Esztergom és Vidéke, 1989

1989. június / 6.szám

4 FÁKLYALÁNG ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Szentessy László képeihez Szentessy László 1966-ban vett részt először az esztergomi képző- és iparművészek kiállításán. Első két önálló tárlatát is szülővárosában rendezte 1968-ban, ill. 1970-ben. Ezt követően már rendszeresen szerepeltek munkái a megyei és országos kiállításokon, s bár pályája elején korántsem csak grafikusként jelentkezett, a képzőművész szakma ma már egyértelműen így tartja őt számon, és ennek létjogosultságát mostani tárlata is igazolja. Művészi világának kialakulásában meghatározó szerepe volt irodalmi érdeklődésének, mely munkáinak nyíltan vállalt illusztratív jellegét, nem ritkán anekdotikus hangvételét magyarázza. Ezen a tárlaton is találunk a gyermekkor elsüllyedt világából felbukkanó emlékfoszlányokra épülő rajzi vallomásokat, groteszkbe hajló, néha pajzán humorral átszőtt kisgrafikákat, de ez a kollekció számomra mégis másnak tűnik, mint az általam eddig látott Szentessy-kiállítások anyaga. magyar kultúrában gyökerező mítosz élménye, a másik az ezzel szembekerülő, ám azt fel is tételező középkori magyar történelem megálmodott arcképcsarnoka. Megjelenik e lapokon a honfoglalás körüli idők táltosának misztikus figurája, előttünk áll Géza nagyfejedelem, aki pogány létére felismerte a keresztény kultúrához való csatlakozás történelmi szükségességét. Itt látjuk feleségét, a szépséges Saroltát, aki ugyan felvette a bizánci kereszténységet, de tudjuk róla, hogy egyszer haragjában egyetlen kardcsapással vágta le egy férfi fejét. Itt találjuk fiukat, Szent István királyt és feleségét a bajor Gizellát, kinek szentté avatását éppen manapság szorgalmazza a bajor egyház. Itt van Asztrik apát, aki Istvánt királylyá szentelte és Adalbert, az első esztergomi püspök, a király nevelője. De itt vannak az arcképcsarnokban a nagy ellenfelek is, Koppány — aki Géza halála után a fejedelmi széket és Sarolta kezét követelte — és Gyula, a pogány felkelő... ledkezzünk arról, hogy a történelem ma is működik és holnap is működni fog, arról, hogy mítosz és történelem egy és oszthatatlan, itt van az Erdély Triptihon. Szentessy László ezzel a há: rom rajzzal arra figyelmeztet bennünket, hogy Erdély, Géza és István korától kezdve, a kultúra egyik fellegvára volt, hogy a kultúra életfája mély gyökereket eresztett ebbe a földbe. És ha ma úgy tűnik, hogy Erdélyen már csak az imádság segíthet, akkor is mindent el kell követnünk : Erdély feltámadásáért! ESZTERGOMI EMES ISTVÁN Atomkori kátétöredék Kérdések feszítik szívünket, amióta megtörtént a kiűzetés. .. Pedig gyönyörű paradicsom volt egykor a Liget. .. Feszíti manapság más is az ember fiát; feszíti a félés, a féltés. Szavakat dadog a holnapokról önmagának, ha egyedül van. Ilyesféle dadogás tör ránk: Ezt a mostani kiállítást ugyan- Fantáziát megmozgató, nemzei

