Esztergom és Vidéke, 1989

1989. augusztus / 8.szám

4 IDŐLAPOZÓ ESZTERGOM ES VID&gS Az 1956. október 26-iki, szomorúan magyar esztergomi tragédia után még aznap megalakult az ideiglenes Nemzeti Tanács, majd október 28-án, vasárnap, a teljes Nemzeti Tanács. A felbolydult élet Esztergomban 5 nap alatt visszatért medrébe. November l-jét, a mindenszentek napját — amely hétköznapra esett — az egész város lakossága, hosszú évek után újból megünnepelte és az elhunyt szeretteinek szentelte. Az N. T. november 2-án a tárgysorozat első pontjában a munkafelvétellel kapcsolatban általános határozatot hozott, melynek értelmében az egész város területén 1956. nov. 5-ével (hétfőn) a munka megindul. Ugyanez vonatkozott a tanítás megkezdésére is. Még aznap az N. T. röpiratban közölte a lakossággal a munkakezdés elrendelését. A Nemzeti Tanács tagjai a gyárak, üzemek, intézmények küldöttei voltak, akik így közvetlenül is értesítették a dolgozókat a Nemzeti Tanács mindenkori határozatairól. November 3-án is békés, várakozó hangulat volt — az új magyar élet békés megindulásában bízva. Őszinte örömmel vártuk, hogy hétfőn már mindnyájan dolgozhatunk. November 4-én hajnalban ablakzörgésre ébredtem, egyik jó barátom — Mitter József — az utcáról kiabált, hogy kapcsoljam be a rádiót. Nagy Imre kétségbe Dr. Bády István Azon a novemberi vasárnapon — részlet a szerző készülő dokumentumkötetéből — esett segélykérő szavait hallottam. Eletem egyik legnehezebb napja következett. Rohantam be a városházára. Lassan gyülekeztünk — egymásra váró-tekintő szemekkel. Még csak tanakodtunk — mitévők legyünk: ellenálljunk-e? osszuk ki az összes fegyvereket — vagy.. .ítéljen felettünk az utókor? Űgy 7 óra előtt az elnöki szobában hívatlanul megjelent egy magyar ezredes, egy főhadnagy kíséretében. Lehettünk akkor már vagy tízen. Az ezredes fellépése határozott, katonás volt. Nem ismertük, nem tudtuk honnan került ide. Akkor még Felczán alezredes nem volt bent a városházán. Az ezredes első szava: „Elvtársak, szervezzék az ellenállást, mindenki fogjon fegyvert!" Szavait megdöbbenve hallgattuk. Mit akarhat ez az ember? Ki küldte? Ki irányította hozzánk? Biztos provokátor lehet... (Több mint 32 év után tudtam meg, hogy nem volt provokátor — „csak'" magyar volt. Rangjától megfosztottan — mint majd mi is —, gyalogosként jelentkezett „Odaát.") Közben felvette a telefont és a K-vonalon hívta a különböző budai, pesti laktanyákat, helyőrségeket. Mindenhonnan orosz szó hallatszott. A magyar ezredes perfekt beszélt a jelentkezőkkei oroszul. Kb. 6-7 számot hívott fel, csak úgy fejből. Kétségtelen, magasabb beosztásánál fogva tudhatta kívülről a számokat. Befejezte a hívásokat, majd felénk fordulva folytatta: „Moszkvában végeztem a katonai akadémiát.,. én ismerem.,. Csak ellenállni, ellenállni!" Ezután megkérdeztem tőle: — ezredes úr kitűnően beszél oroszul, egyetlen laktanya sem jelentkezett magyarul, az egész Budapest orosz kézben van. Hogy képzeli az ellenállást kézi fegyverekkel, tankok, ágyúk ellen? Kész őrültség! Az ezredes továbbra is kitartott az ellenállás mellett, majd sarkon fordult és a vele lévő főhadnaggyal együtt köszönés nélkül távozott. Alig félóra múlva távbeszélőn felhívott az