Esztergom és Vidéke, 1989

1989. október / 10.szám

IDŐLAPOZÓ ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Az 1956. október 23-i pesti eseményekről a rádióból és az újságokból értesültünk. Tudtuk azt, hogy Budapesten tüntetnek, röpcéduláznak, és tudtunk a Petőfi-kör'ben történt eseményekről is. Esztergomban az első megmozdulás 1956. október 25-én, csütörtökön volt. A késő esti órákban hatalmas tömeg vonult fel az utcákon ós még a külső részeket is felkereste a fáklyás menet. A felvonulást ütemes jelszó kísérte, legtöbbet ezt hallottuk: „Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza!". Este 10 órakor elvonult a tömeg, utána csend lett. Az emberek fegyelmezetten vonultak fel, semmiféle kilengés, felfordulás nem volt. Másnap, 1956. október 26-án, kora délelőtt a tüntetések folytatódtak. Tíz óra tájban — amikor a városba mentem — már mindenfelé hullámzott a tömeg, különösen a városháza és a volt járásbíróság előtt. Innen az emberek addig nem mozdultak, amíg az összes foglyokat szabadon nem bocsátották. Így még a köztörvényesek is szabadlábra kerültek. Közben a városháza erkélyéről, a nagyteremben lévő Rákosi-szobrot, kötélen leeresztették a tömeg közé, hogy a szoborral mi történt, azt nem láttam, valószínűleg összetörték, mert gipszből volt. Nem sokkal később a város területén is megjelent néhány tank, amelyet a tömeg többször is megállított. Esztergomban az egykori szeminárium hatalmas épületében volt elhelyezve a magyar hadosztály-parancsnokság, melynek akkor Mécséri János ezredes volt a parancsnoka. Idejöttek át Tatabányáról 1956. október 25-én, az esti órákban azok a politikai vezetők, akik védelmet kerestek. Itt-tartózkodásuk, valamilyen ismeretlen forrásból, hamar köztudottá vált. Néhány száz ember össsze is gyűlt a hadosztály-parancsnoksághoz vezető, a bazilika építésekor kialakított „Sötétkapu"-nak nevezett alagút környékén. Máig sem tisztázódott teljesen: ez a pár száz ember miért akarta a hadosztály-parancsnokság épületét megközelíteni? Egyes vélemények szerint azért, mert úgy tudták, az épületben politikai foglyokat is őriznek. Szerintem az ott lévő többszáz embernek semmilyen kialakult véleménye vagy szándéka nem volt mindaddig, amíg vidékről az autóbuszok be nem érkeztek. A parancsnokság épületét két oldalról lehetett megközelíteni: ESZTERGOM, 1956 egyfelől a Sötét-kapu városi oldaláról, másfelől pedig a kanonoki épületek előtti résztől, amely azonban középütt kőfallal volt elzárva. A tömeg végül is a Sötétkapu előtt gyülekezett. Láttam, hogy a Sötét-kapu közepén egy 10—15 főből álló katonai szakasz áll, fegyverrel a kezében, a tömeggel szemben. Az ottlévők nem mertek bemenni, de annál többet kiabáltak: „Ti nem vagytok magyarok!" „Magyar katona nem állhatja a mi utunkat!". Nemsokára a város felől, a tanítóképző. előtt három autóbusz jelent meg; jöttek a Várúton felfelé, tele ismert és ismeretlen személyekkel, sőt még az első busz tetején is ültek. Ugy fél tizenegy tájban zajlott le az a tragikus esemény, amelynek leírása ez ideig bizonyos tendenciózus beállítású volt. A most beszerzett adatok szerint már Összeállítható annak a véres napnak az eseménysorozata, az életben maradottak vallomása 'alapján. Többek között csodálatos módon életben maradt a tankágyúval belőtt autóbusz vezetője, valamint a tetőn utazó személyek egy része is. Ugyancsak pontos leírást tudtak adni — igaz kissé egymástól eltérően — az akkor tényleges szolgálati idejüket töltő kiskatonák is. Tehát ez történt: a Sötét-kapuhoz érkező első busz megállt a bejáratnál, az ott lévő kiskatona mint őrszem, figyelmeztette, hogy nem szabad bemenni. De akkor már a katonai sorfal a hadosztály előtt lévő kis térre vonult vissza. Az autóbusz vezetője kétszer, vagy háromszor megállt, ugyanis — mint mondotta — félt. A bent ülők közül néhányan közölték a vezetővel: nyugodtan mehet, egyiküknél sincs fegyver, ők csak a 12 pontot akarják felolvasni a bentlévő és szolgálatot teljesítő katonáknak. (Ugyanez a busz, Nyergesújfaluról jövet, három nagyobb gyárnál már megállt rövid időre, ahol szintén felolvasták a 12 pontot. A járműre a város centrumában, néhány eszterogmi lakos is felszállt. A másik két autóbusz, szerencsére nem követte az elsőt, hanem kívül maradt.) A felolvasásra azonban már nem került sor. Az első autóbuszt a Sötét-kapu másik oldalán már harckocsi fogadta. Azt is látni lehetett, hogy a hatalmas épület első és második emeleti ablakai géppuskásokkal és géppisztolyosokkal voltak „megtöltve". Amikor a jármű az élvonalra megérkezett, a kézifegyverek megszólaltak. A katonák elmondása szerint az ablakokban az előző napon átjött ÁVH-s katonák álltak, ők tüzeltek a járműre és az autóbusz mögött betóduló tömegre. Pár másodperc múlva megszólalt a harckocsi ágyúja is. A jelenlévők később tanúsították, hogy a harckocsiban egy páncélos őrmester ült, aki azonban a mellette lévő páncélos százados tűzparancsát nem hajtotta végre, sőt a tankból kiugrott. így a tűzparancsot maga a szá^dos hajtotta végre, tüzelt a harckocsiból. A tankágyú lövedéke az autóbusz hátsó részét a két kerékkel együtt leszakította úgy, hogy az oldalra billent A detonáció óriási volt, hiszen a körbezárt kis téren a hatalmas falak visszaverték a hangot. A gépkocsi vezetője, valamint azok, akik az autóbusz elején tartózkodtak nem sérültek meg. A géppuskások azonban tovább tüzeltek a menekgjők után, akik igyekeztek a Sötet-ikapu város felőli oldalára kerülni. Négy halott maradt a Sötét-kapuban, itt estek el futás közben. Az autóbuszban, szinte felismerhetetlenségig összeroncsolva öt halott maradt. Szemtanúk állítják: az autóbusz beérkezése előtt néhány perccel két középkorú férfi kerékpáron, kezében nemzeti zászlót tartva jött a hadosztály felé, akiket azonban a szemben lévő ablakból géppisztollyal lelőttek. így közvetlenül a hadosztály-parancsnokság előtt és a Sötét-kapuban meghaltak száma tizenegy volt, míg a sebesültek közül további hat személy vagy még aznap, vagy az utána következő napokban a kórházban hunyt el. Így tehát 17 halottja lett e nap vérengzésének. A 17 halottból egy idősebb nőt a parancsnokságtól kb. 150 m-re lévő trafikbódéban lőtt agyon a harckocsi vezetője, összerombolva a bódét is. Esztergom „sötét péntekje" délután egy óra tájban fejeződött be. A fegyverek elhallgattak. A város területén egyetlen orosz katona sem tartózkodott: magyar pusztította a magyart! A Sötét-kapui tragédiának mintegy 50—60 sebesült áldozata is lett. De az utólagos megállapítás szerint a könnyebben sérültek egy része félelmében nem is jelentkezett a kórházban. A halottakat a késő esti órákban szedték össze a sorkatonák és beszállították a hadosztály-parancsnokság belső udvarára, ahol katonai sátorlapokba burkolva a kör alakú virágdombon helyezték el őket. Voltak közöttük olyanok is, akiknek egyes testrészüket — lábukat, kezüket — a tankágyú leszakította. A halottakról egy ideig sem a hadosztály-parancsnokság, sem pedig más szerv nem intézkedett. A parancsnokság épületét az ott elhelyezett őrség miatt megközelíteni sem lehetett. Az épületében tartózkodó ÁVH-s katonák, illetve személyek péntekről szombatra virradóan elhagyták Esztergomot és a Dunán keresztül, csónakkal Párkányba menekültek. Ezt szintén a sorkatonák mondták el. A városra mélységes csend borult... Ezen a napon a városban felelős intéző személy vagy szerv már, illetve még nem volt. Az események után telefonált a lakásomra a városi tanács elnökhelyettese, Horváth Klára, aki arra kért, hogy sürgősen menjek be a városházára és vigyem magammal