Esztergom és Vidéke, 1989

1989. december / 12.szám

2 FÓRUM ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Az igaz ember védelmében (Hozzászólás Sebő József az „Esztergom és Vidéke" 8. számában megjelent cikkéhez — Mindszenty és Esztergom) Divattá vált nálunk a halottak feletti ítélkezés. Ideje* lenne leszokni erről akkor is, ha csak megszokásból teszi valaki. Gondolom, érdemeket semerről nem vár elítélő szavaiért. A holtak már nem védekezhetnek, nem dobhatnak kesztyűt vádlóik lába elé, de ha van becsület még- valakiben, szívesen vállalja ezt az örök pihenők érdekében. Azoknak a halottaknak gyalázásával sem értek egyet, akiket életükben - jellemükben - sem becsületünk, hogyne sértené jóérzésemet, ha egy, a világ által tisztelt, Igaz Emberről van szó. Nem tudom, Sebő József ismerte-e érsekünket személyesen; jómagam büszkélkedhetem ezzel. Nos nem mint prímást, csak mint egyszerű plébánost volt szerencsém megismerni. Ezt minden időben büszkén vallottam. Igaz Ember volt a szó legtisztább értelmében. Pap, filozófus és főleg Ember, akit nyugodtan állíthatnánk példaképül papnövendékeink elé. Sebő József nem átallotta felemlíteni a rosszindulatú megnyilatkozást, Mindszenty Józsefnek édesanyjához való goromba megnyilatkozását. Ez nem igaz! Lékainak nem volt jogában — még ha igaz lett volna is — bensőséges dolgokról beszélni idegenek előtt. Szeretném hinni, hogy nem is tette. Ironikusan jegyzi meg a szerző, hogy Mindszenty keveset tartózkodott Esztergomban. Ugyan hol élt abban az időben? Mit akar azzal elérni, hogy — állítólagos politikai nézeteiről olyan pontos adatokkal szolgál? Magánügyeink, meggyőződéseink senkire nem tartoznak. Merészen kimondom, még az utána következő érsekre sem. Igaz, Mindszenty József sosem lett volna képes Megváltónkat rendőrKrisztusra változtatni a gyermekek számára írt hittankönyvekben, annál sokkal nagyobb jellem volt. Megkérdezném Sebő Józseftől, becsületes dolog-e egy édesanyát bevonni a gyűlölet bűvkörébe? Lékai túlságosan is messze ment ezzel a papi hivatástól. Az 1956-ot is tévesen ítéli meg a cikk írója. Igaz, a diadalkapu fel volt állítva a Kossuth Lajos utcában ezzel a felírással: „Isten hozta Hercegprímásunkat!" Micsoda nagyképűség, micsoda cinizmus! Megkérdezném Sebő Józsefet, mit tart a jellemről? Nekem megvan a különvéleményem. Végezetül még annyit: „Nem hiszem, hogy Mindszenty Bíborosunkat robogó tankon hozták volna be az érkezők. Aztán hogy jöhetett volna szigorú őrizetbevételével egyidőben Esztergomba?" Volna még egy megjegyzésem. A hajlíthatatlan derék külön érdeme a szt. Atyának. Szerintem kizárólag magas fokú hit, hazaszeretet, becsület az, amitől nem hajlik a derék... * őszinte tisztelettel olvastam az Esztergom és Vidéke 10. számában dr. Darabos László főorvos, egyetemi magántanár úr írását 1956-ról. Valóban itt az ideje, hogy végre feltárjuk az igazat városunk tragédiájáról. Jómagam is 36—38 sebesültről tudtam, a halottak számában nem voltarii biztos. Ezeknek a gyermekeknek egy része munkás, a többi tanuló volt. Semmi esetre sem lehettek felforgató, rendszert megdönteni akaró, nyugatról befolyásolt osztályidegenek. Magam előtt látok, amíg élek egy szerencsétlen özvegy édesanyát — a közelünkben lévő káptalani bérház házmesternőjét -, alig 19 éves, egyetlen leánya, Anna holtteste fölé hajolni. Ilyen fájdalmat csak a Szűz anya arcán látunk Krisztusunk holtteste mellett. Azóta gondolkozom azon, hogy a gyilkosoknak, a lövésekre utasítóknak volt-e vagy van-e édesanyjuk, s hogy néznek annak szemébe nem éppen dicsőséges tettük tudatában. Ami a legfájóbb, ahogy a Tanár úr is írja, csak féligazságot hangoztatnak azok, akiknek kötelessége lenne nyilvánosságra hozni mindent, ami városunk szégyene, gyalázata. Hangsúlyozom, nem féligazságra, nem