Esztergom és Vidéke, 1991

1991-06-21 / 24. szám

6: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Gondolatok Esztergom helytörténet-írásáról Évszázadok óta mind a történele­mírás, mind a helytörténetírás gya­kori és kiemelt érdeklődési területe Esztergom, a magyar királyság böl­csője, a magyar római katolikus egyház központja. Történelmi vál­tozások zajlottak le itt, s zajlanak napjainkban is. Mind a magyar történetírás, mind a helytörténetírásnak kiemelkedő alkotásait ismerjük, helyi és más vá­rosokbeli kutatók foglalkoztak Esz­tergom történetével. Országos kiadványokban, egyházi-, megyei-, városi kötetekben, folyóiratokban találkozhatunk Esztergom nevével. Ennek ellenére, sajnálattal kell meg­állapítanunk, hogy Esztergom törté­netének ma is érvényes értékes monográfiájával nem rendelkezünk, bár az elmúlt negyven évben is ki­váló történészek, régészek, művé­szettörténészek írtak városunkról (a teljes névsor messze meghaladná a rendelkezésemre álló terjedelmet; de feltétlenül meg kell említeni a már elhallak közül Prokopp Gyulát, Zolnay Lászlót, Lepold Antalt). Esztergomban féltucatnyi tudo­mányos műhely dolgozik: a Keresz­tény Múzeum, a Prímási és Főkáptalani Levéltár, a Főszéke­segyházi Könyvtár, a Hittudományi Főiskola, az Esztergomi Tanítókép­ző Főiskola, a Vármúzeum, a Balas­sa Bálint Múzeum, a Vízügyi Múzeum, a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzati Hivatal Megyei Levéltára. Több olyan, a helytörténet-irás iránt érdeklődő ku­tató, tanár is él itt, vagy dolgozik országszerte, akinek egy-egy témája városunkhoz kötődik. (Szoros szá­lak kötik a városhoz a kitűnő művé­szettörténészt, Prokopp Máriát, vagy az egykori esztergomi ferences tanárt, Szántó Konrádot, aki a ma­gyar katolikus egy háztörténeti rás legnagyobb monográfiáit készítette el. A sort még lehetne folytatni.) 15 éve annak, hogy egy válogatott bib­liográfia jelent meg Esztergomról. Az Esztergomi Balassa Bálint Tár­saság két évente megjelenő évköny­vei sok értéket hoztak napvilágra. A tudományos intézmények munka­társai sok helyen publikálnak, van­nak saját vagy közös kiadványok is. De a teljes áttekintés, nyilvántartás, úgy tűnik hiányzik. Az elmúlt hetek országos rendezvényére hivatko­zom, ahol az utolsó évek legna­gyobbszabású egyháztörténeti konferenciája zajlott le Esztergom­ban. Az átlagnál több esztergomi előadóval és olyanokkal, akik Esz­tergom egy-egy vallástörténeti kér­dését vizsgálták. Az országos konferencia mellett a Komárom­Esztergom Megyei Önkormányzat folyóiratának, a LIMES-nek is ké­szült egyháztörténeti száma, több esztergomi szerzővel és még több esztergomi témával. Fél éve sincs, hogy Veszprémben, a Magyar Tu­dományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottságának Telepü­léstörténeti Szekciója által rendezett konferencián, szintén egyháztörté­neti témában - az előző kettőtől kü­lönböző témákkal szerepeltek esztergomi előadók. Nyíltan fogalmazva: van egy olyan város, amely a magyar tör­ténelemben mindig kiemelt szere­pet játszott; ennek a városnak a területén európai értékű gyűjte­mények vannak, a széttagolt tudo­mányos intézményekben sok jól felkészült kutató dolgozik, s rá­adásul mindig számithatunk az