Korencsi Istvánt is, ki egy szentgyörgymezői polgár volt, tekintélyes, köztiszteletben álló ember. Délután három órára be is mentünk mind a ketten; a polgármesteri szobában akkor már körülbelül tízen lehettek. Ugy emlékszem, ezek többségükben tatabányaiak voltak, talán ha egy-kettő volt helybeli. Ott volt a megyei párttitkár is, Nagy nevezetű, akinek javaslatára elhatároztuk, hogy megalakítjuk a Munkástanácsot. Ennek a feladata lesz — mondta Nagy — egyrészt kibővíteni a testületet, másrészt pedig gondoskodni a nyugalom és a rend helyreállításáról, a további vérontás elkerüléséről. A Munkástanács megalakulása után és eltávozása előtt egy-két perccel, a megyei párttitkár bejelentette, hogy nem is Munkástanács lesz, hanem Nemzeti Tanács. Hazafelé jövet sokat morfondíroztunk azon, hogy alig egy óra leforgása alatt a Munkástanácsból vajon miért lett Nemzeti Tanács, mi történhetett a fővárosban?! Mi ketten Korencsi Istvánnal párton kívüliek, illetve kisgazda pártiak voltunk. Ismétlem: volMIKÉNT TEMETTÉK EL A FORRADALOM ÉS SZABADSAQHARC MINISZTERELNÖKÉT? Az esztergomi Dalárda titkára 1883-ban vezette irá egy 'kézirat hátára, hogy az 1882-ben meghalt dalárdai elnök, Szántóffy Antal esztergomi kanonok hagyatékából vette át Imegőrzésre e „kegyeletes emléket". Szántóffy Antal 1849-ben Pest-Józsefvárosi plébános volt, a későbbiekben esztergomi kanonok. A kéziratban leírtakat általánosságban ismerjük, de teljes szövegében fa Komárom Megyei Levéltárban áll rendelkezésre. Következzen most a betűhív szöveg: „Esztergám junius 14-én. Hogy a nemzet nemes kegyeletének e napokban adott legfényesb kifejezést, köztudomású dolog. Nemcsak folyó hó 9-ikén t.i. magán a nemzeti kegyelet e nagy ünnepén, melyen a szomorú emlékű forradalom kérlelhetetlen végzetétől elhamarkodva sújtott nagy hazafi gr. Batthyány Lajos első Miniszterelnök emlékét megillető tartozását lerótta, — s képviselve volt az ország minden részéről az általános részvét: de jóval előbb s utánna is a közérdekeltség mindmegannyi bizonyítékát képezték s képezik az emlékezetes boldogult múltjára s végső napjaira vonatkozó s elég sűrűén váltakozó becses közlemények s nyilatkozatok, melyekkel öszszes hazai lapirodalmunkban szakadatlanul találkozunk. Ily körülmények között ugy hiszem csak kedves szolgálatot teszek honfitársaim ily ünnepélyesen s átalányosan nyilvánult kegyeletérzetének sőt némileg kötelességemet teljesítem: ha egykét adattal én járulok ezennel a történtek s közlöttek sorozatához s ha azt, miről idevonatkozólag az engem mint akkori pesti h. alesperes-plebánost a történtek titkaiba mélyebben avatott emlékezetes véletlen folytán közvetlen tudomásom van, legalább röviden s mennyire azt 21 éves emlékezetem részleteiben megőrizte köztudomásra hozom. 1849 iki október 5-ikén a délutáni órák egyikében Tekintetes Bártfayné asszonyság, gróf Károlyiak levéltárnokának hitvese hozzám mint akkori pest-józsefkülvárosi h. alesperes-plebánoshoz kikocsizott és azon engem meglepett szomorú hirt hozta, miszerint Batthyány Lajos halálra ítéltetett egyúttal megkérvén a Grófné nevében, vigasztalnám s látnám el a végtusára szükséges szentségekkel a szerencsétlen elitéltet. Első teendőmnek tartottam magát a Grófnét rögtön felkeresni, kit legkinosbb lelki küzdelmei s fájdalmai között de egyúttal bámulatos resignatióban találtam. Mondhatom alig voltam életemben annyira meghatva mint eme komoly perczekben. Iparkodtam nemes lelkét vigasztalni különösen a kimondott halálos itélet végrehajtásának hihetetlen voltánál fogva annál is inkább, mert ez valóságos meggyőződésem volt annak tudata mellett, miszerint a Miniszterelnökségről jókor visszalépett Gróf soha ily szigorú Ítéletre okot nem adott s a kimondott ítéletet csak fokozott visszarettentésnek