Esztergom és Vidéke, 1989

1989. április / 4.szám

TERVEHDIMME ESPOOLAISIA YS TÁVIÁM ME SEN JOHDOSTA, ETTÁ 15 VUOTTA SITTEN ESPOO JA ESZTERGOM TULI YSTÁVYYS KAUPUNGIKSl! Köszöntjük kedves finn barátainkat a két város, Espoo és Esztergom testvérvárossá válásának 15- évfordulója alkalmából! ALAPÍTVA 1879-BEN ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Művelődési, helyismereti, idegenforgalmi tudósító 1989 Április 4. szám ARA: 9,50 Ft ESZTERGOM-ESPOO 1974-1989 Barátságunk másfél évtizede 1970-ben, a II. magyar—finn barátsági hét alkalmával Kállai Gyula — a parlament elnöke —, aki a hivatalos delegáció vezetője volt — ellátogatott a Helsinki szomszédságában lévő, s gyors fejlődésnek induló fiatal városba, Espooba. A szívélyes fogadtatás ünnepi pillanataiban a finn város vezetői megkérték a magyar politikust, tolmácsolja és támogassa óhajukat: Espoo magyar testvérvárost szeretne. Ez a kérés az 1970-es évek elején az espooi erőmű építésekor megismétlődött: a Ganz gyár szakemberei — akik a máig is dicsért, kitűnően működő turbinákat szállították — hazajövetelükkor tolmácsolták a finnek kérését. Ezt követően a Minisztertanács Esztergomot jelölte ki Espoo testvér-városának. így lett az önmagát a Duna tükrében nézegető, ezeréves város Esztergom, a nála sokkal fiatalabb Espoo testvére. Mi, esztergomiak — a Monteverdi kórus és kísérői —, akik még a hivatalos kapcsolatfelvétel előtt, egy espooi pedagóguskórus meghívására először jártunk Espooban — nagyon örültünk e döntésnek, mert mindannyiunkat rabul ejtett a fiatal város szépsége: a világhírű Tapiola városrész, a fénylő kék ég és a tenger, a sok száz kisebb-nagyobb tó, a harsogó zöld fű, a pompázó sokszínű virágözön, az öreg fenyők és a fehér nyírfák együttese. Az espooi emberek barátságos, testvéri szeretete melegséget öntött szívünkbe. Ügy éreztük — s ma is valljuk —, öröm és megtiszteltetés kis városunk számára, hogy egy lendületesen fejlődő — már akkor 100 ezer lakost meghaladó — modern, gazdag város testvére lettünk. Ügy éreztük, hogy sem a többezer kilométer, sem a több évszázad, sem a dallamos finn nyelv ismeretének hiánya nem választ el bennünket. Az esztergomi zenei élet képviselői, a Monteverdi kórus tagjai így is megtalálták a közös hangot az espooiakkal. A hivatalos testvérvárosi kapcsolat 1974-ben jött létre, amikor is Espoo város vezetői, élükön Teppo Tiihonen polgármester úrral, Esztergomba látogattak és ünnepélyesen aláírták a megállapodást. Ezt követően készült el az 5 éves együttműködési terv, amelyet azóta már több is követett, s amelyek alapján meghatározott időközökben hivatalos delegációcserékre, szakmai tanulmányutakra, felnőtt és ifjúsági énekkarok, művészeti csoportok kölcsönös vendégjátékára, képző- és fotóművészeti kiállítások megrendezésére, ifjúsági csereüdülésekre került sor Espooban, illetve Esztergomban. A megállapodás értelmében az esztergomi városi tanács évente egy-egy espooi zenetanárnak a Dunakanyar Nyári Művészeti Egyetemen való részvételéről gondoskodik, hogy a nemzetközi hírű Kodály zenepedagógiai módszert tanulmányozhassa. Ugyancsak mód nyílt finn gitárművészek részvételére a két évente megrendezésre kerülő Nemzetközi Gitárfesztiválon. Finn barátaink a lehetőségekkel éltek is, s elküldték képviselőiket az esztergomi rendezvényekre. A kölcsönösség alapján testvérvárosunk tanácsa egy-egy esztergomi nyelvtanár részére biztosít ösztöndíjat nyári, finn nyelvtanfolyamon való részvételre, elősegítvén ezzel is a finn nyelv tanulását. Eddig két esztergomi fiatal részesült e kedvező, a nyelvtanulást és az országot megismertető meghívásban. Mindkét tanács ösztönzi a diákokat, fiatalokat arra, hogy ismerjék meg egymás országát. Ezért az espooi iskolákban magyar heteket rendeznek, s buzdítják a diákokat arra, hogy éljenek az esztergomi tanács által biztosított lehetőséggel. Városunk tanácsa ugyanis az 1973-ban létrehozott „örsvezetői Díj" alapításáról szóló határozatát kibővítette, s módot adott arra, hogy espooi fiatalok Magyarországról vagy Esztergomról írt dolgozataikkal sikeresen pályázzanak esztergomi jutalomutazásra. Örömmel tapasztaltuk, hogy városunkban a Somogyi Béla Általános Iskola 1988 decemberében először szervezett „finn napokat", s ilyenre készül a Hell J. Károly Szakközépiskola