Esztergom és Vidéke, 1989

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE IDŐLAPOZÓ 5 ESZTERQOMI ARCKÉPCSARNOK PACZOLAY IMRE cégei is vállalkoztak kiadásra (London, Svédország, Egyesült Államok). Azon kevés hazánkfia közé tartozott, akik részt vettek Bartók Béla utolsó európai koncertjén, amelyet a magyar követség rendezett Rómában. Ennek az emlékezetes Búcsúhangversenynek Bartók és a közreműködő Zathu80 esztendeje: 1908. december idén különösen időszerűvé tesz, 14-én Esztergomban született. Itt hogy szintén Szent István-jubiis érettségizett 1926-ban, a ben- leumhoz fűződik. 1938-ban — a cések Szent István gimnáziumá- 900. évforduló tiszteletére — ünban; majd Budapesten a Zene- nepi oratóriumot írt Városi Ist- kézjegyével hitelesített" művészeti Főiskola hallgatója lett. ván esztergomi papkolto szöveg- ^gorfüzetét kés/bb az e z ergoKodály Zoltánnál zeneszerzést, könyvére*, amelyet május 31-én musoifuzetet ké^ eszte.go Zsolt Nándornál és Zathureczky a bazilika mellett, szabadtéren . Edénél hegedűt tanult. Tanári mutattak be a szerző vezényle- ^zta, amelynek igazgató ahoz, működését Újpesten kezdte meg tével. Közreműködött a Városi Martsa Alajoshoz ifjukoruk ota egy magán zeneiskolában. 1935- Szimfonikus zenekarral összevont baratsag tűzte; az ma lós teava ben hazahívták szülővárosába: Fővárosi Hangversenyzenekar; naponta „megterult asztalanak óraadóként zenetanítást vállalt „a darab énekrészeiben - a Ma- egyik legrendszeresebb^ vendege, két középiskolában is: a leg- gyar Sión egykorú tudósítása sze- Y

ltaz

o szellemű „szoszoújabb — 1931-ben indult —, Szent rint — a győri és az esztergomi l

oJ<* volt. ^ Antal ferences gimnáziumban és bencés gimnázium, a dorogi ele- . ,

A naboru utan legnosszaDD egykori alma materében, a ben- mi iskola, a szalézi intézet pol- ideig a dorogi zeneiskolában tanicések vezette legősibb helyi tan- gári iskolája és a tanítóképző nö- tot

t, ,

es L Is

t^

a

n Xl u^ intézetnél. vendékei énekeltek." enekkarat vezette. Magabiztos szemelyiseg volt, de az a fajta, Ettől kezdve sűrűn találkozha- A siker itáliai továbbtanulást ak

i nemcsak a maga értékfedetunk nevével a gimnáziumi év- és végeredményben a zeneszerzői ze

téről tud meggyőzni, hanem a könyvekben és a helyi sajtó be- Pálya legtermőbb korszakát hoz- i

eglaikusabb érdeklődő, a legkezszámolóiban is. Mindenfajta ze- ta. Az országos ünnepi rendez- dőbb gy

ermekzenész előtt is felnei megszólalás —a népi, akiasz- vénysorozat részeként bemutatott c

sin

a

ntja önértékét: azt, hogy szikus, a modern — egyaránt ér- oratórium honoráriumaként egy- !)Va

n benne valami". Csak mesdekli; távol esik tőle bármiféle éve

s ösztöndíjat kapott a római terségbeli tudása volt „fölényes", akadémikus elzárkózás, és minél Szent Cecília Akadémiára. Ezt az __ mj

nden újdonságra, újításra, több műfajt, zenei nyelvet igyek- időt — saját költségére — három ötletre és játékra fogékony szelszik kipróbálni az előadói gva- évvel megtoldotta, mialatt elve- lem

e bárkit képes volt partnerré korlatban is. Az általa szervezett gezte a nagy hírű intézmény gre- _ munkatárssá, vitázó féllé — és vezénvelt együttesek állandó gorián és fúga tanszakait. Az „varázsolni". Szerette a könnyed, szereplői lesznek az iskolai és a anyagi feltételeket — lévén ki- de mélyáramú társalgást, a bovárosi ünnepélyeknek, műsoros vál