esztergom-tábori magyar parancsnokság századosa, és utasítást kért tőlem az ellenállással kapcsolatban. Közölte, hogy 300 embere van, 6 ágyúval. Azt válaszoltam neki: — Százados úr, én önnek felettese nem vagyok, egyet azonban tudok, hogy Budapesten minden laktanyában, mindenhol szovjetek vannak. Ezt biztosan tudom. Röviden közöltem a megjelent ezredes által tapasztaltakat. Hozzáfűztem, véleményem az, hogy semmiféle ellenállást ne szervezzen, ne készüljön és ne is vonuljon ki Dorognak a Leányvár felé eső oldalára, még védelmi állásba sem! Hangsúlyoztam keményen, minden csepp vérért kár. A százados közlésemet tudomásul vette, nem is vonult ki, de a civil lakosságból többen az ágyúkat kivontatták Dorog védelmére. Nem tartozik ugyan ide, de érdekessége a fejleményeknek, hogy amikor 1957-ben a tartalékos tiszti igazolások zajlottak, akkor az a százados is ott ült azok között, akik elvették az én tartalékos tiszti rangomat! De térjek vissza a vasárnapi eseményekhez. Reggel 8 óra tájban teljes egészében együtt volt a Nemzeti Tanács. Akkor már jelen volt Felczán Andor alezredes is, aki már az előző nap tájékoztatott bennünket arról, hogy szovjet csapatok özönlenek az ország területére. Egy repülőtiszt KL., aki szintén a Nemzeti Tanács tagja volt, felszállt gépével és leszállás után azt jelentette, hogy az orosz csapatok Budapestet még nem hagyták el. A tények birtokában mostmár döntenünk kellett: Ellenálljon-e a város, kiosztva az összes fegyvereket, minden fegyvert fogható embert védelembe állítsunk vagy pedig nem, várva a fejleményeke!? A tanács tagjai között senki sem volt forrófejű. A vélemények halkan hangzottak el. Majd síri csend következett, amely után felszólaltam és hatarozottan kijelentettem: nem szabad magyar vért hiába ontani, ellenállnunk nem lehet! Kijelentésem után egy általános megnyugvás és megkönnyebbülés jelentkezett az arcokon. A megfeszített idegek a végsőkig kimerültek, egy ellenvélemény sem hangzott el. Ez egy nehéz, szomorú, de feltétlenül ésszerű pillanat volt. Ma már úgy is jellemezhetem, történelmi: reményeink törött cserepekként hullottak szét azon a vasárnapon. Megtettük a szükséges intézkedéseket az esetleges bevonuló szovjet csapatok tájékoztatására. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy döntésünket nagyban segítette a magyar ezredes megjelenése és tájékozódása. Köszönet néki még haló porában is! A szovjetek azonban sem 4-én, sem 5-én nem jöttek be a városba. A Nemzeti Tanács november 5-én, a délutáni órákban, úgy döntött, hogy másnap, azaz 6-án, 3 tagú küldöttség keresse fel a megszálló szovjet csapatok parancsnokságát, amely Tatán állomásozott. Ez megtörtént. Mindszenty és Esztergom 1945. március 29-én meghalt Serédi Jusztinián esztergomi érsek. Az Apostoli Szentszék ez év őszén meglepetésszerűen Mindszentyt nevezte ki esztergomi érsekké. E döntéshozatalban nyilvánvalóan szerepet játszott nyilasellenes múltja, valamint közismert királypártisága, azaz Horthy-ellenessége, s nem utolsósorban kemény, akaratos jelleme. A Szentszék bizonyára benne látta a jövő emberét, aki a „bolsevikok megszállta országban" kellő eréllyel tudja képviselni az egyház érdekeit. Varga László, a jobboldali emigráció egyik