Esztergom és Vidéke, 1989
1989. február / 2.szám
LEVÉLBONTÁS (2) — Pártértekezlet (3—4) — Iparosok lajstroma (melléklet) — BÁNYÁSZ-KRISZTUS; BÚCSÚ NÓVÁK LAJOSTÓL; LAPKIADÁSUNK TÖRTÉNETÉBŐL (5) — HARC A SZAVAZATOKÉRT (6) SPORT: HIRDETÉSEK (7) - HOL, MIT, MIKOR ? (8) m m sasmak 1 ? EEMMMBEgiaBSBaMBiBB BSBWB MMBWBHMHSBBI ALAPÍTVA 1879-BEN VIDÉKE Művelődési, helyismereti, idegenforgalmi tudósító 1989 Február 2. szám ARA: 9,50 Ft VÁROSI PÁRTÉRTEKEZLET 1989. január 28-án értekezletet tartott az MSZMP városi szervezete. A küldöttek megvitatták a városi pártbizottság beszámolóját Esztergom város és környéke politikai munkájáról és a további feladatokról. Ezt követően titkos szavazással megválasztották az új összetételű városi bizottságot, ennek fegyelmi bizottságát, valamint a szervezet vezető tisztségviselőit: Elsőtitkár: MIKÓ BALÁZS (1942) Titkárok: Horváth István (1942) Tóth István (1947) A HNF városi bizottságának ÁLLÁSFOGLALÁSA 1989. január 12-én a Hazafias Népfront Esztergom Városi Bizottsága Brunszkó Antal bejelentését sajnálattal vette tudomásul, hogy korkedvezménnyel nyugdíjazását kérte. A lakosság megfelelő tájékoztatása és a városi népfront testülete mielőbbi állásfoglalása érdekében 1989. január 17-én rendkívüli alelnöki és titkári értekezletet hívtunk össze, ahol az alábbi állásfoglalás született. „A Hazafias Népfront Esztergom Városi Bizottsága sajnálattal vette tudomásul Brunszkó Antal döntését, külön hangsúlyozva 18 éves városi tevékenységét. A testület egybehangzó állásfoglalása alapján a választásokig Simon Tibort, a városi tanács elnökhelyettesét javasolja megbízni tanácselnöki teendők ellátásával." Jelen állásfoglalásunkat a Megyei Tanács elnökének, az MSZMP Városi Bizottságának és a városi tanács tanácstagjainak tudomásulvétel céljából megküldtük. Meszes Balázs HNF Városi Bizottság titkára ESZTERGOM VÁRA Esztergom vára, a víz fölött áll. Szívemet érte, őrli a bánat. Kedves voltál nékem, messze vagy tőlem. Folyjál, Duna, folyjál, fájdalom ez nékem, Mintha a szeretőm futna el tőlem, fekete lett az életem. ismeretlen janicsár dala — Esztergom vára, a víz fölött áll, Hallgat a csalogány, csak a kuvik kiált: Hitetlenek zászlaja leng a bástyán! Folyjál, Duna, folyjál, fájdalom ez nékem, Tűz emészt engem, ez lesz a végzetem. Esztergom vára, a víz fölött áll, Bástyái magasak, az égig érnek, Ilyen várat mi nem adhatunk oda! Folyjál, Duna, folyjál, fájdalom ez nékem, Esztergom elveszett, mit ér az életem? Dr. Szabó-Pap Lóránt fordítása Legyen ismét Komárom-Esztergom megye! Ilyen volt egykori vármegyecímerünk Nemrég, a Balassa Társaság évzáró ülésén, Szállási Árpád, városunk polihisztora említette föl, hogy az összevont megyék esetében megmaradtak a töredékmegyék elnevezései: Borsod-Abaúj-Zemplén (Abaújnak csak egy csücske maradt a trianoni határon belül), Szabolcs-Szatmár (a szatmári városok odaát maradtak), Hajdú-Bihar (Biharnak csak kisebb része lett Magyarországé). A mi esetünkben ugyanez történt: szűkebb pátriánkat a két világháború között hivatalosan „Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék"ként nevezték. Majd ezek után, miért pont Esztergommal esett meg a csúfság, hogy nem lehetett megyenévadó? — tette fel a szónoki kérdést