0 érzéke a kézművességhez is hé

m tréfákat és a komoly sakkrendezvényeknek. A bencés diá- — kezdetben iparművészeti mun- játszmákat, — a sohasem öregedő kok vonószenekarával sikeres ön- k

ák készítésével^ teremtette elo. zen

eműveket és a mindig megifálló hangversenyeket is ad, mi- (Ez a háború után is — már uj- j

ul

ó tanítványokat... Nem volt közben az esztergomi értelmiség r

a itthon — nemegyszer kisegi- n

ehéz elhinni róla, hogy ő maga amatőrjeit a korszak nagy di- tette a nehéz időszakokban.) Nem- i

s ö

rökifjú: 69 éves koráig betegvatjának követésére is fellelkesí- sokára azonban mar zenei „mu- ség

et, fáradtságot nem ismerve, ti: 1937-ben megalakítják az Uri helye" is biztosította, hogy — bar árad

ó életörömmel lelkesen terJazz Zenekart. Nemcsak bálok szerényen — egyetlen igazi szen- vezet

t és dolgozott, kedvenc közreműködői, hanem ők vedélyéból élhessen meg: a mu- 197

7 június 11-én, rövid szenis rendeznek önálló koncerteket, zsikából. A római rádió rendsze- ve

cjés után, váratlanul halt meg. köztük nem egy szerzői estet résen musorara tűzte szerzeme- Kamaszosan hetyke, örök opPaczolay műveiből, aki ezidőtájt nyeit, számos koncerten _ műkő behatóan tanulmányozta a néger dött közre zongorakísérőként. timizmusa, amit annyian irigyeltünk tőle, azóta is — s talán egyN. T. —K. E. spirituálék zenekari feldolgozásé- Megzenésített Ady-verseit az re i

nkább — hiányzik, nak lehetőségeit. Mindeközben egyik neves olasz zeneműkiadó részt vett népdalgyűjtő utakon jelentette meg, de mas országok (Tata környékén és Göcsejben); * Az 193

8 június 5-én megjelent két helyi lap nem tudott „megzongorakíséretes műdalokat írt r a mű címét iUetőe