hiányos, megtévesztő riportokra van szükségünk, hanem a valóság színtiszta feltárására. Ugy látszik, Esztergomban ez sem megy könnyen. Talán kár is erről beszélni, kár sebeket feltépni, kár újabb hazugságokba keveredni. Első és legfontosabb teendőnk megemlékezni a hősökről, imádkozni lelkiüdvükért és békét ajánlani minden becsületes, jóindulatú, tiszta kezű embernek. Meg is tesszük a Magyar Haza nevében. Hogy az elszabadult, gonosz indulatok a vérengzés után sem törtek meg, látjuk városunk lerombolásából, érezzük, mert érint bennünket sok igaz magyar ember eltűnése, halála, aki ma éppúgy kiállna az igazságért, ahogy mi tesszük. Halott lesz ez a város mindaddig, amig nem nézünk egymás szemébe nyíltan, amíg gyanú él bennünk a velünk szembejövő iránt, mert nem lehetünk biztosak abban, hogy bűntől mentes kezet nyújtanak felénk. Hiszem, hogy így lesz, s akkor büszkén mondhatjuk magunkénak Szt. István királyunk városát, az ős Esztrigánt. Darabos tanár úr írásából igazoltnak látom kiállásomat érsekünk, Mindszenty József védelmében. Felmérhetetlen veszteség érte hazánkat érsekünk meghurcoltatásával, halálával. Ez tagadhatatlan tény. Hiszem, hogy nem egyedül nekem jut eszembe Ézsiás próféta könyvének két zsoltárrészlete. 31—14.-ben: „Mert hallottam sokak rágalmazását, iszonyatosságot mindenfelől amint együtt tanácskoztak ellenem, tervezték, hogy elrabolják lelkemet." Vagy: 109, 3-4.-ben: „És körülvesznek engem gyűlölséges beszédekkel, ostromolnak engem ok nélkül, szeretetemért ellenkeznek velem, én pedig imádkozom." Ez volt hát a bűne a legtisztább, legemberségesebb Embernek, Mindszenty József érsekünknek. Annakidején, amikor Darabos főorvos urat elűzték innen, igenFelindultságát megértem. Ha e nehéz éveket megéltem volna, bizonyára én is másképp ítélnék. Mindszenty bíboros erkölcsi bátorságát, szilárd jellemét én is elismerem. Amit leírtam — az talán kiviláglik a sorok közül — nem egy moszkovita véleménye. Olyan tényeket sorakoztattam föl, amelyeket vagy olvastam, vagy a helybeliektől hallottam. Azt állítottam, hogy az érsek keveset tartózkodott Esztergomban. Ezen nincs mit vitatni, hiszen ő maga írta visszaemlékezéseiben. A diadalkapu-állítást ön sem cáfolja; én csupán az eseményt említettem föl — értékítélet nélkül. Mindszenty valóban szerette az édesanyját, hiszen a letartóztatás előtti utolsó napokat is együtt töltötték. Arról, hogy Lékai jelenlétében gorombán szólt rá, az Élet. és Irodalom 1986. július 25-i számában (3. oldal) olvastam. íme a történet: (Lékai László visszaemlékezése): „Amikor veszprémi püspöki kinevezése után nem sokkal a titkára lettem, egy alkalommal elvitt bemutatni az édesanyjának a szülőfalujába. Ebéd közben kellemesen elbeszélgettünk. A püspök egyszercsak elnémult. Letette az evőeszközt. Az ablak felé nézett. Felugrott. Megfogta a függönyt. Mi az, fiam? kérdezte az édesanyja. Mérhetetlen harag robbant ki belőle: Aha! Most már tudom, hányadán is állunk! Senki sem értette. Kiderült: néhány hónapja új fiiggömyanyaggal ajándékozta meg az édesanyját. Azóta volt otthon, de a függönyt akkor még nem tették fel. Talán éppen varrták. csak nagy űr támadt városunkban. A becsület, az orvosi hivatás magaslatán álló tudóssal lettünk szegényebbek. Dr. Kalicza Gézáné sz.Rössler Zsuzsanna a helyi MDF tagja Most ott volt az új függöny a helyén. Mindszenty szikrázott: — Amikor a minap itthon voltam,nyomát se láttam a függönynek! Édesanyám a püspök fia tiszteletére nem tette fel. De a vendégnek, a titkár úrnak igen! Kínos volt, nem tudtam hova lenni zavaromban..." Mindszentynek Serédi Jusztiniánnál tett látogatására pedig így emlékszik vissza: „Keresse meg az érseket és jelentsen be, parancsolta Mindszenty. Serédire a dolgozószobájában találtam rá, az íróasztalán teríték, éppen