Esztergom és Vidéke, 1989

1989. október / 10.szám

Emlékezés egy szomorú évfordulóra 1989. (augusztus B5-én nyílt ;meg a 'Balassa Múzeumban a „Lengyel menekültek Magyarországion 1939—1945" című kiállítás a múzeum és a iKomárom Megyei Levéltár (rendezésében. A megnyitón résztvett Wladislaw Jura vezérőrnagy, a Lengyel Népköztársaság Nagykövetségének katonai attaséja és a követség több képviselője. Itt 'közöljük dr. /Antall Józsefnek, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Levéltár főigazgatójának a megnyitóra írt beszédét. KRöni^Q 1307. október 5-én V. Kelemen pápa az esztergomi érseket bízza meg, hogy az esztergomi kereszteslovagok és a veszpremi püspökség közt folyó hosszú vitában végleges döntést hozzon. 1919. október 8-án a nemzeti hadsereg egyik gyalogos egysége vonult be Esztergomba. * * * 1919. október ll-én a nemzeti hadsereg egy zászlóalja érkezik meg Esztergomba, Bauer őrnagy parancsnoksága alatt. Díszszemléjüket a Széchenyi téren tartják. * * * 1919. október 12-én a Széchenyi téren sok ezres tömeg vesz részt könyörgő istentiszteleten az ország sorsának jobbrafordulását kérve az égiektől. 1639. október 15-én Érsekújváron az elmenekült Esztergom vármegye Nemesi Közgyűlése tartja közgyűlését, ahol a török veszéllyel kapcsolatos kérdésekről vitatkoznak. » # * 1239. október 18-án Róbert esztergomi érsek a városban megkereszteli IV. Béla király elsőszülött fiát, Istvánt. « * * 1313. október 26-án Róbert Károly király Tamás esztergomi érsekkel úgy dönt, hogy a királynéi kancellárnak, István veszprémi püspöknek adja Veszprém ispánságát. • * • 1956. október 26-án a Rudnay prímás építette Sötét-kapuban eldördül a magyar harckocsizók lövése, majd a menekülő tömegre lövéseket adnak le. A forradalom szerencsétlen és vétlen áldozataira kell majd emlékeznünk. Komárom Megyei Levéltár Film-ősbemutató Az „ISKOLAKERÜLÖK" vidéki ősbemutatóját — egy nappal a budapesti után — szeptember közepén Esztergomban, a Petőfi Filmszínházban rendezték meg — telt ház előtt. A premier apropóját az adta, hogy a film gyermek-főszereplője, Csőrös tanár úr kedvence (Madarász Akos), valamint egyik epizódszereplője (Arany Nicolette) esztergomi. A Petőfi mozi által kifogástalanul megrendezett ankéton ezért a megszokott létszámtól eltérően, hatalmas tömeg gyűlt össze. A meghívott vendégek a film alkotói és főszereplői: Kardos Ferenc rendező, Eperjes Károly, valamint Madarász Ákos, az est valódi ünnepeltje, akinek tiszteletére eljött valamennyi osztálytársa, barátja, rokona, tanára és egyéb ismerőse. Ákosról, aki kiválóan játszik az egyébként nem túl felemelő élményt nyújtó filmben, megtudhattuk, hogy a Somogyi utcai Általános Iskola hetedik osztályos tanulója, több, mint nyolcezer (!) gyerek közül választották ki őt a film alkotói. Egy, a televízióban is ismertetett felhívásra jelentkezett és — saját bevallása szerint — „nem bánta meg". Arra a kérdésemre, ha felkérnék, vajon elvállalná-e egy újabb film főszerepét, a rá jellemző tömörséggel válaszolta: — Akármennyit! Tegyük hozzá némi optimizmussal: remélhetőleg az Iskolakerülőknél színvonalasabb filmekben is viszontláthatjuk a tehetséges esztergomi fiatalembert... — dezső — 2 FÓRUM ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Őszinte szomorúsággal tölt el, hogy nem jelenhettem meg személyesen a kiállítás megnyitása alkalmával Esztergomban, azonban más, egyáltalán nem személyes jellegű feladatok szólítottak más helyre ebben az időben. Külön megtiszteltetés számomra, hogy a megnyitásra felkértek, amiben nyilvánvalóan nem múzeumi