s két — egymással összefüggés- tet, sorsot alakító nagy időket be hozható — témakör dominan- idéznek ezek a művészien kiviciája jellemzi. Az egyik az ősi telezett lapok. De hogy el ne feIgen, ma ismét fantáziát megmozgató, nemzetet, sorsot alakító nagy időket élünk, és nemzeti létünk, fennmaradásunk ismét a bölcs döntéseken, az elavult hagyományok megtagadásán múlik. Ügy vélem, hogy erőt és bátorságot sugároznak Szentessy László grafikái, és ez már önmagában is jó dolog, hiszen nagy szükségünk van rájuk. De ezen túl a megálmodott karakterek elemzése, a kivitelezés igényessége, a kompozíciók leleményes építkezése gyönyörködtet is bennünket. Fogadják hát ezeket a munkákat olyan szeretettel és komolysággal, amilyennel Szentessy László megalkotta őket. Kaposi Endre Az Dalos (Dojcsán) Ferenc 1915-198!) A hosszú évek, évtizedek során rengetegen fogtak ecsetet, hogy történelmi városunk utcáit, épületeit, magasba törő tornyait vagy hatalmas erődítményét és székesegyházat, a várat és a Bazilikát megörökítsék az utókor számára. Dominánsan e két utóbbi téma uralta az alkotók képeit. Esztergom festői közé tartozott Dalos D. Ferenc is, aki azonban nem a Bazilika vagy a vár, hanem inkább a kisutcák festője volt, s képeiről az a város iránti szeretet sugárzik, amelyet nem minden polgár tudhat magáénak. Dalos D. Ferenc Esztergomban született egy hétgyermekes iparos család Iggidősebb fiaként. A géplakatos szakmát tanulta ki, de később mint kerékpárműszerész dolgozott. Azok közé az iparosok közé tartozott, akik a mindenkori tökéletességre törekedtek, s ennek megvalósítása sosem jelentett különösebb megterhelést számára. Alkotóvágya munkájában is megnyilvánult : a kerékpár szerelmese volt. Mintegy fél évszázadon keresztül javította, újította a város kétkerekű masináit, de ennél egy kicsit többre, valami másra is vágyott. Már gyermekkorában szerette a természetet, az állatokat és sok kirándulásának köszönhetően már akkor megismerte a város minden zegét-zugát. Festészete azonban ifjúkorában kezdett kibontakozni, amikor a képzőművészkörök állandó tagjává vált. Első sikerélményei is egy ilyen képzőművészkör által rendezett kiállításhoz kötődnek, hiszen ott mondták neki, hogy maradjon meg ezen az úton, mert képei az idők során mind nagyobb elismerést fognak kivívni alkotójuknak. Először — mint a legtöbb kezdő — fényképek, levelezőlapok után próbálgatott rajzolni, festeni, de később rájött, hogy a kép sokszor „csal" és a valóság megörökítése mindig hatásosabb. Bajor Ágostonnal való ismeretsége még diákkorában kezdődött, amikor a fiatal művészt fel-felkereste biciklivel a város egyes pontjain, ahol az éppen dolgozott. Együtt csodálták Esztergom szépségeit, később együtt próbáitált megörökíteni, s ez a közös „akarás" barátságukat egyre jobban elmélyítette. A művész mind jobban megkedvelte fiatal követőjét, és véleménye szerint tanítványai közül Ferenc volt az egyetlen, aki követni tudta őt, aki átérezte és folytatni tudta stílusát, így aztán igyekezett is minden tudását átadni neki. Hogy mindez nem volt hiábavaló, azt csak az láthatja, aki már megtekintette Dalos D. Ferenc képeit és persze Bajor Ágoston alkotásait is ismeri. A festészet lelki szükséglet volt számára: nem törődött vele, ha képeit ki zsűrizték, nem ismerték el; ő csak festett, s azt festette, amit nem mások írtak elő, hiszen ez volt, amit szeretett, ami belőle jött. Képeitől nehezen akart megválni, együtt tartotta őket, s ezt szintén nem saját érdekében tette. A képek így együttesen egy kuriózumot alkotnak, bárki megismerhet belőlük olyan városrészeket, amelyek ma már nem úgy néznek ki, vagy éppen már nem is léteznek. Ugyanígy