Esztergom és Vidéke, 1991

1991-12-20 / 43-44. szám

14: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Az ünnep mint válságállapot, itallal kezelve Úgy örülök én az ünnepnapnak, mint félszemű apa vakon született gyermekének. Állításom sokakban bizonyára visszatetszést kelt, de legalábbis magyarázatra szorul. Magyarázkodni azonban csak az szokott, akinek valamilyen oknál fogva nem tiszta a lelkiismerete. Az enyém pedig tiszta. Ki kell tehát bogoznom, mi a bajom voltaképpen az ünnepekkel, hiszen ünnepek pozitív külső-belső „kényszerek" egybeesése alkalmaikor mindig voltak, vannak és utánunk is lesznek az emberek életében. Ezt nevezik hagyománynak, mely akaratunktól függetlenül létezik. Hitünk, tévhitünk vagy hitetlenségünk teszi maradandóvá, meghitten bensőségessé, illetve formális szokássá. Vannak - a kevesek, a boldogok -, akik a naptári évek minden napját ünnepként élik meg, mások viszont, váltott életeik során csak fényévenként, ha ünnepelnek. Cinizmus nélkül vallhatom, hogy én valószínűleg az utóbbiakhoz tartozom. Nem mintha eddig nem lettek volna jó napjaim, passzaim, örömteli majdnem-ünnepeim. Voltak, talán a kelleténél is bővebben mért nekem a Sors a világi vigasságokból. Talán - mondom, de „rosszul szeretünk mi mind, kiket rosszul szerettek" - feslik föl egy régi versem törvényének szövedéke. A szeretni jól tudó Szeretet tehát a kulcs az igaz emberi érzésekhez. Van akihez megtaláltam, van aki megtalálta hozzám, ideiglenesen persze, mert az ösállandóság a kiválasztott kevesek eüxírje, és ezt nem bírjuk mámor nélkül elviselni. Egy buta kocsmanóta részlete jut eszembe: „Én úgy szeretek részeg lenni, nem fáj akkor nékem semmi." Hát igen, az ördög a részletekben lakozik. És annyi; pofon vágjuk - ha csak jelképesen is feleszeretteinket, megkéseljük felebarátainkat, vagy épp fordítva. Pohár pohár után, amíg a bor tüze el nem zsibbasztja érzékeinket. Bort iszunk pezsgőborral, míg ki nem alszik bennünk a legéberebb gondolat is. A teljesség kedvéért széttépjük még újszülött verTesztelés Már a költöző madarak sem a régiek, - ahelyett, hogy családi gondjaikkal foglalkoznának, a magyarországi rendszerváltozásról csvitelnek, illetve kelepelnek. Persze, engem sem hagy közönbösen a kérdés, épp ezért a napokban fölhívtam az esztergomi rendőrfőkapitányság ügyeletét, és bejelentést tettem. A dolog lényege az volt, hogy a feleségem évek óta arzént kever az ételembe, jó lenne, ha meggyőződnének róla, és jegyzőkönyv készülne az esetről. Alig fejeztem be a telefonálást, hazaérkezett a párom, és részletekbe menően előadta, mi történt aznap a munkahelyén, s mit látotthallott jártában-keltében. Az én beszámolómat csengőszó szakította félbe. Sárándi József Nyomolvasás'91 seink kéziratait, összetörjük legbecsesebb emléktárgyainkat, s klozetba dobjuk kabalánkat. Pusztítunk, pusztítjuk magunkat. Jaj, karácsonyok közelednek megint, szilveszter, új év! Mikor lesz föltámadásom az illuminációból, szabadulásom a Sárga Sátán torokszorításaiból? Eljön-e a szent, az átkos kijózanodás, midőn visszakéri magát az alkohol, a szerelem s az élet? EZREDFORDULÓ Dolgoznak a szócséplőgépek Etetni kell a magyar népet Vegyes rögeszmék kerülnek garatba Rémült a molnár s ujjába harapna Rémült az is ki e sorokat rója Szalasztott esélyek futóbolondja Mutass valamit mi valahol Éden Pokollá fajul a Kárpátmedencében Önhit önbecs s akarat nélkül Don Quijotéknek szélmalom épül Szélmalomharc derüre-ború Gyakorlótér s újabb Háború Leányvár, 1991. V. 28. Két rendőr állt a kapuban. Mit akarhatnak ezek? - kérdezte rémülten a feleségem. Majd megmondják, ereszd be őket - mondtam álnokul. Időközben visszavonultam a dolgozószobámba, s vártam a fejleményeket. A rendőrök közölték jövetelük célját, helyet foglaltak a konyhai asztal mellett, és hollétem felől érdeklődtek. Amikor úgy éreztem, „kiéheztettem" őket személyem iránt, egyszál fürdőnadrágban előálltam. Elkérték személyazonossági igazolványunkat, alaposan áttanulmányozták azokat, és kiírták belőlük a számukra fontos adatokat. Esetleg egy kávét? - kérdeztem szerényre véve a figurát. Köszönjük, nem - hárított a rangidős törzsőrmester, aztán udvariasan faggatni kezdte feleségemet. Mióta élünk együtt, együtt élünk-e egyáltalán. A kérdés indokolt volt, hiszen fatornyos falum csupán ideiglenes lakóhelyként szerepel a személyijében. Mi a helyzet az étel arzénozásával, asszonyom? - tért a lényegre a törzs. (Asszonyom meghökkent, ártatlan arca láttán, gyanakvó pillantásokat vetettek felém.) Egy szó sem igaz az egészből • hangzott a felelet. Hát akkor...? - meredtek rám most már leplezetlen indulattal. Hallgattam rendületlenül. Tudják - folytatta Zsuzsa férjem évek óta pszichiátriai kezelés alatt áll, meg aztán habókos is. Bűnbánó arcot vágtam, de belül csiklandozott a röhöghetnék. Elnézést, uraim, a feleségemnek tökéletesen igaza van - préseltem ki magamból a pardont. Tele vannak a börtönök ártatlan emberekkel - sziszegte felém az őrmester - maga meg ugrat minket? Láttam rajtuk, mérlegelik, elvigyenek-e, de végül beérték a kezelőorvos nevének és lakcímének följegyzésével. GYONAS HELYETT Ha bűnöm talán nincs is, szégyelnivalóm azért akad, de nem földi szolgáidra tartozik, hogy gyónjak érte. Gyilkolnom kellene néha, azt hiszem. Győzködöm lelkem elvadult bal felét -: reménytelen a bosszúállás, a nyitva hagyott spirituális „diadalív", mely alatt ha egyszer átmegyünk, nincs többé visszatérés. Kezdem érteni a zarándokok nyelvét, külön imájuk van Hozzád, mely összeáll tömeges mormolássá, s amerre járnak, akár egy kiéhezett, őrjöngő sáskahad, lelegelik a lélek zöld vetését. Leányvár, 1991. V. 27.