibor mb. tanácselnök a városi kerekasztal-megbeszéléseken a pártok véleményét is kérte. A szerző, aki néhány ülésen részt vett, ezeket a vitákat „nem érezte igazán érdeminek". Az egyik párt-képviselő így értékelt: „... én nagy csalódást éreztem, mikor ezeken rész vettem...piszlicsáré mondatokon, szavakon, hangulatokon lovagoltunk, és közben elsikkadt az egész... semmivel sem volt különb, mint egy hajdanvolt pártbizottsági ülés." E sarkos vélemény mindenesetre figyelmeztet: ha párt-képviselők ülnek együtt, könnyen elvész a helyi társadalom ügye. Rendkívül érdekes a jelöltek önvallomása: A leginkább előforduló motívum a „hitelesség-tőke" meglétének bizonyítása. Jóformán senki sem bízott abban, hogy személyes hitelessége magától értetődő. Holott normális politikai működésmódban a „színpadra lépésnek" ez olyan feltétele, amelyre szót sem érdemes vesztegetni. Továbbá sokan azt bizonygatták, hogy mennyire nem volt közük a pártállamhoz. S ez kiegészül azzal, hogy a jelölt mennyi mindent tett a korábbi rendszer ellenében, s milyen retorziókat kellett elszenvednie. (A valóságtartalom firtatása persze illetlenség.) De mit mondanak a politikai aréna főszereplői? - A szerző a legfontosabb és egyáltalán nem örvendetes fejleménynek azt látta, hogy a tavaszi választások után, részben már a választási kampány idején is, a tekintélyes, vélemény-vezér szerepű személyiségek közül többen visszahúzódtak az aktív politizálástól. Látván látták: a pártok nem a helyi érdekek mentén szerveződtek. Ők viszont tudták, hogy helyi politikusként kompetenciájuk csak a helyi ügyekben van. Szavuk, amelynek helyben súlya van, az országos kórusban elvész. S ha közülük számosan kivonultak a helyi politikából, akkor ki maradt?... E vonatkozásban érdekes az alábbi interjú-részlet: „- Mire volna most szükség, személyi tekintetben? - A városnak (arra volna szüksége), hogy kiválasszon egypár olyan embert, akik tehetségesek, ténylegesen adják magukat, vállalják... - Vannak ilyen emberek? - Vannak. - És ők választódtak ki a pártok élére? - Nem." Abban a helyzetben, amikor az önkormányzat jövendő helyzete meglehetősen bizonytalan, törvényszerűen kerülnek előtérbe azok, akik számára maga a hatalom a fontos, annak lehetsége tartalmától függetlenül. Úgy látni - és ebben a megfogalmazásban a szerző jelentős mértékben támaszkodott korábbi esztergomi ismereteire -, hogy számos esetben majdnem a véletlenen múlott, hogy ki melyik „ellenzéki" pártba került. Az ilyen esetekben a személyes kapcsolatok erősebbnek bizonyultak, mint a tudatos ideológia-választás. Gyakori volt az is, hogy nem az egyén választott pártot, hanem a párt számára „megfelelő" embert. Némelyeket több párt is megkörnyékezett. Néha csak a véletlen „döntött". A pártok persze igyekeztek „jó neveket" szerezni. S mivel közülük számosan párton kívüliek voltak, megkezdődött a „fejvadászat", megfordítva a dolgok természetes logikáját. A pártok kerestek embert, aki „képviselné" őket. így fordulhatott elő, az önkormányzatban többséget adó KDNP-képviselők jelentős része nem tagja a pártnak. Ollózott: Sebő József Magyar vagyok? Már magam sem tudom. Mert ahogy kinyitom a tv-t, nem látok mást, mint külföld i filmet, égigérő, idegen nevű szereplőkkel. Reklámokat, érthetetlen nevű fogalmakkal, tárgyakkal. Aki nem érti, sose tudja meg, miről van szó. A városban már otthonosan idegen vagyok. Az üzleteken villognak az idegen, külföldi nevek, bent ismeretlen új árukon világért sincs magyar ismertető. Sejteni vagy tudni valamit, az kettő, kérdezni az három, de nem tanácsos. És nem tűnt fel még senkinek, hogy külföldön nincs az üzleteken magyar felirat és mégis igen jól mennek? Azért sem tudom, hogy magyar vagyok-e, mert szívemből utálom mai napig is az „ízes"-nek mondott magyar beszédet, mármint a durvát, közönségeset, drasztikusai. Mert még nem is olyan régen, ha valaki az ifjúság érdekében szóvá merte tenni, azt a választ kapta: ezek a szavak hozzátartoznak az élethez, annak naturalista voltát tükrözve. Szerintem csak az illetők lelki világának a tükre. A „szép" beszédhez „szép" kép is jár. Hogy megvetettük valamikor a pornót! Igaz, másnál. Ma? A demokráciánkra még nem, de a pornóinkra büszkék lehetünk. Aki nem híve a pornónak, az már nem mer semmilyen napilapot, folyóiratot venni, mert a legváratlanabb helyeken tárul a gyanútlan olvasó megdöbbent szeme elé a teljesen pucér nő vagy férfi. Vagy mindkettő. Már egyre többet emlegetjük a családi élet visszaállítását. A családi élet alapja mindenkor