ragaszkodott szakmájához is, érezte, hogy szükség van rá, s élete végéig kitartott a kerékpárok mellett. Utoljára január 27-én beszéltem Feri bácsival, amikor a Művelődési Házban kiállítása nyílt. A gyönyörű képek rajtam kívül is sok embert megragadtak, s az elismerés — a közönség elismerése, mely mindennél fontosabb — nem volt kicsi. Egy ember, aki az életét a városáért áldozta, most végre boldogan tekinthetett életművének eredményére. A május azonban — mely a természetnek a megújulást jelenti — Dalos D. Ferencnek az utolsó napot hozta el. Megdöbbentett a hír, hogy egy betegség ilyen értékkel teli embert is elvihet közülünk. Képei tanúsítják, hogy valóban megfogadta, amire Bajor Ágoston kérte halálos ágyán, nemcsak mint tanítványt, de mint társat, barátot is: „Szeresd Esztergomot, Esztergom környékét, s nyomdokaimba lépve továbbra is örökítsd meg szépségeit!" Szeder Bernadett NYUGTALANSÁG: Már mind messzebbre kerülünk Ligetünktől. Nyugtalanítanak a füst jelek is. Elég, ha kátránypapírt gyújtanak a betonkolosszust alapozók. Fekete, sűrű füst remeg; óriás gomba lesz belőle, égi pöfeteg — ettől félünk. TÖRVÉNY; A törvény akár a szívverés. Mózes Izrael véneivel megparancsolta a népnek: állítsanak köveket, meszeljék fehérre és a törvény minden szavát írják ezekre a kövekre... mert ez az ára annak, hogy a tej jel-mézzel folyó Liget-ben megmaradhassanak. ALOMFEJTÉS : Prófétákról álmodunk manapság, ők jelennek meg nekünk. Igéznek, mint a messzi fény, igéznek minden esendő embert. De ki fejti meg a titkukat? ERKÖLCS: Bíznunk kell a kibomló tavaszban, vagy hamis térben méretünk mi jónak! Szeretetlen a szívünk, bálványt imád. S hogyan büntetnénk a világrontó bűnt, ha nem pusztítjuk el a bálványt. Jön, mert jöhet oly idő, amikor tűzbe vetjük a csecsemőket inkább, mintsem égbe emeljük a bűnt. Pengét döfni emberszívekbe? Inkább, mintsem hamisan dobogjanak. Tudjunk magasságért hajolni. . . mert minél közelebb hajol az elme a földhöz, annál tisztább fényesség az övé. És láthatunk az ég alatt egy más világot. Villogó szemű farkasok járják peckesen, és a népeket levegőbe hajítják. Elsorvadnak a nyugtalanok mind, a farkasok hosszú életet nyernek, jó hírnevet, magas hivatalt. Hasát tömi a balga, megdicsőül a tudatlan, gazos fej és félelem fészkel a bölcsben. JÓSÁG: Szívvel-lélekkel tartozunk a jónak. Hogyan róhatjuk le a tartozást? Mit adhatunk mi? Azt, ami bennünk van, arai kimeríthetetlen: a tökéletességhez való közeledés örökös vágyait. TILTÁS: Mosolyog a fehérszakállú. Megrázza szakállát, áldásos hó hull ránk. Tél van! Ne vonuljatok tovább a szakadékhoz! Ne hagyjuk elveszni a Ligetet! Ne adjuk föl magunkban legalább a reményt I REMÉNY: Reménykedjünk, megtudjuk hamarosan, ki közülünk az igaz ember. Ki az, aki utat mutat a Liget-hez? Hol van az, akiben szeretet él a másik iránt.. Rövid és halandó életünk terhe nyom, ha nem marad semmi reményünk. Ö add meg idő, hogy az igazságosak egymásra találjanak! Adassék meg nekünk hinni az erőben, ami széttöri, darabokra zúzza a fegyvereket és eléget minden harci kocsit, rakétát, repülőt. Akkor a békének nem lesz vége, akkor újra Liget-ünkre és önmagunkra lelünk. Mert a Liget kibomló Tavasszal maga az Isten, a teremtő pedig maga az ember, a megmenekült emberiség. Addig pedig minden