Szállási doktor. Továbbgondolva a felvetést: ugyan, miért ne lehetne visszaállítani a Komárom-Esztergom megye elnevezést? Városunkat megyeközponttá még Szent István tette, s e rangot — majd ezer esztendő múltával — 1950-ben, az új megyehatárok kiszabásakor veszítette el. Akkor, amikor Esztergomot a „fekete reakció", a „klerikális reakció", a „Mindszenty városa" címekkel bélyegezték meg. Az ország első fővárosa akkor nem hogy megyeközpont, de még járási központ sem lehetett. Sőt, mint arra írásos bizonyítékok utalnak. Dózsafalva néven az új járási központhoz, Doroghoz akarták csatolni. Pedig .. . s itt hadd villantsam föl történelmének néhány epizódját: itt született Szent István; az Árpád-házi uralkodók két és fél évszázadon át innét kormányozták az országot; Vitéz János ide ültette át az európai humanizmust; a vár visszavétele a töröktől korszakos esemény volt; Bottyán János, mint esztergomi polgár, innen kerekedett föl — győztes csatákat vívni; s a hagyomány szerint itt, a hajóállomáson hangzott föl először: Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára ... S még nem is szóltunk az esztergomi székhelyű katolikus egyháznak a magyarság szellemi megtartásában betöltött szerepéről! Mostanában, amikor a helyi önkormányzatok megizmosodásának lehetünk tanúi, Esztergom is szeretné visszaszerezni az őt megillető jogokat. — A megyerendszer, mint arra nemrég Grósz Károly is utalt, egyelőre marad. Bár politológusok, közigazgatási szakértők, többek között Bibó Istvánt, századunk egyik kiemelkedő reformgondolkodóját is idézve, a megyerendszert továbbra is ostorozzák — csekély eredménnyel. Ezzel tehát — valószínű még sokáig — tényként kell számolnunk. Azonban Esztergom, mint az ország egyik legéhesebb korú városa, méltán kérheti a mostani megyéket: fogadják el egyenrangúként! — Legalább nevében! S ezzel az ő tekintélyük is növekedne — és Komárom városának A Komárom Megyei Levéltár egyik legszebb irata fekszik előttem, amikor ezt a cikket írom. A latin nyelvű szövegből kiderül, hogy I. Ferdinánd osztrák császár, e néven Magyarország V. királya, új címert adományozott Esztergom vármegyének. A díszes, diploma-formájú oklevél kiállítására 1836. október 20-án került sor. A latin szöveg megadja a megfestett címer (amelyet a vármegye pecsétként is használt) heraldikai leírását: Ezüst mezőben, zárt aranykoronával díszített és hermelinnel bélelt, aranyszegélyes lila fejedelmi köpennyel övezett trónján ül Szent Adalbert püspök és vértanú, lila palástban, csipkeszegélyes miseruhában, fején aranyos püspöksü„Makacsul hiszem, hogy a nemzeti tudat ápolása nem lehet soha semmiféle politikai taktika áldozata: Csoóri Sándor méltóságán sem esne csorba, sőt talán Ö is büszke lenne rá, ha ismét Esztergommal együtt említenék. De ha a megyeközpont is támogatná tervünket, akkor az olyan rossz emlékű „ha a bazilikának kereke volna, azt is eltolnák Tatabányái-afféle szlogenek végképp a történelem lomtárába kerülnének. E névváltozás városunknak és környékének is visszaadná megtépázott önbecsülését. (A hajdanvolt Esztergomi járás — Süttőtől Dömösig — a mai megye területének több mint egyharmadát adta.) Mi, magyarok, akik nemes hagyományainkat oly sokszor könnyedén juttattuk ebek