magyaráztam, mely bizonyára megkegyelmezéssel fog végződni. A grófné rövid habozás után belenyugodván szavaimba látszólagosan csendesebb hangulattal erre Íróasztalához ült, férjének szólandó egy kis levélke Írásához fogott s azt bepecsételve kezembe nyújtotta fennebbi kérelmének ismétlése mellett, vigasztalnám meg szerencsétlen férjét, s ez alkalommal adnám át neki a levélkét is, miután az itélet kimondása óta neki férjének látogatása meg lőn tiltva. Én tehát Isten nevében minden habozás nélkül útnak indultam és az Uj-ép ületbe belépvén az őrtálló katonaságnál szándékomat bejelentettem, mire az őrség parancsnoka, a nélkül, hogy nevem után tudakozódott volna, azonnal a börtönfelügyelőhöz vezetett, ki is minden további kérdezősködés nélkül maga az elitéltek egyik termébe a grófhoz felkisért. Én ugyan a Grófhoz fordultam, ki kezét nyújtotta, de mivel szemközt a velem jött börtönfelügyelő foglalt helyet az ablaknál pedig a fegyveres őrkatona állott, vele bizalmas szót nem válthattam és egyedül csak a grófné üdvözletét nyilváníthattam; — egyházi szolgálatomra pedig már szüksége nem volt azért mert ebben engem Gf. Károlyi franczia abbéja már megelőzött volt. Ezek után visszatérve a Grófné lakára nemcsak nála de az egész házban szivrepesztő látványoknak voltam szem s fültanuja, minek ujolagos okául szolgált az, hogy a végrehajtás bizonyossága mellett mindinkább új s ujabb érvek jutottak a család tudomására; sőt czélszerűnek bizonyult a Grófnét arra bírni, miszerint még az éjjel Csurgóra utazzék. Batthyányi Lajos első Miniszterelnökünk csakugyan másnap ki is végeztetett s bonczolás végett a rókusi kórodába vitetett. Daczára ama sok s akkoriban ugyan elég veszélyes kellemetlenségeknek, melyekbe a fenemlitett Abbéval együtt fennebbi látogatásaim miatt a haditörvényszék előtt jutottam, — most miután a család bizalmával annyira megtisztelt, minden gondom odairányult, hogy a boldogultnak hült tetemei legalább tisztességes eltakarításban részesüljenek. Felkértem tehát a kóroda akkori igazgatóját, engedné meg, hogy a boldogult a Sz. Ferenczrendiek kriptájába vitethessék, mit ő azonban a kapott szigorú parancs folytán legjobb akarata mellett sem tartott megengedhetőnek; végre mégis arra sikerült őt bírnom, miszerint megengedte hogy saját felelősségemre a józsefvárosi temetőben történhessék az eltakarítás. Ezek után siettem a boldogult Dank Agáp a Sz. Ferenczrendiek akkori házfőnökéhez, kimondhatom valóban hazafias kegyelet s szívességgel késznek nyilatkozott előadott szándékom kivitelére segédkezet nyújtani s a boldogult gróf tetemeit a zárda sírboltjába fogadni. Ezen előkészületek után meg kell vallanom egy kis tán ily körülmények közt megengedett cselfogáshoz kellett folyamodnom. Miután színleg pro forma, mint mondani szokás plébániám temetőjében sírt ásattam volna, Hausmann orvostudor s Bártfayné kíséretében esti 10 óra felé fiáker kocsiban megjelentem a rokusi kóroda kapuja előtt, mely egynehány perez múlva kinyiiván: a boldogul Miniszterelnök tetemeit egy egészen közönséges, mint nevezni szokták, létrás szekér vitte kifelé, mint rendelve volt, a józsefvárosi temető felé. Hárman a fiakerben nyomban követtük minden akadály nélkül, csak a vámháznál a katonai őrség vizsgálgatta a halottas kocsi tartalmát mig végi-e a temetőbe érve leszálltam a kocsiról s mint a hely ura színleltem kissé szigorúbb szavakban tunk, mert kisgazda párt már akkor sem volt. Ugy váltunk el, hogy szombaton újból összejövünk a szükséges intézkedések megtételére. Éjjel még voltak ugyan lövöldözések, de összecsapásról nem hallottunk. (Évtizedek múltán tudtam meg, szinte véletlenül, hogy ezen az alakuló munkástanács ülésen Szalay Ferenc tanár is jelen volt, akit én addig nem ismertem. Öt szintén a tanácselnök-helyettes