n. .. Tisztel

t név-elődünk, az Esztergom modern magyar koltok (fokent , ,, . és Vidéke szerint „Szent István dicserete volt ez az oratonum. A Magyar Sión is beszámol egy ilyen című szerzeményről, de azt Bárdos Lajosnak adományozza, — a Városi—Paczolay alkotópáré szerinte a „Szent István trónralépése c. darab" volt. Dönteni e két tudósítás igaza között valószínűleg egy nyomtatott műsor (meghívó) alapján lehetne. Kérjük kedves olvasóinkat, akinek ilyen a birtokában van, mutassa be a városi könyvtárban, másolatkészítés céljából. Ady és Babits) verseire; dramatizált és megzenésített magyar népmeséket és balladákat is. Térszili Katica c. zenés népi mesejátékának bemutatójára Győrben került sor. KARÁCSONYOM 1941-BEN Akár szenzációsnak is mondható napló került elő Esztergomban, amelyet Tóth Ferenc, a 22-es gyalogezred III. zászlóaljának egykori géppuskása, tizedesi rendfokozatú rajparancsnoka vezetett 1941. október végétől 1943. szeptember végéig a brianszki erdő környékén töltött napjairól. A négy füzetet kitevő bejegyzések a háború legkiszolgáltatottabb kisemberének érzésvilágát tükrözik, szépítések és kerekítések nélkül, úgy rögzítve a történteket, ahogy azokat ott látta, akkor érezte, illetve bajtársaitól hallotta. A füzetek külön érdekessége, hogy szovjet iskolásoknak szánt irkák: az egyik hátlapján szorzótábla, egy másik borítóján — az idő szellemének megfelelően— a dicsőségesen előretörő tankok s az ezeket fedező repülő. Egy magyar honvéd szovjet iskolás füzetbe, szovjet ceruzával rótta majd egy éven át azt a krónikát, amelyet most, közel félszázaddal a történések után is csali szorongva, meg nem válaszolt kérdésektől kísérve olvashatunk! Feri bácsi ma nyugdíjas, a Kiss János út 48. szám alatt lakik. Közel a hetvenhez, de ma se értis miért kellett nekik partizánokra vadászniuk, illetve miért vadásztak rájuk a partizánok?! Füzeteinek egyik lapján orosz betűkkel egy emlékként szánt vallomás. Mind mai napig nem tudja, hogy az az ukrán lány mit is írt a számára: Já neznáju pácsemu ljude? Hol, mikor írta bejegyzéseit? — „Lövészárokban, gépkocsin, térdemen, lioban, sárban, napsütésben. Ahogy tudtam." — naplórészlet — Sokszínű zeneszerzői, karmesteri működése egy félévszázados évfordulót is tartogat, amelyet ezdec. 24. Előkészülődtünk a karácsonyi ünnepek. Délután karácsonyfát hoztunk, ami nem sok fáradtságba került, hiszen az egész területet az borította. Több gondot okozott, hogy mivel díszítsük fel. A portyák alkalmával már sok ilyen üveg karácsonyfa-díszt összeszedtünk, de nem volt szaloncukor. Német cigarettát kaptunk, ami ezüst papírba volt csomagolva. Összegyűjtöttük a papírokat. Fehér papírosba kenyérdarabkákat raktunk és bevontuk ezüst papírral. Nagyon szépen sikerült. Rumos üvegek kerültek a fa alá, amit melászból készítettünk. A szín egyezett. Délután kész lettünk a díszítéssel és aki csak meglátta a fát, megcsodálta és kérdezte, honnan szedtük a rengeteg szaloncukrot. Nem ismerte fel senki, hogy saját készítményünk és kenyér a belseje. Örültünk a fának és elterveztük, hogy vacsora után éjfélig karácsonyi énekeket fogunk énekelni. Vacsora után meg is kezdtük az ünneplést. „Csendes az éj, szent ez az éj" karácsonyi éneket kezdtük, de a harmadik-negyedik mondatnál Karjukán hagyott Helt hadnagy urunk lépett a szobába. Megvárta, sőt ő is segített az éneklésbe, míg a végére érünk, majd mondta „Hagyjátok abba, fiúk". Látszott rajta, hogy nehezére esik megbontani társaságunkat, de nem csinálhatott mást. Tudatta, hogy hamarosan itt lesz az autó értünk, szereljünk föl és indulunk vissza Karjukéba. Súlytó volt e hír és majdnem kicsordultak könnyeink. Az autó megérkezett, amivel a váltásunk jött, és mi indultunk vissza vele, ahová már egyikőnk se kívánkozott, Karjukéba. dec. 25. Elérkezett a karácsony napja. Az éjszaka utazással ment el. Ott kellett hagynunk a szép karácsonyfát. Itt már egyikünknek sem volt kedve másikat csinálni. De gondolatban mindig ott állt előttünk a jellegzetes fa és mindig eszünkbe hozta, hogy most odahaza ünnepelnek és ünneplőben járnak. Nekünk nincsen ünnepünk, csak a naptár piros betűje mutatja, hogy karácsony van. Jövetelünkbe valami tévedés csúszott be. Konyha nem jött velünk, hideg élelmet kaptunk. Nem reggeliztünk, nem ebédeltünk, délután kettes-hármas csoportokban jártuk a házakat és koldus módra valami ennivalóhoz jutottunk. De hamarosan beesteledett, kénytelenek voltunk haza menni szállásunkra, mert hamar golyót eresztettek bőrünk alá. Még a délután folyamán egy civil szánkót láttunk, kevés széna volt rajta. Látszott, hogy valamit visz. Nem valami, hanem valaki feküdt a szánon mozdulatlanul. Nem mozdult, mert hiszen nem is tudott, halott volt. Bizony halott, még pedig magyar bajtárs. Még jól emlékszünk a leírt lamatuli csatára és arra is, hogy maradtak ott magyar katonák. Ezek közül hozták ma az egyiket kővé fagyva. Tegnap is vittek egyet, és karácsony második napján a föld alá helyezték őket örök nyugalomra. ...MERT ELJÖ AZ EMBERSÉQESSÉQ IDEJE !\Aessziről