ifjúsági magyar —finn baráti csoportja is. Bár több iskola követné ezt a szép kezdeményezést! A testvérvárosi kapcsolat felvétele óta résztveszünk a háromévenként megrendezésre kerülő barátsági hét szervezésében, amelynek legfőbb jelentősége abban rejlik, hogy ezáltal már eddig is több ezer magyarnak — benne közel 100 esztergominak — és finn-nek — többségüknek életükben először — nyílt alkalma a testvérváros meglátogatására, egymás életének és eredményeinek megismerésére. A másfél évtized alatt már néhány ezerre tehető azoknak az espooiaknak a száma, akik valamilyen delegáció tagjaként, vagy turistaként meglátogatták Esztergomot. Alig akad olyan Magyarországra látogató espooi csoport, amelyik utazása során útba ne ejtené városunkat, s ne tenne legalább egynapos kirándulást Esztergomba. Ma már nem kis feladat nyilvántartani, vagy akárcsak figyelemmel kísérni azoknak a szerencsés esztergomiaknak a számát, akiket magával ragadott Finnország természeti szépsége, s a rohamosan fejlődő, a múlt kincseit féltve őrző Espoo városa, s melegszívű polgárai. Az Espooban járt városlakókat tömöríti magában az 1979-ben létrehozott esztergomi Magyar— Finn Baráti Kör, amely a Hazafias Népfront keretében működik, s ma már tagja az országos Magyar—Finn Baráti Társaságnak is. A Baráti Kör célkitűzései azonosak a testvérvárosi kapcsolatéval, sokféle módon igyekeznek elősegíteni a két város lakói között az emberi, személyes barátságok kialakulását, elmélyítését, a finn nép, a finn nemzet gazdasági, társadalmi, kulturális értékeinek megismertetését. Ezt a célt szolgálják az esztergomi Finn Kulturális Napok rendezvényei is, amelyre először 1987-ben, másodszor pedig most, április 17—22 között kerül sor. A 15 éves együttműködést nagyon pozitívan értékelhetjük. A „párválasztás" sikeres volt. A közigazgatási, várostervezési, építészeti, pedagógiai, egészségügyi, művészeti és ifjúságpolitikai témákról folytatott véleménycserék gazdagították tapasztalatainkat, s nem finn barátainkon múlt, hogy az ipari és kereskedelmi kapcsolatok eddig nem épültek ki. Reméljük, hogy a 15 éve kialakult hivatalos kapcsolatok a következő években kiterjednek az intézményekre, a közösségekre, a családokra is, s erősíti azokat a baráti, emberi érzéseket, amelyek a két nép közös múltjának ma is élő hagyományai, s amelyre napjainkban oly nagy szükség van. Homor Imréné, a Magyar—Finn Baráti Kör titkára Címerek, pajzsok, jelvények Városok, települések ünnepségein gyakran szereplő jelkép a címer. Megtalálható pecsétnyomókon, meghívóleveleken, különleges alkalmakkor kitüntető címet adományozó okleveleken, emléklapokon. Díszítheti a város lobogóját, a tanácstermek, városházak s egyéb középületek falát. Kifejezője a közösséghez való tartozásnak, erősíti a településhez tartozás tudatát — fogalmazták meg előttem többen is. Alkalmazásukra már a XI. századtól sor került. Felismerhetővé tette a páncélt viselő személyét. Mivel a XIV. századig főleg katonai célokra használták, összeállításuk egyszerű volt: vágott, hasított, negyedelt pólyák voltak a mesteralakok. Ezekhez címerképek járultak: kard, íj, zászló. Hazánkban 1326-ból való a legrégebbi címerünk latin nyelvű leírása. A tőlünk nyugatra fekvő országok városainak, várainak a turisták által legtöbbet megfigyelt, fényképezett tárgyai a címerek. Németország minden városának megvan a maga becsült, ünnepségek alkalmával, felvonulásokon használt, az ajándékboltokban kisebb-nagyobb alakban árult díszes, aranyos és különböző színekben pompázó címere. Sajnos, a mi idegenforgalmunk nem kínálhat hasonló szuveníreket. Nem, mert a közelmúltban nem volt meg ennek a lehetősége. A korábbiakat átformálták, jórészt tipizálták, heraldikai és helyi tradíciókat semmibe véve új címereket terveztek. S e címerek jó része szegényes motívumokat mutat: fogaskereket, búzakalászt stb. Velünk ellentétben a Szovjetunió városcímereinek egy része a régi címerek megújítását mutatja. Moszkva 1917-ig használt, Szent Györgyöt ábrázoló címerét újra alkalmazzák. Csehszlovákiában megőrizték a tradicionális városcímerek legtöbbjét. Nálunk egyes városainknak a többinél öntudatosabb vezetősége járt eredménynyel ebbeli törekvésében. Ezeréves városunk — Esztergom — dicsekedhet Buda mellett a legrégibb városcímerek