vezéralakja Mindszenty 70. születésnapja alkalmából többek között ezeket írta róla: „Volt benne valami félelmetes, bármennyire is egyszerű volt a modora .,mert mindenki úgy érezte, mintha az egész ember valami eleven acél volna, amely engedni és törni nem hajlandó." — Nyilván ez az akaraterő tette lehetővé, elhurcoltatása után napokig ellent tudott állni az ÁVH vallató legényeinek. Ennek ellenére 1945-ben hoszszasan vívódott: elfogadja-e a pápai kinevezést. Az „igen" után érseki avatóbeszédét 1945. október 7-én mondta el az esztergomi Bazilikában. „Atyátok akarok lenni, még a •nehéz idők súlyos kísértései között eltévelyedett tékozló fiúknak is. Még nem léphetek be a közjogi harcok dandárjába sem, mert közjogi örvényben élünk, a jogfolytonosság összes fonalai és finom erezetei látszólag elszakadtak. Hiányzik nem egy alkotmányos tényezőnk, de az elődök helyén van már az ország prímása. Ha a balszerencse elmúltává! a nemzet józansága hidat ver az örvény felett, mint Pontifex, mint hídverő, és több, mint 900 év jogán az ország első zászlósura, a Ti érseketek, az ország prímása is ott lesz közjogi életünk helyreállításában és továbbvitelében." Noha esztergomi érsek volt, ideje nagyobb részét — mint viszszaemlékezésében írja — a városon kívül töltötte. Szerinte érsek elődei öregségük miatt nem mozdultak ki székhelyükről. E kijelentését látszik igazolni, hogy emlékirataiban alig ír Esztergomról. Egy helyen ugyan értekezik a város utcaneveinek lehetetlen voltáról, noha azokat jórészt csak elhurcoltatása után (1948 karácsonya), 1950-ben változtatták meg. Lehet, hogy száműzetésében, az amerikai nagykövetségen Esztergom térképét tanulmányozta? ... Egy apró esztergomi mozzanat: 1948. december 8-án levelet írt dr. Bády Istvánnak, a város fiatal polgármesterének, amelyben köszönetet mondott a Kossuthhíd helyreállításáért. — Akkor már szorult körülötte a hurok: naplója szerint ugyanezen a napon kereste föl Szekfű Gyula — jeles történész, 1945 után az első moszkvai nagykövet —. hogy hajlékonyabb magatartásra bírja; majd Kodály Zoltán is hasonló küldetésben járt nála. Ö mindkettőjük javaslatát elutasította. s az ÁVH-s fekete autó hamarosan meg is érkezett. Egyébként bizonyosra vehető, hogy „megértőbb" magatartás esetén is elvitték volna, hiszen nála jóval lojálisabb főpapokat is börtönbe csuktak, például Grősz József kalocsai érseket. Elhurcoltatása után többé nem került vissza Esztergomba, pedig itt — a visszaemlékezések szerint — 1956 novemberének első napjaiban díszkaput is állítottak tiszteletére. A nyolcvanas évek elején a Szentj ános-kútnál szentgyörgymezői öregek látták vendégül Lékai László érsek-prímást. Fölemlítették, hogy ők még ismerték elődjét, Mindszentyt. Lékai leintette őket: ne beszéljenek róla. Ö. aki Veszprémben Mindszenty személyi titkára volt, jól ismerte elődje nyers, erőszakos mivoltát. Többször elmesélte, hogyan gorombította le a főpásztor saját édesanyját — a titkár jelenlétében; de azt sem felejtette el, amikor Serédi Jusztiniánnál kellett bejelentenie Minszenty érkezését. A szelíd Serédi — enyhén szólva — csöppet sem örült püspöke jövetelének, ami nem az időpontnak, hanem személyének szólt. Hírek szerint a közeljövőben megtörténik