t idők és terek határain át hoztam magammal Áprily Lajos versét: Tetőn. Sorsunk, sorsom jajdulatát: „Ösz nem sodort még annyi árva lombot, annyi riadt szót: minden összeomlott!" Szükséges-e mondanom? Ama föld kiáltat így, amely felé ma aggódva tekint az értékekre nyitott világ. Az okok ismertek. A^ végkif ejlet még nem. Csak sejtelmeink vannak. És ezek nem szívderítőek. Bár ez az Áprily-vers több mint félévszázada született, sajnálatosan mai sors-képlet: már a hamleti választás lehetősége is egyre távolodó délibábnak tűnik. Valóban: minden elveszett? Az „időkbe látó meztelen tetőkről" Erdély irodalmának eme csillaga — versének üzenete szerint is — erős hittel hiszi: nem! Hitének alapja pedig nem valamiféle csoda, hanem az ember, maga, „Mert eljő az emberségesség ideje, s ez nem akamokok alamizsnájaként!" A völgyek köde fölött vakítóan tiszta az ég, romlatlan a táj, makulátlan még az ember tekintete: „melegszóval, fehér sajttal kínál ott a pásztor!" Nyugalmat vágyó szívvel hinném is: így igaz. Erdélyben, a tolerancia elismert földjén, így volt szokás. E szokás, minden gyökérvágás ellenére is, bizonnyal túlvészeli a csákányforgatókat. És völgyeink fölött újból kiderül az ég! Ez a kiállítás is ebbéli reményünket erősíti, szándéka szerint: egymás jobbját szüntelenül keresve, nem pedig reá ütve. Mindenek előtt azt kutatva, ami összeköt, azt mutatva föl, amire közös jövőnk „magos Déva várát" felépíthetjük. Mert nem kétséges, a falak omlását, romlását mielőbb meg kell állítanunk. Az omló fal nem kérdezi: milyen nyelven beszélt az ősöd?! Ügy tűnik, a csillagok állása most nem kedvez a politikai „kőmíveseknek", az okos érvekből és a múlt tanulságaiból kevert kötőanyag borsóként pereg le az indulatok, a türelmetlenségemelte ácsozatról. Tehát valami más kell. Olyan utakat, szakadékot átívelő hidakat kell keresnünk, amelyek némi reménysugárral, a majdani kézfogáshoz kecsegtetnek. Ezek, érzésem szerint, a szellemi kapcsolatteremtés hidjai lehetnek: a művészet eszközeivel teremtett értékek felmutatása, megismerése és becsülése. Venczel József, erdélyi tudós fogalmazta meg: „Ki innen származik, ki e föld fia, egy életen át hordozza és tetteivel bizonyítja Erdély emberformáló hagyományait. Magatartását meghatározza a gyötrődés, hogy a világot jobbá tegye, az akarás, hogy lendülő öleléssel a földről az eget átfogja. Nézem és élem ezt a földet, ennek minden rezzenését. S érzem: Nagy Imre csíki levegőjével, Ladea Romulus mócfejével, Mattis Teutsch pedig praktikus rnűvészetével egy-egy darabot hoz a három atomból összeálló erdélyi közösség molekuláiból." Ezt a molekulát keresem ezen a tárlaton. Hiába. Tudom, persze, nem a rendezőkön múlott. Lelkembe újfent árnyat vet a szomorúság: mennyivel méltóbb, tartalmasabb lenne ez a tárlat, ha a magyar Gy. Szabó Béla, Benczédi Sándor, a szász Mattis Teutsch mellett itt lehetne a román Ladea is, s természetesen ha a zsögödi Nagy Imre „csíki levegőjét" nem csupán egy album néhány lapja képviselné. Mint ahogy szívem szerint otthon érezném magamat Aurél Ciupe szárhegyi képei, Vida Géza keményfa-szobrai, Aurél Popp drámai erejű vásznai, Csehi Gusztáv illusztrációi között is. S a nagybányai