halál a miénk. Egy vers-ajánlás története A Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság az idén május 5-én és 6-án rendezte meg a Berzsenyi Helikon ünnepségeket a keszthelyi Festetics-kastélyban. A gazdag program egyik figyelemreméltó eseménye az az irodalmi est volt, amelyre négy kárpátaljai magyar költőt hívtak meg vendégül. Sajnos hárman nem jöhettek el. így az ottani magyar irodalmat egyedül Balla D. Károly képviselte. Öt a magyarországi közönség is jól ismeri, mert versei megjelennek a hazai sajtóban is. Mesélt a 200 ezer kárpátaljai magyar küzdelmes életéről és a lassacskán föllendülő magyar nyelvű oktatásról, kulturális életről. Másnap, amikor Nikiára utazott a társaság, hogy Berzsenyi Dániel születésnapján megkoszorúzza lakóházán az emléktáblát, személyesen is megismerkedhettem Balla D. Károllyal. Elmondtam neki, hogy az esztergomi Vitéz János Tanítóképző Főiskolán tanítok és, hogy főiskolánknak kiterjedt kapcsolatai vannak a határainkon túl élő magyarsággal. Évente öt magyar hallgatót fogadunk a nyitrai Pedagógiai Főiskoláról és féléves képzésben részesítjük őket. Jelenleg azon fáradozunk, hogy ezt a vendéglátást kiterjesszük más, a határainkon túli magyar főiskolai hallgatókra is. Beszélgetni kezdtünk az együttműködés lehetőségeiről. Egyelőre egyikünk sem mondhatott semmi biztosat a másiknak, de mindenesetre körvonalazódtak az együttműködés lehetőségei. Balla D. Károly ekkor elővette Esztergom című versét, amelyet az idén tavasszal írt esztergomi kirándulása alkalmából. A költeményt az eljövendő közös munka reményében, az öreg niklai fák alatt főiskolánknak ajánlotta. Gyárfásné dr. Kincses Edit B muzsika öröme Hunyadi tanár úr, aki harminc esztendeje érkezett Esztergomba, április 4-én a Munka Érdemrend ezüst fokozatát kapta. E beszélgetéshez a „gondolkozó" asztalnál, a konyhában ültünk le, ahol az esti csendben dolgozni szokott. — Hogyan indult a pályád? — 1959-ben, a Zeneakadémia elvégzése után két évvel, érzelmileg túlcsordultan érkeztem álmaim városába, Esztergomba, az akkor frissen létrejött Felsőfokú Tanítóképzőbe. Már a kezdet kezdetén is úgy gondoltam, a nyugdíjas éveket is itt fogom tölteni. S mondanom sem kell, mind a mai napig lenyűgöz a város atmoszférája. — A Monteverdi Kórus neve összeforrt Hunyadi Zoltánéval. Állítólag néhány lelkes fiatal alapította... — Nagyon szerettem volna egy kórust a városnak. A Monteverdivel 1963-ban kezdtük. 15 fiatal a maga örömére és szórakozására alapított egy kamarakórust. Rövidesen kiderült, hogy ezek a fiatalok több szólamban is tudnak énekelni. Először szertári díszletek között próbálgattunk, majd bekerültünk a képzőbe. E lelkes kis csapat innét-onnét kapott néhány száz forintot — alkalomadtán. Pénz nélkül is lelkes együttesünket látva, egy jóakarónk megszerezte számunkra a megyei Kiszöv bőséges anyagi és erkölcsi támogatását, miközben Esztergomtól nem kaptunk semmit. Mégis a város kórusaként könyveltek el bennünket. Hatvanhétben már szép sikerünk is volt: a városháza udvarán egy finn turistacsoportnak adtunk műsort. Rá két évre mi is eljutottunk Finnországba — először külföldre. Ez idő tájt vetődött fel bennünk, hogy néhány mai magyar zeneszerzőt fel kellene kérnünk: írjanak számunkra darabokat. S a sors különös játéka