beosztásom és tisztségeim, hanem apámnak, néhai dr. Antall Józsefnek (1896—1974), a menekültügyet kormánymegbízotti hatáskörrel intéző belügyminisztériumi ügyosztályfőnöknek az érdemei szolgáltak indítékul. Mindig nehéz az efféle örökséget a jó ízlés határain belül vállalni, anélkül, hogy az exhibicionizmus, a magamutogatás vagy az érdemtelen kihasználás vádját ne vonnák magukra az utódok. Szerencsére az elmúlt évtizedekben sokkal inkább volt hátránya az ilyen jellegű örökségek őrzőinek mint előnye, — így e vád is kevésbé érhet bennünket. Vonatkozik ez mindazokra, nyugodtan mondhatom százakra és ezrekre, akik a menekültügyben, ezen belül a lengyel menekültügyben szerepet vállaltak, mert semmit sem tehettek volna a vezető beosztású irányítók, ha a magyar nemzet széles rétegei és a névtelenek nem támogatták volna munkájukat. ötven esztendővel ezelőtt, a második világháború kitörése és a lengyel összeomlás után — nyugodtan mondhatjuk: két tűz közé került akkor a lengyel hadsereg — lengyel civilek és katonák ezrei érkeztek hozzánk, akik innen tovább mentek vagy itt maradtak, illetve sokan visszatértek a harc folytatására a hazájukba. Esztergom — számos és mélyen gyökerező történelmi adottsága mellett a lengyel—magyar barátságnak is mindig alapja és színhelye volt (elég, ha Sobieski Jánosra utalunk) és így a lengyel menekültek, a hős lengyel katonák igaz menedéket találtak itt, ahol a város polgármestere is a legnagyobb lengyelbarátok közé tartozott. A két nemzet történelmi útja mindig párhuzamosan haladt, a nagy különbségek ellenére mindig volt valami közös a történelmükben, a magatartásukban —, ezért sokszor össze is fonódott egymással. Hol az egyik, hol a másik adott otthont menekült fiainak, amit nem kell mindig a mérlegen számon tartani. Tették, mert a másiknak szüksége volt reá. Talán nem is érzi mindenki, hogy mit jelentett Magyarországon az itt megfordult 100 000 lengyel, a mintegy 200 000 erdélyi menekült, akikből 60 000 fő élt menekült stádiumban itt a háború egész időszakában, valamint a sok száz brit, francia, belga, holland, jugoszláv, orosz, a sokféle állampolgárságú zsidó menekült stb. A magyar nemzet anélkül, hogy nagydobra verte volna, meg tudta oldani a megszűkült és nem éppen gazdag Magyarországon a háború körülményei között is ezt a kérdést, amihez ma az ENSZ, a külföldi akciók és egyéb adottságok mellett is nem egyszer a társadalom értetlensége és aggályoskodása, néha kicsinyes irigysége társul. A népeknek is kell erkölcsi tőkét gyűjteni egymással szemben és önmagukat nemesítik azzal, ha segítséget tudnak nyújtani. Úgy gondolom, hogy ma, amikor újra menekültek lepik el az országot, még inkább fel kell említenünk hazánk történetének azt a fejezetét, amit a menekültügy jelentett és azt, amit a második világháborút követően, a vesztes oldalán álló Magyarországgal szemben is elismert a világ — szavakban és néhány kitüntetésben. A történelmi és politikai körülmények azonban igen kedvezőtlenül alakultak ahhoz, hogy ebből az országnak előnye származhatott volna, s amelyek mind földrajzi dimenzióiban, mind történelmi-politikai súlyában változtatták volna meg az „utolsó csatlós" nem éppen igazságos kategóriáját. De erkölcsi értelemben és talán politikai téren is a még rosszabbnál jobbat hozott. Végül pedig a lengyel és magyar nemzet közös sorsát és évezredes küzdelmét a belső és külső szabadságért a mindennapok időszerűsége most is igazolja. Szolgáljon ez a kiállítás a múlt megbecsülésére, a jelennek adjon erőt és kösse ismét Össze az egykori résztvevőket