festőiskola nagyjairól még nem is szóltam: Thorma, Ziffer, vagy az örmény származású Korbuly, aki Iiollósy Simon néven a világ legrangosabb képtáraiban a „vérbeli magyar" művészet egyik nagy alakja! Miért ne találgatnák itt: az a különleges barna vajon a nagybányai szelídgesztenye-ligetnek köszönhető-e, vagy netán a veresvízi bányászviskók időverte zsindelyeinek? S az a kék, vajon miért tér vissza folyton-folyvást az erdélyi naivok vásznain? Vajon miért oly kevés a zöld, a szemet pihentető, de miért vérvörös a fenyvesek alján a Maros vize?! Talán azon is el lehetne morfondírozni, hogy ez a földclarab, amelyet nyelvben és szokásokban oly sokszínű lakosság vall szülőföldjének, miért láttatja magát színekben oly visszafogottan? Nézzék csak a korondi fazekasok bokályait, tányérait, vázáit: négy-öt színnél többet nem találnak rajtuk. Sőt, ha tehetik, gondolkozzanak el a csíkdánfalvi feketén vagy barnán, a láposvölgyi fehér-feketén, a szilágybagosi barnán is: mennyi fenséges egyszerűség, mennyi lényegre-törekvés! Bizonyítják: Erdély földje nem termett sok babért a szélsőségeknek. Higgyük: nem terem ezután sem, bárhogy is szeretné bármilyen szélsőséges akarat! Mit tehetünk mi? Nem sokat. De azt tegyük meg: adjunk hitet Neki — hogy sorsa nem törvényszerű. Mert jőni kell... / Nekünk is, Neki is hinnünk, hinnie kell: nincs messze már az az idő, amikor az ember — veleszületett jogánál fogva — örökségét, a legdrágább örökségét visszakapja ott, azon a földön is. Az anyanyelvét, s ezen keresztül a nemzetéhez való tartozás jogát. Űjra fennhangon nevezheti Bálványos várát, Szejke forrását, az Ibolya-borvizet, Gyergyóremetét, a Kuruc-gödröt, a Hegyes-bükköst; Istvánnak Istvánt, Petrunak Petrut, Ludwignak Ludwigot; ott, Erdélyben, Ardealban, Siebenburgenben, a valamennyiünk lelkének oly kedves Transsylvániában. S akkor, ott, e földdarab lakói ismét kinyújtják egymás felé — nem csak titokban, de nyíltszabadon! — testvéri jobbjukat. S e kezekben benne lesznek az elorzott dalok, táncok, vigadalmak, benne az ősök és regősök, a hősök és elbukottak, a vágyak és szobrolc, az álmok és bokályok, a visszakapott becsület, a kisimított redők, benne magos Déva vára, immár örökké időtállóan. Amit soha többé nem rombolhat le semmiféle, névre szóló korszak. S fönn, talán a fényességes Hargitán megidézzük Áprily Lajost is. Várom hát rendületlenül, töretlen bizalommal azt a napot, amikor szelíd szóval, hófehér sajttal kínál meg a pásztor. Én meg így fogadom el: köszönöm, testvér! Addig viszont ehhez hasonló kiállításokra járok, meg: a hantokhoz. Gyertyát gyújtani, nem csalc Mindenszenteken. Apám sírjához, gondolatban, amelyet, hallom már környékeznek a dömperek. Meg Balázs sírjához, meg Áron sírjához, meg Kelemen sírjához, meg a Nagyságos Fejedelmünkéhez. Már nem azt kérdezni: mi végett is vagyunk a világon. Csak annyit: miként cselekedjünk, hogy megmaradhassunk? Oldott a kéve, Nemere szélszárnyán felkapott, le legalább a porló sziklák sorsát vegyétek le vállainkról. Hogy alkothassunk. Mert élni akarunk ! Bencze Cs. Attila A Petőfi Sándor Általános Művelődési Központban megnyílt Erdély művészetéből című kiállításon elhangzott gondolatokból.