az erkölcs, az Édesanya, Édesapa tisztelete volt. De hogy lehet tisztelni az olyan embert, aki gátlástalanul tárulkozik ki az egész világnak? A NŐ és a FÉRFI a teremtés csúcsa, eszménykép, ideál. És szép a róla készült akt, a szépséget megtaláló művész szívével, kezével alkotva. De ocsmány, mint pornó. Közönségessé, indulatok mindennapi eszközévé lealjasulva elveszti az emberi mivoltot, szépséget. Aki akaija, nézze. De ne tegyék szinte kötelezővé, becsempészve filmbe, folyóiratba. Hagyják meg a magyar embert annak, aki mindig volt: szemérmesnek, testileg-lelkileg tisztának. Aztán nem éreztem magam magyarnak Kovács József hagyományteremtő újévi koncertjén sem. Igaz, nem ígért semmit, ami magyar, de nem is volt. Vélem, olyat akart, mint a bécsi koncert, de akkor sem értem: ha német műsort akart, akkor miért tette ezt nálunk? Ha magyart, itthon, akkor miért nem volt magyar nyelvű a műsor? Mert az a néhány odavetett magyar szó bizony elveszett a német nyelv között. Félreértés ne essék: nem a német szó ellen van kifogásom. Még akkor sem szólok, ha a koncert nem hagyományteremtő szándékú. De az Új Évet minden ország otthon a maga nyelvén ünnepli. Ebből az alkalomból most szebb, jobb, illőbb lett volna a magyar nyelvű műsor. Végre szabadok vagyunk, megtehetjük. Minden hozzávaló is megvan. És nem szorulunk arra, hogy vendégek legyünk a saját otthonunkban annyira, hogy még arra sem becsülték a nézőket, hogy a képernyőre kiírták volna a szereplők nevét és műsorszámát, vagy a tv-újságban lett volna műsorismertetés. De egyik sem! Mintha nem is magyaroknak készült volna a műsor. Tudom, jó lenne nekünk is egy szép és jó újévi koncert. De ne ilyen legyen! Ilyet soha többé! De legyen igazi, szép magyar nyelvű koncert. Mert csak így tudjuk magunkat magyarnak érezni itthon, még a gyönyörű, patinás, szép pesti Vígadóban is! Trexler Béláné Elég volt az egymásra mutogatásból, az elszámolásból, a leszámolásból, a veszteségek fölötti kesergésekből... Ezek többnyire, sajnos, jogosak, de szinte soha nem társul hozzájuk megoldás, pozitív példa, útkeresés. Lélektani ismereteim, tapasztalataim ugyan nem öltenek társadalmi méreteket, mégis megkockáztatom kijelenteni: ez az állandó kudarcérzet visszaesést, közömbösséget, agressziót válthat ki! Keressünk hát sikereket, eredményeket, értékeket! Én hivatásomnál fogva sem állíthatok mást, mint azt, hogy az ÓVODA értékeket teremtett a múltban is, és a jövőben is ezt kívánja tenni. Nem is tehetett és tehet másként, hiszen a gyermekek csodaváró tekintete kötelez. Az óvoda egy külön bolygó, ahol mi is megfiatalodhatunk, ha megtaláljuk a gyermekekhez vezető utat. Személyiségünk, magatartásunk akaratlanul is mintává vált, felelősségünk hatványozódott, hiszen a közelmúltban az óvóképzős hallgatók gyakorlati felkészítését is vállaltuk. Az óvoda az oktatási rendszer első láncszeme. Ezt a múltban is elismerték, de most „hovatartozásunkat" névleg is megválasztatták, így óvónőből óvodapedagógussá lettünk (léptünk elő?). Nevelési programunk közel 20 esztendeig változatlan volt, jó és biztos alapot adva az eredményes munkához. Ez, az iskolai tantervek változásait ismerve nem kis dolog. Hagyományainkat is, megteremtettük. Az ünnepek érzelmi megalapozását szinte teljesen átvállaltuk a családoktól, mert a szülők többnyire csak a drága pénzen vásárolható ajándékok előteremtésén fáradoznak. A mi többletmunkánkhoz nem pénz kell, hanem hit, lelkesedés, ötlet, és ezekből nincs hiány! Nemrég éppen a karácsonyi készülődés, ünnepvárás hangulatával volt tele az óvodánk. Az ünnepet az adventi koszorú közös elkészítésével, a gyertyák meggyújtásával, valamint az adventi naptár ablakainak nyitogatásával készítettük elő. A napi feladatok az ablakokban voltak elhelyezve: Mikulás-várás, kukoricapattogtatás, mézeskalács-sütés, ajándékkészítés, dalok és versek tanulása... Agyagtálakat is készítettünk, melyekbe Luca napján búzát ültettünk, locsoltuk, figyeltük fejlődését, majd hazavitték a gyerekek az ünnepi asztalra. (Az agyagtálak égetését Bánhidy László tanár úr vállalta, kinek segítségét ezúton is köszönjük!) Az otthoni karácsony előkészítésének fénypontja a másodéves főiskolai hallgatók betlehemes játéka volt. Ezzel a gyermekek révén nyugalmat, békességet, szeretetet kívántunk közvetíteni a családokhoz. Biztos vagyok abban, hogy az elmúlt nehéz időszakban másoknak is voltak hasonló sikereik, melyeket ha elolvashatnánk, optimistábban tekintenénk a jövőbe. Pivók Lászlóné a Mező Imre úti óvoda óvónője