ország legjobb szakembereire, ha Esztergomról van szó! Az egyházi intézmények helyze­téről nem vagyok jogosult nyilat­kozni, az önkormányzati intézmények helyzetét ismerve azonban úgy látom: intézményeink nagyon nehéz évekre számithatnak. Azért szeretném felvetni a gondola­tot, itt, az Esztergom és Vidéke ha­sábjain, hogy közösen gondolkodjunk el arról: városunk múltjának, értékeinek teljesebb fel­tárásáért, megismertetéséért mit te­hetünk a továbbiakban?! A felelősség közös, az új helyi és me­gyei önkormányzat - ha többet akar tenni, mintáz előző tanácsi rendszer tett -, valamint az intézmények, amelyek új helyzetbe kerültek, össze kell, hogy fogjanak! Városunk jelenét, jövőjét, ha nem is dönti el, de befolyásolhatja, hogy értékeink­ből, egyházi, polgári múltunkból mit tudunk megfogalmazni, mit tu­dunk értékteremtő erővé tenni. So­kunknak van feladata! Gondolkozzunk rajta! Ortutay András A biokommunikáció útján furcsa örökség birtokába juthatunk anélkül, hogy tudomást szereznénk erről. Az előttünk élők - akaratuktól függetle­nül - szétsugározzák ismereteiket, hangulatukat, tárgyakhoz, szemé­lyekhez, természeti jelenségekhez fűződő viszonyukat. Ez a generáció­ról generációra vándorló szellcm­i örökség meglepő módon törhet felszínre akár több évszázados - eset­leg évezredes - tudatalatti lappangás után. Erre legtöbbször álomban, fél­éber állapotban nyílik alkalom. Vázsonyi Vilmos egykori minisz­ter halála után fia elhatározta, hogy sajtó alá rendezi atyja irodalmi ha­gyatékát. Felkutatta a lakás minden elképzelhető zugát, de a hagyaték nem került elő. Az ifjú Vázsonyi kénytelen volt feladni a tervét. Sok­kal később, az elhunyt Vázsonyi öz­ivegye megálmodta, hogy hol vannak az iratok. "Azt álmodtam, hogy az apád élt - mesélte el álmát a fiának - ott ült a szokott karos­székében, rosszkedvű volt és engem is megpirongatott. Milyen össze­visszaság, hanyagság van nálatok. Mindenütt keresitek az én papírjai­mat, csak ott nenj/ahol van. Pedig úgy van minden darab, amint én annaki­dején eltettem az íróasztalom fiókjá­ba. Legfeljebb ti csináltatok szemétdombot a fiókomból, mert rá­szórtatok mindenféle kártyacsoma­got, felírótáblát, krétát..." A fiú és az anya rögtön átmentek az elhunyt dol­gozószobájába és a keresett iratcso­mó valóban ott volt a lomok alatt. Dante nagy művét, a Divina Co­mediát kisebtmagyobb megszakítá­sokkal írta. Hónapok, olykor évek is elteltek, míg folytathatta elkezdett művét. Halála után fiai, Jacopo és Pietro a hagyaték gondos átvizsgálá­sa után sem találtak meg az utolsó tizenhárom éneket. Dante halála után nyolc hónappal Jacopo atyjával ál­modott. A fiú álmában megkérdezte atyjától, hogy befejezte-e művét. Dante igenlő válasza után a fiú to­vább érdeklődött a kéziratok helye után. Az apa rámutatott egykori há­lószobájának a falára, pontosan arra a helyre, ahol a kéziratot elrejtette. Felébredés után nyomban felkeres­ték azt a háztulajdonos, fől apja élt. Egyenesen abba a szobába tartottak, amelyet a fiú álmában látott. A fal mető felé tartott. Amikor éppen az őr előtt haladt el, az megkérdezte: "Ki vagy?" - Az alak válaszolt: "Én Dan­te vagyok." Az őr elmesélte az álmát, majd rövidesen meghalt. Az őr halála