harmincadjára, legalább azt becsüljük meg, ami még menthető. S talán nem túlzás, ha azt állítom, hogy szűkebb hazánk a nemzettől — amelynek sorsával sorsa ezer esztendőn keresztül a legszorosabban összefonódott — ennyi helyreigazítást mindenképpen megérdemel. Avagy: nomen est omen: a név — városunk neve — kötelez! Sebő József véggel, baljában pásztorbottal, jobbjában három ezüst lándzsával, mellén aranyláncon függő feszülettel, lábán aranysaruval. A korábban használt címertől és pecséttől egy dolog különbözteti meg: a vármegye kérte, hogy a korábbi latin helyett magyar legyen a felirat: ESZTERGÁM VÁRMEGYE PECSÉTJE 1836. Tudjuk, a vármegyei oklevélkiadás első századaiban nem megyei pecséttel erősítették meg az okleveleket, hanem az alispán és két szolgabíró családi pecsétjével. A szolgabírák pecsétjének hitelességét ilyen ügyekben több törvény is biztosította, utoljára az 1492. 2. törvénycikk 4. §-a. Esztergom vármegye önálló megyei pecsétjének kialakulásában nagy szerepet játszott az, hogy a megye örökös főispánjai az esztergomi prímások voltak. Piast Boleslav trosteni herceg (1321—1328 között esztergomi prímás) pecsétjében csúcsíves oltártábla van, a főalak a középső fülkében az Istenanya, bal karján a kisded Jézus, balra tőle Szent Adalbert püspök, mitrával és apostoli szent kereszttel. Demeter bíboros pecsétjein is gót stílusú oltártáblát találunk, annak baloldali fülkéjében áll Szt. Adalbert. Az esztergomi prímások pecsétjéből került át a vármegye pecsétjébe és címerébe Szent Adalbert, s használták már egyértelműen a török kiverését követően. 1786-ban, a Komárom vármegyével való egyesítéskor le kellett adni a régi pecsétnyomót, amely — a beszolgáltatási jegyzőkönyv szerint — ezüstlappal ellátott acélból készült. 1790 után, amikor Esztergom vármegye ismét önállóvá vált, ezt visszakapták és használták is 1836-ig. A vármegye címere, pecsétje eljutott minden településre, hiszen a különböző adóelszámolásokon, kivetéseken ott volt, az ünnepi rendezvényekre Esztergomba jövők is látták. Nem lehet véletlen, hogy Szent Adalbert alakjával falusi települések pecsétjeinek tucatjain találkozunk; most csak az 1732-33-as katonai év elszámolásának kötetét pergettem végig, a sort valószínűleg még ki lehetne egészíteni, de álljanak itt bizonyítékul Szentgyörgymező, Csév, Nyergesújfalu, Süttő, Mocs, Magyar-Szőgyén, Német-Szőgyén, ölved, Farnad, Kural, Kéty, Nagy-Bény, Kis-Bény, Kéménd, Párkány, Muzsla pecsétjei. Amikor 1923-ban, a trianoni döntés után, a két töredék-megyét, Esztergomot és Komáromot, a XXXV. törvénycikk alapján egyesítették, a két megye címere egymás mellé került. Komárom vármegye címerén egy medvével viaskodó páncélos, jobbjában kardot tartó férfi áll, a címeren korona. A két címer öszszevetése mostani feladatunknál tovább vinne, egy tény: Esztergom vármegye címere ősibb elemeket emelt át, mint a komáromi, mind megjelenésében, mindpedig mondandójában. Ma, amikor országos címerünk megújításában is arra törekszünk, hogy olyan címert fogadjunk el, amelyet a nép magáénak vall — amely nem tartalmaz idegen szimbólumokat, amely megfelel a címertan szabályainak és a folytonosságot fejezi ki —, kár lenne Esztergom vármegye ősi címerét elfelejteni. Ortutay András