és azok utódait, a két nemzet fiait egy jobb és tisztességesebb európai jövő érdekében. Köszönet a kiállítás megalkotóinak és a lengyel—magyar kapcsolatok egyik hősének, Balassa Bálintnak a nevét viselő Múzeumnak, a Komárom Megyei Levéltárnak, vezetőinek és munkatársainak. Dr. Antall József II-szó öntevékeny csoportok. . . Amatőr művészeti mozgalom. . . Beszédes fogalmak azok számára, akik az 50-es, 60-as, 70-es évek során részt vettek benne. . . Nekik ma sincs szükségük többre a puszta címszavaknál, hogy felcsillanjon a szemük. S a bűvös mesekezdet — „egyszer volt" — is elég, hogy lelkükben is felragyogjon, ami ennek az ifjúságukban megélt múltnak „leglelke": — hogy valóban öntevékeny munka és játék egysége, közösségteremtő önkifejezés volt, eseményekben, találkozásokban gazdag mozgalom volt. Igen, egyszer volt amatőr néptánc, színjátszás — Esztergomban is, ahol az utóbbi évtizedben tartós kisközösségként mintha csak kórusok, zenekarok léteznének. A többiek — legalábbis a város szélesebb közönsége elől — meglehetősen eltűntek. Nézzük csak a színjátszást, amelynek alaptörvénye, hogy látszani kell. .. A szat, a bűnt, mely ellen nemes felháborodással küzdött, de mindig megmutatkozott emberközelsége. Verseit olvasva megállapíthatjuk, hogy sokszor misztikusak, drámaiak, sőt néha meghökkentőek is, mégsem a pesszimizmust sugallják, mert mindig előtör belőlük az örök emberi kíváncsiság, a sok kérdőjel és az ismeretlen dolgok megismerésének vágya. Költészetében külön fejezetet kapott tanítványaihoz, a kispapokhoz való vonzódás. Mindent át akart nekik adni, szerette és féltette őket. Szobája ajtaja mindig nyitva állt. Végzett növendékei mondták róla, hogy nem szaktudományi ridegség, hanem az életre nevelés és szellemi gazdagodás órái voltak az iskolában töltött idők. Az „öreg mester" — így nevezte magát —, a professzor sohasem panaszkodott, és mikor megállították az utcán, hogy miért nem írsz többet, azt válaszolta: „Az örökkévalóság szempontjából ennek semmi jelentősége". Papi lelkülete tiszta forrásból táplálkozott. „Pap vagyok, aki költő, hogy Istenről énekeljen." Tudatosan és lelkiismeretesen készült fel minden előadásra. Csak pár esztergomi verscímet említek: Itthon a Szent Jobb, Váram a Sípoló Hegyen, Vers a Szamárhegy tövén, Első fecske.. Ez utóbbiból: „El kell hinnem, hogyha látom: Itt a tavasz,/ Megjelent az első fecske/Szenttamáson. 60-as évek végétől a művelődési házban központi „városi társulat" működött, Esztergomi Klubszínpad (EKSZ) néven, rendszeres előadásokkal, a 70es évek közepétől országosan is egyre „láthatóbban". 1981 óta mindinkább csak nevében él, a városban is csak nagyritkán jelentkezik. Nincs talán utánpótlása? Vagy nem képes megtartani? Az általános- és középiskolások évenkénti kulturális szemléi — újabban a ,,Múzsák" c. nyári rendezvénysorozat a Széchenyi téren —, inkább a második kérdés jogosultságát igazolják, ugyanis minden ilyen alkalommal feltűnik néhány versmondó vagy komédiázó tehetség, sőt egy-két csoport is, amely korrekt leckefelmondásnál jóval többet nyújt. Hatásosan élő játékuk bizonyítja: valóban rendezőtanár vezeti őket. Következő számunkban két középiskolai tanár-rendezővel beszélgetünk csoportjuk történetéről, munkájuk eredményeiről, lehetőségeiről és akadályairól. Mindketten szakközépiskolában tanítanak magyar irodalmat és történelmet. N. T. Barátja volt az esztergomi házában gyakran tartózkodó Babits Mihálynak, kit többször is fölkeresett az esztergomi várat feltáró művészettörténész kanonokkal, Lepold Antallal. Az esztergomiak