jogi rehabilitációja, s akkor bizonyára hamvait is hazahozzák Máriazellből a Bazilika altemplomába, prímástársai mellé. Sebő József A Csíki-Havasok déli hegyvonulatában található, az Alcsíki és a Kászoni medence között. Ezen a helyen vívta — a világosi fegyverletétel előtt 5 nappal — 1849. augusztus 8-án, szabadságharcunk talán utolsó ütközetét, az a 200 székely-honvéd, akiknek a parancsnoka Tuzson János őrnagy volt. Négyezer cári katona támadott. Négy órán át folyt az öldöklés. Mind a 200 székely elesett az egyenlőtlen harcban. A ma is álló emlékmű közadakozásból épült. 1897. augusztus 8-án, 48 évvel a harc után avatták tel ünnepélyesen. * * * ^ nyergestetői dicső harcot a székely nép ma Is őrzi. Az ütközet lefolyását úgy adom át a mai olvasónak, ahogy azt Csíklázárfalván nekem Virág Péter bácsi 1958-ban elmesélte. Péter bácsi aznap töltötte a 62. évét. Ezt ünnepeltük egy pohár savanykás ribizliborral. — Olyan tizenkét éves forma legényke lehettem, amikor András nagyapám a betegágyához hivatott, s a lelkemre kötötte, hogy jól az eszembe véssem mindazt, amit ő most nekem elmond; Kossuth Apánkról, majd Nyergestetőről kezdett beszélni, s röviden a Nagy Szabadságharc- rült Tuzson János parancsnoksóról. Elmondta, hogy Csíkszent- g

a alá, s később a Nyergestetőre, mártonban Gál Sándor kapitány (Koccintottunk, kívánva egyegy tüzériskolát állított fel, ahol másnak sok egészséget — ahogy a székely legényeket a tüzérség ilyenkor szokás —, s Péter bácsi tudományára és Gábor Áron máris rátért a Nyergestetői eseágyúinak kezelésére tanították, ményre.) Üj dolog volt ez Alcsíkon, s új Amint említém, Tuzson János a szabadságharc is. Minden va- volt a parancsnokuk. Kereken lamire való legény igyekezett kétszázan voltak, s még egy fő: fegyvert fogni. Nagyapám is meg- a nagyapám, a kisdobos. Mind lépett hazulról, de mivel még a környékbeli székelyek, legények, 15. évét se töltötte bé, nem vet- fiatal házasok. Volt négy szép ték fel az iskolába. De ő nem tá- ágyújuk is. Még neveket is adgított, leült az udvar egyik sar- tak nekik. Bé is ásták a parancs kába, s megfogadta, hogy ő in- szerint magukat és az ágyúikat nen élve el nem mozdul, amíg a hágó védelmére, a lovaknak búhonvéd nem lesz. Egy tűzmester vóhelyet csináltak és várták a segítette hozzá, hogy ott marad- felsőbb utasítást. Teltek a napok, hasson, s mint dobost felvegyék de sehonnan semmiféle parancs a létszámba. Itt kapott nagyapám nem érkezett. Háromszék hangja némi katonai oktatást, s így ke-nem ért fel a Nyergestetőre. Az asszonyok, édesanyák felváltva foglalkozni. Eddig velünk volt a hozogattak ennivalót, s szinte szabadság, a mi feladatunk volt vidám is volt ez a katonaélet, őt védelmezni. Kevesen maradmint a nótában. így futott bé az tunk. Néhány óra múlva többidő augusztusba, s annak is.a 8- ezer muszka érkezik a Cár Atyusdik napjára. Űgy a früstök után ka ajándékaként, hogy segítséget izzadt lovakon érkeznek Altiz fe- adjon a kölyök császárnak. Fellől Darvas Mihály, s Miklós Már- oldalak titeket a honvédeskü alól. ton, akik kémlelni voltak küld- Csavarjátok össze a Szűz Máriás ve a völgyi úthoz. Lihegve je- zászlót, rejtsétek el jobb időkre, lentik az őrnagy úrnak, hogy ha s oszoljatok