a levest merte. Kérdően felvonta a szemöldökét, amiker kétszeri kopogtatás után előtte álltam. Mondtam, hogy a veszprémi püspök úr őeminenciája érkezését bátorkodnék bejelenteni. Ilyent még nem láttam: Serédi, ez az elbájoló, szelíd, halkszavú ember vörös lett a méregtől Mindszenty nevére, szavak jöttek volna a szájára, amelyeket persze megfékezett, de a kezében lévő kanalat rácsapta a szalvétára, éppen a villa nyelére esett, az átrepült a fél szobán a dohányzóasztalkára, és ennyit mondott: Már megint?" Mindezek fölemlítésével nem Mindszenty emlékét akartam meggyalázni, hanem személyiségének árnyoldalaira kívántam felhívni a figyelmet. Igyekeztem harag és részrehajlás nélkül írni, és sajnálom, hogy soraimat ennyire félreértette, amit egy személyes beszélgetés során bizonyára tisztázni tudtunk volna. Kérem, hogy észrevételeit ezentúl is írja meg lapunknak. Tisztelettel: Sebő József húszas évek elején Jászi Oszkár fogalmazta meg a beteljesedő végzetet: a marxista etatista és mechanisztikus kommunizmus nem lehet magasabb fejlődési fóti, mert teljesen felemésztené az egyén szabadságát és autarchikus fejlődését." Látható, nem is lett magasabb fok. A rendelkezésre álló kevés információ és bizonyíték ellenére világosan látta Jászi, hogy: ,,Oroszországban való di kommunista átalakuásról szó sem lehet, ami ott folyik semmi egyéb, mint a feudalizmus kiirtása, a latifundiumokfelosztása, a középkori előjogok széttörése kommunista ideológia alatt és a proletárdiktatúra vassöprűjével." Majd így folytatta: kapitalista profit megszűnt ugyan, de a munkásság nem élvezi ezt a többletértéket, a jobb lakás, koszt, ruházkodás reális áldásaiban, hanem egyszerűen a kapitalista kizsákmányolók zsebei helyett a vörös militarizmus, bürokrácia és propagandaszervezet, az új arisztokrácia táplálására fordíttatik" Magunkra ismerünk? De más tanulságokkal is szolgál a múlt. A bolsevista osztálymessianizmus nyomán kialakult és a legutóbbi évekig tartotta - talán még ma is tartja - magát az a dogmává sűrűsödött tétel, hogy a kommunizmus megvalósítására és a világforradalom megvívására minden eszköz meg van engedve. A cél szentesíti az eszközi jezsuita elve a bolsevista morál sarkköve lett, a mozgalom lényegéhez tartozott. Ez az elv adott felmentést előre az elkövetkező bűnökre is. Az önfeláldozást mindig a mások használatára ajánlotta, miközben a saját bőrét mentette. Pártvezetők és pártfogoltjaik sok mindent elkövethettek b üntetlenül, igaznak tüntetve fel a jogot a bűnpártolásra: a mi értékes embereink feláldozásával már úgy sem lehetne helyrehozni a következményeket. Vajon indokolatlanok-e a félelmek a visszarendeződéstől és az önkéntes fegyveresek görcsös ragaszkodásától? II. Az értelmiség feleló'ssége Az értelmiségnek egy szűk rétege eladta magát az állampártnak, minden morális kontrollt átlépve szetet terjeszteni a párt és annak vezető rétege. De kizárólag marxista tudományt, és szoc.-reál művészetet. A cél az új államvallás megteremtése volt, szemben Kari Kautsky híres szocialista doktrínájával, amely szerint a kommunizmus állami beavatkozást igényel a gazdasági életbe, és teljes szabadságot a szellemibe. A kapitalista-militarista függőség helyébe etatisztikus kommunista függőség lépett. De míg a kapitalista önkényt a szellem mégis legyőzheti a szabad verseny és a szabadságjogok segítségével - hiszen nem volt képes elfojtani a volt ennyire igazság. Szembe helyezte az ideológia a várost a faluval, a munkást a paraszttal és mindkettőt az értelmiséggel, a gyűlölet vált a legértékesebb érzelemmé. Kautsky mondta ki: a bolsevista módszereknek a leküzdése az osztályharcnak és a szocialista osztályinternacionálénak egyik legfontosabb feladata. Ez a feladat mind a mai napig megoldatlan maradt, nem sikerült