után pár nappal a szerzetesek felnyi­tották az álomban jelzett befalazott ajtót a kápolna sarkában, és kétséget kizáró módon megállapították, hogy csakugyan ott voltak Dante földi ma­radványai, holott azelőtt mindenki úgy tudta, hogy a nagy költő sírja máshol van. így vált ismertté, 1865­ben Dante halála után öt évszázaddal, a költő nyughelye. A pszichológusok a szorongást, a Az élet különös jelenségei (10.) AZ ISMERETLEN ÖRÖKSÉG megjelölt helyén bontani kezdtek, és hamarosan előkerültek a keresett ira­tok. De Danteval kapcsolatban van egy másik érdekes történet is. Ebben már több évszázadon keresztül vándorolt az információ, míg végre egy éjjeliőr álmában tudomást szerezhetett a ti­tokról. Az irgalmasrend ravennai Bracci­oforte kápolnájának felügyelője éjje­lenként a templomban szokott szunyókálni. A kápolna régebben ra­vatalozó hely volt. Az őr az egyik éjjel azt álmodta, hogy magától ki­nyílt az egyik befalazott ajtó, és egy szellemszerű alak lépett ki azon. Vö­rös ruházat volt rajta. Lassan, méltó­ságteljesen haladt végig a helyiségen, és a kápolna melletti te­megmagyarázhatatlan borzongást az emberi tudat mélyére szorult gyer­mekkori kellemetlen élményekre ve­zetik vissza. Egy szó, egy hang, egy illat, egy helyzet sok esetben érthe­tetlen szorongást, megmagyarázha­tatlan rossz közérzetet teremt, vagy éppen ellenkezőleg; érthetetlen von­zódást, kellemes közérzetet vált ki. Elég-e az eredet kutatásában csak a gyermekkorig visszamenni? Nem kaphatunk-e a tudatunk alatt terjedő telepatikus láncon elődeinktől szo­rongást vagy örömet okozó informá­ciókat? Nem zárhatjuk ki, hogy egy ilyen ismeretlen örökség valameny­nyiünkben munkálkodik! Feleségemben egy megmagyaráz­hatatlan rossz közérzetet okoz a ha­rangzűgás. Soha semmiféle élménye nem volt, amely ezt az ösztönös vi­szolygást magyarázná. Bennem az esztergomi Bazilika nagyharangjá­nak a zúgása mindig az ünnepet, el­sősorban a nyárvégi nagyboldogasszonyt, a hozzáfűződő búcsút színes forgatagával, a sokféle gyümölcsöt, a nyári vakáció kelle­mes végnapjait asszociálja. Ezeknek a gyermekkori élményeknek az alap­ján számomra a harangzúgás merő­ben más érzéseknek a hívójele lett, mint a feleségemnél. Egyszer azután eszünkbe jutott egy lehetséges ma­gyarázat. Feleségem régi komáromi családból származik. Mint ismeretes, Komáromot sokszor pusztította ele­mi erejű tűzvész, árvíz. A vész jel­zésére bevett szokás volt a harango­kat félreverni. Ki tudja, hogy a harang hangjától való ösztönös irtó­zásban nem egy pusztító tűzvész évszázadokkal ezelőtti szomorú emlékei élednek újra, megmagya­rázhatatlan borzongást idézve elő. Egyszer megkérdeztük a gyermek­ünket is, hogy számára kellemes, vagy kellemetlen élmény-e a harang­zúgás hallgatása. Annak ellenére, hogy neki sincsenek közvetlen mó­don szerzett kellemetlen tapasz­talatai,) amelyek a harangszóhoz kapcsolódnának, mégis inkább kelle­metlennek minősítette ezt az él­ményt. Séma feleségem családjában, sem nálunk soha nem került sor ilyen hátborzongató történetek felidézésé­re. Tehát az információ, a tudatalatti telepatikus láncon már a gyerme­künkbe is átkerült. - Bányai ­Következik: Információ "hozott anyagból"

Next

/
Thumbnails
Contents