hívta be a helyi pártszervezet ajánlására, ö volt ugyanis az, aki az előző napi, október 25-én este tartott tömeg — főleg diák — felvonulást szervezte; példás, fegyelmezett felvonulás volt ez, amit a párt is Szalay Ferenc érdemének tulajdonított, nagyon helyesen. Évtizedek múltán tudtam meg azt is, hogy az első két napon a Munkástanács elnöke Szalay Ferenc volt, később pedig a vállalati küldöttekből megalakult 34 fős Nemzeti Tanács elnökhelyettese lett. Szalay Ferenc bátor, önzetlen, fáradhatatlan igaz magyar ember, akinek tevékenységét mi akkor is nagyra értékeltük. Később mások is.) Ahogy megbeszéltük szombaton össze is jöttünk; lényegében ugyanazok voltak ott, akik az előző fekete pénteken. Megjelent egypár újabb személy is, azokat nem ismertem. A pártbizottságból álló Nemzeti Tanács megbeszélésének lényege az volt, hogy másnap, vasárnap, újból összeülünk az üzemek és a vállalatok által küldöttek kibővítésével. Vasárnap 9-re, mire én bementem, az előző napi személyek közül csak 2—3 jelent meg, de megjelentek a vállalatok és üzemek küldöttei, akik közül talán a felét sem ismertem és életemben sem láttam. Ezek lettek az új Nemzeti Tanács végleges tagjai. Tehát ez egy teljesen ismeretlen társaság volt, ennek ellenére jól megvoltunk, közöttünk soha sem volt hangoskodás, vitatkozás, vagy lényeges eltérés az álláspontokban. A jelenlévőkön inkább csendes, komoly, gondterhelt arcokat láttam; a gondterheltség később is érezhető volt. Egy általam ismeretlen személy vállalta az ad-hoc elnökséget, aki engem javasolt a Nemzeti Tanács elnökének tisztére. Az adott körülmények miatt ezt vállalnom kellett és vállaltam is végig, mindaddig, amíg a Kádár-kormány 1956. december 13-án fel nem oszlatta a Nemzeti Tanácsokat. ck ^M

p, kifejezést adva tettetett elégedetlenségemnek az ásott sir nem elegendő mélysége s egyéb czélszerütlensége felett, — ez ürügy alatt a halottas kocsisnak megparancsoltam, hogy miután éjjel új ásás által a dolgon segíteni nem lehet, forduljon vissza s hajtson a merre parancsolni fogok. S igy történt, hogy ismét a vámház mellett el —, hol többé kérdőre sem vontak, egyenesen a Sz. Ferenczrendiek zárdája felé hajtattam, hol mintegy éjjeli 11 óra felé érkeztünk meg s már vártak bennünket. Boldogult Dank Agáp, néhány csak öregebb páter kíséretében, kik a titokba be voltak avatva, égő fáklyákkal fogadott bennünket. A halottas kocsi hazarobogott, a hült tetemek pedig a sírboltba vitettek s egyházi szertartások mellett, melyek végeztekor a jelenvolt néhány atya is segédkedék, ünnepélyesen beszenteltettek. A sírboltnak márványtáblávali elzáratását a legszigorúbb titoktartás kölcsönös kérelme követte. E tény azonban, daczára annak hogy legalább tudtommal más senki jelen nem volt, nem tudni mily uton, mégis valahogyan transpirált, minek folytán később mind a múlt boldogult Dank Agáp mind pedig én mindenféle fenyegető anonym levelekkel lepettünk meg, mindazonáltal nyilvános felelősségre soha nem vonattunk. Azt tartom, nem tévedtem, midőn azt hittem, miszerint ezek közhirretételével a nemzeti kegyelet egyik a válságos múltban szerepelt emlékének történeti kiegészítéséhez ez egy-két adalékkal járulván csak hazafias tartozásomat rovom le." Ha Szántóffy Antal adatait elfogadjuk, 1870-ben írta ezt a Visszaemlékezést. A történésznek két megjegyzése van; Szántóffy Antal 1860. augusztus 31-én I. Ferencz Józseftől megkapta a Lipót-rend kis keresztjét. De ettől függetlenül 1849-ben élt és működött Magyarországon olyan „civil" társadalom, ha ezt a külső-józsefvárosi plébános és a ferencesek képviselték is, amivel szemben egy haynaunak (nem véletlen a kisbetű) minden teljhatalma ellenére nem volt és nem lehetett eszköze. A történelem nemcsak történik — tanulni kell belőle. Ortutay András