szépen haza. Várnak jól számolták, olyan négy ezer- valamennyieteket. Ez nem gyányi muszka, lovas és gyalogos jö- vaság. Jöhet idő, amikor a drávöget Altiz irányából, előőrsöt ga magyar hazának megint hasznem is küldtek maguk előtt, ami- nára lehettek. Hasznot csak élő bői azt vették ki, hogy szentül ember hajthat. Köszönöm a szolmeg vannak győződve arról, hogy gálataitokat, vigyétek szeretteiteff NYERGESTETO magyar honvéddel már nem találkoznak. Az iramból meg azt, •hogy 4-5 óra múltán érhetik el Nyergest. Tuzson János egy kivágott Öreg fenyő csutakjára leszusszant, s legalább egy fertáj óráig egy szót se szólt senkihez, csak gondolkozott. Aztán intette az én kisdobos nagyapómat, s rászólt: — Andris fiam, verd a gyülekezőt ! Pillanatok alatt összejöttek az emberek. Tuzson János végignézte őket, mindenik előtt megállt egy pillanatra, mintha csak búcsúzna, aztán csendben, hogy szava erejének csak az embereihez legyen érkezése, megszólalt. — Emberek! Most már biztos, hogy itt felejtettek minket. Talán idejük se igen volt velünk ket valahova a Hargita rengetegébe, amíg a vész elmúlik. Engem nem vár senki, én maradok, az ágyúk töltve, legyen aki fogadja székely módra a „vendégeket".. Maradt Tuzson János, s maradt a 200 székely. Volt aki letérdelt faluja irányába, s csendben, lélekben elbúcsúzott mindenkitől. Volt, aki lova nyakát simogatta, s mikor úgy látta, hogy nem figyelik, megcsókolta a hűséges harcostársat. Közben az őrnagy magához hívatta az én nagyapámat, egy összehajtogatott papírt adott át neki azzal, hogy azonnal menjen Szentmártonba, keresse az iskola parancsnokát, s adja át a levelet. Ha nem találná meg. akkor négy nap múlva bontsa fel, s ami benne áll, azt végezze el. — Ez parancs! — hangsúlyozta. Megölelte a fiút, akinek akkorra úgy áradtak a könnyei, mint tavasszal az Olt vize. Elindult a megadott irányba, de egy kicsit lennebb egy kanyart írt le, s megkerülve a honvédeket, felmászott az IKER-SZIKLÁHOZ. A két szikla között egy szűk bejáratú barlangocska volt. Abba húzódott meg, mert innen belátta az egész Nyergestetőt. Tuzson intésére egyszerre dördültek meg az ágyúk. Lovak horkanása, sebesültek jajgatása, harcba indulók kiáltása, porfelhő és puskaporszag kavargott az előbb még fenyőillatú tetőn. Fogytak a székelyek, de szaporodtak a muszka holttestek is. A harc harmadik órájában elesett maga Tuzson János is. Nagyapám a borsika bokor mellől, a barlangocska szádánál látta, hogy utolsóként Antal Mihály esett el. Szentmihálykor lett volna az esküvője Gondos Annussal. Nagyapám négy nap múlva a csűr padlásán elbújva kibontotta a levelet. Ez állt benne: „Andris fiam, neked élned kellett. Legyél hírvivő, hogy a kétszáz között egy székely honvéd se volt gyáva. Légy boldog. T. J." Eddig tartott Péter bácsi elbeszélése. Ekkor bement a tiszta házba, kihozott egv öreg imakönyvet. Bicskájával óvatosan felhasította a hátlapját és egy megsárgult papírt vett ki belőle. — Ezt a legnagyobb fiú unokámra bízom. Őrizze ő tovább Tuzson őrnagy levelét és a kétszáz székely halálának bizonyítékát. Mert hősök voltak Ók, ahogy az emlékművön olvasható: Nyugosznak Ök a hős fiúk Dúló csaták után, Nyugosznak ők, sírjuk felett Zölldel bokor, virány. Salló István