is jól ismerték, szerették. A hat nap című életrajzában írta: „Járom a várost, mely szülővárosom és közben a primicia körül keringőzik a lelkem. A vízivárosi templom két tornyát sokáig nézem. Benne kereszteltek engem is. Szép kis város ez. Ijedt kispolgárok, garasoskodó parasztok és kissé zárkózott papok lakják. .. ök az okai, hogy kevesen szeretik Esztergom lakóit, de a városért mindenki rajong. .. .kétszáz se tudja, hogy ez a káptalani könyvtár, de ha a „bibliotéka" után kérdezősködik valaki, még a hátulgombolós gyerek is azonnal ide mutogat. A honvédtemetői Duna-illatot Szibériában se felejteném". Költeményei megjelentek a Katholikus Szemlében, a Vigiliában és az Űj Emberben. A Magyar Kultúrában a morális rovatot vezette. Hetvenedik születésnapján Lékai László köszöntötte az írót. Aranymiséjéhez egyetlenegy év hiányzott, amikor 1978. december 17-én elhunyt. Földi maradványait az esztergomi Bazilika kriptájában helyezték el. V. ti. ÉQBŐL ÁLDÁS... A kárpitosok égi patrónusáról egy kicsit bővebben írok, mert ebben a hónapban van ünneppe: okt. 4; és azért, mert itt Esztergomban is található ferences rendház, és mert nekem is a legkedvesebb szentem: Assisi Szent Ferenc, a „szeráfi" rendalapító. Született Umbria tartományban (ma Perugia), Assisiben 1182ben. Atyja, Pietro di Bernardore jómódú posztókeresikedő, Assisi leggazdagabb embere, anyja a francia eredetű nemes Pica aszszony volt. Igazi neve János, hogy miiként lett Ferenc — erről több történet maradt ránk. Az egyik: a francia összeköttetéseire büszke apa, ki születése hírére Franciaországból sietett haza, becézőleg kis franciának — Francescónak — nevezte. A másik: János Franciaországból hazaérve divatúrfi lett, és barátai signor Francesenek, francia úrnak nevezték. ö maga viszont egyszerűen csak „Poverello di Dió"-nak, vagyis Isten szegénykéjének nevezte magát. Látszólag egyszerű naiv élete mély belső tartalmat takart. Eredeti egyéniség volt, gazdag fantáziával és kereste a szép és tartalmas életet. Az ifjú Ferenc lovagi álmoktól hajtva, hősiesen harcolt Perugia ellen, míg fogságba nem esett. A börtön és az ezt követő betegség megrendítette egészségét. Meggyógyulva, gyökeresen megváltozott. A könnyelmű életet élő, vidám, kacagó ifjú komoly bűnbánó lett. A városon kívül fekvő rozoga kis San'Damiano templomba járt legszívesebben, de ideje legjavát a betegekre, nyomorultakra fordította. A templom csendjében hallotta meg a rá váró feladatot: „Menj, hozd rendbe hajlékomat, roskadozik!" Ferenc pénzt koldult, és apja üzletéből posztó árukat adott el, hogy a rombadőlt San'Damiano és az Angyalos Boldogasszony (Portiuncula) templomot helyreállítsa. Saját szíve volt e két templom, önkezűleg kezdte tatarozni, és „Űrnő"-jének (Donna Poverta) nevezte el. Atyja kitagadta, magányba vonult és egyszerű barna posztóruhába öltözött, mely az olasz pásztorok szokásos ruházata volt. Sokan csatlakoztak hozzá és együtt járták a vidékeket, városokat, majd elküldte őket, hogy betegeket gyógyítsanak, bűnösöket térítsenek. Sciffi Klárát is „megnyerte" és általa alapította meg a Klariszszák rendjét, az úgynevezett dömés apácákat. Ferenc rendszabályt dolgozott ki, és 1210-ben Rómába ment, hogy szerzetének jóváhagyását megnyerje, de II. Ince pápa csak szóbelileg, majd később III. Honorius pápa formailag is megerősítette. (A harmadrendiek, Terciáriusok, vagy ahogyan Szent Ferenc nevezte: Bűnbánók rendje követői most is laknak városunkban. A harmadrendiek középütt foglalnak helyet a szerzetesek és a laikusok között; lehetnek férfiak és nők és házastársak is. (IV. Béla és Árpád-házi Szent Erzsébet is terciárius volt.) Ferenc 1224-ben Aivernóban imádság közben személyesen találkozott Jézussal, aki a fáradhatatlan igehirdetés jutalmául testébe nyomta öt szent sebhelyét, a stigmákat. Ezért kapta a szerafikus melléknevet, és ő volt az első aki megkapta ezeket a titokzatos jeleket. Szent Ferenc az evangélium lapjain talált rá a boldogságra. Azt szerette a legjobban, ha minél jobban hasonlít élete Krisztuséhoz. Erre törekedett. 