folytán akkor keresett feí dr. Nagy Zoltán múzeumigazgató, hogy talált egy szép verset, amit megzenésítve elő kellene adni. A latin nyelvű vers 1729-ben keletkezett Kerekes Márton tollából. Címe: Strigonii Fata (Esztergom sorsáról). Nagy Zoltánnal fölkerestük Bárdos Lajost — aki korábban tanárom volt a Zeneakadémián — a verskézirattal. Mélyen belevésődött az emlékezetembe az a jelenet, amikor a tanár úr — egyben a poétika tudósa is — elolvasta a költeményt: valósággal kitört, hogy milyen nagyszerű gondolatokat közvetít a talált vers. Napok alatt el is készítette számunkra a történelmi freskót ábrázoló darabot. BESZÉLGETÉS HUNYADI ZOLTÁN KARNAGGYAL Hadd idézzek a versből, amelyet Kiss Károly fordított magyarra: Itt, hol a fürge folyású Garam vize zúgva morajlik, És örvénylő Ister tág medrébe omol, Itt állottak messze karéjló sorban a házak, Másik végeden, ott, hol a sziklák égre merednek... Ó nézz e romokra te vándor, majd aki egykoron itt jársz És elmondják e romok, mekkora volt ez a vár. Ez a magasztos óda nagyon a szívemhez nőtt. A pécsi országos kamarakórus-fesztiválon e művel aratott kirobbanó sikert az addig alig ismert Monteverdi kórus. Azóta 14-re emelkedett a mai magyar zeneszerzők által számunkra írt művek száma. — Mit érzel egy-egy sikeres szereplés után? — A kiküzdött dicsőség hamar elillan, mindig a következőre kell gondolni. Díjat, oklevelet nem őrizgetek, azok szanaszéjjel találhatók. Nem megállni! — ez éltet. Akkor örülök, ha nyomot hagytam az emberekben. Nem kevésbé fontos, hogy jó közösség, baráti együttes jöjjön össze. Előfordult, hogy bántó megjegyzéseket is kaptam, például: „rossz a műsorpolitika, mert ha az ember nem tudná, azt hihetné, Idspapok kórusát hallja..." — Merre járt a kórus? — Ankarától Barcelonáig, Kalamatától Kuopioig bejártuk Európát. — Az idei tervek? — November 8-án Budapesten szereplünk a II. Nemzetközi Kórushangversenyen. S november legelején talán a spanyolországi nemzetközi versenyen is részt tudunk venni. — Igen, de Hunyadi Zoltán a Vitéz János Tanítóképző Főiskola tanszékvezető tanára is... — A főiskola női karát 30 éve vezetem. Itt háromévenként teljesen új gárdával van dolgom. — Mint zenetanár leginkább az utilitarista — haszonelvű — diákokra haragszom, akik a tudást, a művészetek szeretetét nem becsülik. Igaz, közhelyszámba megy, de nem győzöm hangsúlyozni: a nemzeti kultúra letéteményese a jól képzett tanító, aki magyarságot, emberséget tud közvetíteni... A főiskolai „gólyákat" mindig megkérdezem: ki emlékszik élményt adó énekórákra. Alig akad néhány jelentkező. Nem volt, nincs, aki megtanítaná fiainkat, lányainkat az éneklés örömére. Pedig, s ezt váltig hangsúlyozom: az a jó énekóra, ha a gyerekek a szünetben visszhangozzák az órán hallottakat! Szomorú, hogy ezt nem tudjuk megoldani — Kodály hazájában... Itt, ahol most beszélgetünk, 13 éve lakom. Errefelé sok a kocsma, a vendéglátóhely, így sok ittas embert kell akarva-akaratlanul is meghallgatnom, de egyre sem emlékszem, aki szépen, tisztán énekelt volna. S ha igen, akkor az a gitárfesztivál, vagy más hasonló rendezvény vendége volt. — Mi volt az eddigi legnagyobb élmény? — Nehéz kérdés: talán az idei március 15-e, amikor kórusunkkal több ezer esztergomival énekelhettünk együtt. Kérdezett: Sebő József