ezektől a módszerektől megszabadulnunk. Rávilágított arra is, hogy a kapitalista koncessziók és kapitalista kölcsönök azok az eszközök, amelyekkel a súlyosan beteg kommuPOLITIKAI FELELŐSSÉG ÉS BÉKÉS ÁTMENET és mellőzve kiszolgálta azt. Elsősorban azzal, hogy tudományos látszatú filozófiát kovácsolt az állapot fenntartására, a társadalom által elutasított magatartás és bűnök elfedésére. Ez a filozófia azonban gyakran bizonyult szűknek: az állampárt saját dogmarendszerét is túllépte, ha az ostoba hatalom ezt úgy kívánta. Megsértette úton-útfélen a lenini mérsékletességet. A parasztság, az egyházak leteperésében ugyanúgy, mint a munkásság terrorizálásában, vagy az értelmiség megfélemlítésében. A bürokrácia a rendszerváltozás által nem lett jobb, mint a régi, csak most már a szabad sajtó működése sem akadályozta az alkalmatlan, állásukkal és hatalmukkal visszaélő vezetőket. A valláshirdetők fanatizmusával akart tudományt és művészocialista eszméket sem addig a szocialista állam még annak a fizikai lehetőségét is kizárta, hogy más gondolat, mint amit az állam, kegyesen megtűr, érvényesülhessen. Minden szellemi eszköz a pártállam kezébe ment át, és komoly ellenvéleményt még ma sem tűr, különösen akkor, ha az a helyi hatalom további esélyeit csökkenti. Keményen működik a cenzúra A társadalomtudományos írók szava ritka lett, átadták a teret a „Marx-kérődzőknek", és a társadalom perifériájára sodródott, létében teljesen kiszolgáltatott, könnyen manipulálható proletárerkölcs istenítőinek. Ezáltal a megalkuvás, a bólogatás, a bele nem szólás lett a mintamagatartás. Ugyancsak Jászi állapította meg, hogy homo homini lupus (ember embernek farkasa) — még sosem nizmust újra meg újra felgyógyítják. Hogy továbbélhessen, sok külföldi tőkére van szüksége. Ami tehát a bolsevista kísérletben kommunizmus volt, az - Kautsky szerint - az utolsó részletig öszszeroskadt: az erkölcsi tekintetek által nem mérsékelt erőszakuralom a gyökerekig megmérgezte a közéletet, a demokrácia és a szabadságjogok teljes elkobzása kiöltek minden alkotó lendületet. De érdemes emlékeznünk Leon Trockijra is, aki 1937-es, Sztálin által felbérelt meggyilkoltatása előtt egy évvel így értékelte a szovjet diktatúrát: „Egy új burzsoázia, egy új kiváltságos osztály óriási katonai és bürokratikus hatalmával véget vet a forradalom igaz hagyományainak és felépíti saját kiváltságainak és a nagy tömegek szolgaságának új gépezetét." Vagyis felépül a szolgai középszerűség társadalma. Megfogalmazta, hogy a bürokrácia hipertrótiája, a viruló államhatalom ki fogja küszöbölni a kereslet-kínálat törvényét, a szabad árképzést, az individuális versenyt és kezdeményezést, a milliók egyéni tervén felépülő gazdasági rendet. A bürokrata tervgazdaság megöli a haladás lehetőségét is; De a megcsalt tömegek forradalma előbb vagy utóbb elfogja söpörni a diktatúrát! Valahol itt tartunk ma. Az idézetekkel azt.szerettem volna igazolni, hogy a szocialista állam kijelölt politikai és társadalomelméleti apostolai szándékosan vagy szakmai műveletlenségük miatt félredobták mindazt, ami a szocialista és munkásmozgalom történetében és ismerettárában felhalmozódott, ha nem illett bele a szűken vett napi politika litániájába. Mindazt, ami felismerhetővé teszi az elnyomó diktatúrát és annak tarthatatlanságára ébreszt rá. Holott a feladata éppen az lett volna, hogy a liberális és demokratikus társadalom létrehozásához adjanak segítséget. Azokat a történelmi tapasztalatokat kellett volna feldolgozzák, amelyek az abszolutisztikus diktatúrák társadalomellenességét igazolják. Ezzel ellentétben ők a számukra bőkezű hatalom céda és alázatos kiszolgálói voltak. Most pedig forgolódnak a damaszkuszi úton. Pedig ő tudta. Tudnia kellett. Kellett volna! (Folytatjuk!) Dobó Attila