1226. október 4-én meghalt. A szegények, illetve a szegénység apostolát IX. Gergely pápa avatta szentté. Csak mint érdekességet említem meg, hogy XXIII. János pápa az egyháztörténetben sorsfordító Vatikáni Zsinat megnyitása előtt elzarándokolt Assisibe, hogy Szent Ferenc közbenjárását kérje a Zsinat munkájához Paskai László bíboros prímásunk is Szent Ferenc rendjében kezdte meg hivatását. A barátok elnevezés, mert így is hívják Szent Ferenc fiait, az első magyarországi kolostortól, Cseritől ered. Itt nevezték őket először cseri barátoknak, és innen maradt rajtuk ez az isimert „megszólítás". (Van egy másik magyarázat is, melyszermt a cseri név ruhájuk színének szlovák elnevezését jelenti.) Várady László ESZTERGOMI ARCKÉPCSARNOK VÁROSI ISTVÁN (1905-1978) Az Ecclesia Kiadó 1976-ban jelentette meg életének egyik legnagyobb művét: Szent Ágoston vallomásainak fordítását. A másfélezer éves művet — amelyet a Gondolat Könyvkiadó jelentetett meg ismét 1982-ben — csodálatos szép magyarsággal ültette át nemzetünk nyelvére. Városi (Vodicska) István az egyházi és katolikus irodalom elhivatott művelője 1905. november 23-án született városunkban. A nyílt tekintetű, buzgó és szorgalmas diák az esztergomi bencés gimnázium érettségije után a papi hivatást választotta. Teológiai tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, mint a Központi Papnevelő Intézet növendéke, ahol később teológiai doktorátust szerzett. Ezután kápláni kinevezést kapott Endrefalvára (Nógrád m.): a rákövetkező évben Budapestre, előbb Zuglóba, majd Lipótvárosba került. A néhány évig tartó káplánkod ás után az esztergomi Hittudományi Főiskola profeszszorává nevezték ki. Ettől kezdve mindvégig szülővárosában élt és alkotott, de nem bezártan, tanúság rá papi, tanári, költői, műfordítói életműve. A morális (erkölcstan) és a szónoklattan- tanára, valamint a kispapok spirituálisa lett. Ujjé! című versében így ír Esztergomról: „Jövök hát vissza, édes városom./A vicinális prüszköl és szalad./De nem kaparja orrom most a füst/Az irgalmatlan alagút alatt./ Int messziről sok régi ismerős,/Látom Dunád, meg ékes Vaskapud." Titokban vágyott erre, több versében is írta. Pl. Bölcsőm a Sión. 1942-ben az Érseki Tanítóképző Intézet internátusának rektorává nevezték ki. Mint költő, méltán ott a helye a katolikus nagyok: Harsányi, Sik és Mécs között. Már gimnazista korában az irodalom iránt érdeklődött — „Érthető, ha elsős gimnazista koromban már verseket írtam és később is, tanáraim nem nagy örömére." Verseskötetei: A napszeműember; Vérzik a harangok nyelve; Áldás a hegytetőről. Lírai útinaplója a Hét nap; prózai alkotásai közül kiemelkedik A két apostolfejedelem Szt. Péter és Szt, Pál. A katolikus irodalom akkor katolikus, ha nevéhez híven valóban egyetemes témákat, élményeket szólaltat meg. Városi költészetének jellemző vonása: a világra való rácsodálkozás. A versei őszintén tanúskodnak róla, hogy minden jó és rossz megragadta figyelmét. Boldog örömmel tudott írni az áldott napsugárról, a természet szépségéről, de szomorúan vette tudomásul a rosz-