egyikével. Pecsétje: „...egyik oldalán palotát és tornyos falrészletet ábrázol, a másik oldalán kilencszer vágott pajzs látható. Első ismert lenyomata 1265-ből származik" — írja Bertényi Iván Kis magyar címertanában. Buda nagypecsétje csak 1292-ből! A pecsét vágásai a városnak a királyi házhoz való tartozásának, a részéről elvárható védelemnek a jelei. A városkép, a palota ábrázolása az egykori polgárság alkotta építmények büszke, öntudatos megvallása —, találjuk a címer elemzésében. Annyira elszoktunk címerének használatától, hogy Esztergom és Vidéke első számainak címlapján is hibásan jelent meg. Csak az 1987. évi decemberi számának címlapján találjuk helyesen: a kilencszer vágott pajzson feketével jelezve a vörös sávokat (A heraldika nem ismer piros színt, csak vöröset.) Igaz, ezt függőleges vonalkázással kellene jelölni. Esztergom Város Tanácsának 5/1974. (IX. 27.) sz. rendelete intézkedik a városi címer és zászló használatáról. Nekem úgy tűnik, mintha a tanács kisajátította volna a használatukat. Nem jut el a lakossághoz, nem rögződik tudatában, holott nekik és értük van. Mikor, hányat és hol látott belőlük a lakosság? Holott városunk — városaink — történelmi múltját idéző címerének használata növelné lakosainak patriotizmusát, városuk szeretetét. Miért ne használhatná ifjúságunk hazai vagy külföldi kulturális és sporttalálkozóin, tévévetélkedőin városunk címerét? Mért csak mi magyarok vagyunk ilyen színtelenek, ízetlenek, egysíkúra kovácsoltak, semmitmondóan szürkék? A lengyelek kiterjesztett szárnyú fehér sasa ősi címerükben ma is megdobogtatja minden lengyel szívét. Hisszük, hamarosan visszakapjuk nemzetünk szívünkbe zárt, tudatunkban mindig is élő ősi szimbólumát, címerét! Kadosa Árpád „Itt az idő..." Méltósággal ünnepeltünk Szép, napfényes szelekkel köszöntött ránk az idén a Márciusi Ifjak napja. Délelőtt a szentgyörgymezői 48-as honvédtemetőbe elzarándokló esztergomi polgárság száma messze meghaladta az előző évek bármelyikén ottlévőket. A közelmúltban e napon ott csak az Esztergom Barátainak Egyesülete által szervezett kis csapat volt jelen. Pedig e megszentelt hely — 604 magyar és 175 osztrák katona közös nyughelye — 1861 óta a város Mekkája, ahol korábban március idusán minden igaz esztergomi lélek tiszteletét tette. Hoszszú szünet után így volt ez az idén is. Az esti fáklyás felvonulás az esztergomiak egyet akarásának olyan ékes bizonyítéka, melyre már régóta nem volt példa. A kompkikötőnél — ahol a hagyomány szerint először hangzott föl Kossuth partralépésekor az Esik eső karikára... kezdetű dal — ezrek gyülekeztek. Az a nyolcszáz fáklya, amelyet az optimista szervezők rendeltek, messze nem volt elég... S a tovavonuló fáklyavivő nép fegyelmezettsége önmagáért beszélt. Nem volt egy részeg, egy hangoskodó, pedig a magyar, úgy hírlik, lobbanékony, kuruckodó hajlamú nép. Kár, hogy a hangosítást nem sikerült mindenütt megoldani. A márciusi est, amely az ünnepség végén a Széchenyi téren állókra borult, valószínűleg sokak emlékezetében megmarad. Az „Esztergom Polgáraihoz" kezdetű ünnepi felhívás aláírói — a Balassa Bálint Társaság, az Esztergom Barátainak Egyesülete, az Esztergomi Kulturális Egyesület, Esztergom Város Tanácsa, a Hazafias Népfront és a Kommunista Ifjúsági Szövetség Városi Bizottsága, a Magyar Demokrata Fórum Esztergomi Szervezete és a Magyar Szocialista Munkáspárt Esztergom Városi Bizottsága — már január-februárban, az országban az elsők között, olyan közös nevezőre jutottak, amely szépen példázza március örökét. Reméljük, jövőre is így lesz. Köszönjük, Esztergom! Az ünnep után 17-én még egy — sajnos kevesek által tudott — megemlékezésre is sor került: az Esztergom Barátainak Egyesülete és a Komárom Megyei Levéltár felolvasó estjére a levéltár épületében. Iványi Pálnak, az EBE elnökének megnyitója után Ortutay András 1848 tavaszának helyi eseményeit ismertette, Nagyfalusi Tibor 1848—49 esztergomi utóéletéről és a történteket az utókor számára megörökítő írásokról beszélt. Végül Bencze Csaba Attila „A forradalom és szabadságharc emlékezete a helyi sajtóban" címmel tartott lírai hangvételű előadást. Szép volt — mondhatnánk, ha a Demokrata Fórum jelenlévő képviselőjének szavai nem vágnának úgy az elevenünkbe: — Miért csak ennyien voltunk?! Sebő József