Esztergom és Vidéke, 1988

1988. április / 4. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 10 MŰSORFŰZÉT — KULTURÁLIS TAJÉKOZTATÖ Dr. Bády István visszaemlékezéseiből Dr. Bády István Esztergom utolsó polgármestere volt (1946—50). Most 75. évét tölti be, Szentgyörgymezőn él. Régi esztergomi parasztcsalád sarja. Apja az I. világháborúban esett el. Élete számtalan ponton találkozott a város történetével. Fiatal kora: egyetemi évek, katonaság, díjtalan közigazgatási és számvevői gyakornoki idők. Majd megjárta a városházi ranglétrát. 1941-ben (ekkor 27 éves) már városi tanácsnok, 1946ban (33 évesen) pedig polgármester. Nehéz feladatot kapott örökségül, hiszen Esztergomot a kormányzat is romvárossá nyilvánította. Ezt a munkanélküliséggel sújtott, kiéhezett és elpusztult várost kellett akkor talpra állítani. Ma már elérzékenyülve említi föl, hogyan sikerült Veres Pétertől — akkor újjáépítési miniszter —, továbbá a Pénzügyminisztériumtól, a Közlekedési Minisztériumtól és egyéb helyekről segélyt szereznie. Tisztét az akkori pártharcok ellenére — amelynek egyik „eredménye" a sűrű tisztségviselő-váltás volt — négy évig töltötte be. Mint említette, a 44 akkori magyar város évenkénti polgármester-találkozóin alig-alig akadt ismerős az előző évről. Míg aztán az egyre dogmatikusabbá váló hivatalos politika őt is félreállította. Előbb 1950 augusztusától tanácsi osztályvezető, majd 1952-ben ebből az állásából is távoznia kellett. így került a téglagyárba, illetve a kályhacsempegyárba. Ott különböző munkaterületeken dolgozott; volt tervstatisztikus, jogtanácsos, szállítási előadó, munkaügyes. Majd 1971—73-ig a Dömösi Építőipari Vállalat jogtanácsosa, onnan is ment nyugdíjba. Fiatal korában tevékenyen vett részt a vízisportok fejlesztésében, új, modern csónakházat is építtetett a Prímás-szigeten. Ma ugyanabban a házban él, amelyben született. (Igaz, ő időközben átépítette.) Jelenleg is dolgozik: mint jogtanácsos, Dorogon a Kőbányai Gyógyszergyár jogsegélyszolgálatát látja el. A hagyományos esztergomi ünnepi hetek felújítására 1947-ben került sor aug. 15. és 20. között. Az első ünnepi héten megyei ipari és mezőgazdasági kiállítást is rendeztünk. A kulturális program megrendezésében — az anyagiakat tekintve is — nagy segítségünkre volt dr. Csaplár János, volt osztálytársam, mint a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium főosztályvezetője. Az ő közvetítése is hozzájárult a neves művészek — írók, előadók — esztergomi szerepléséhez. így emlékezetem szerint: Sötér István, Kassák Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, Gobbi Hilda, Csongor István, Várhelyi Endre, Simonfy Margó, Simándy József, Antal István, Török Erzsi, Miklós Kata, Vereczkey Zoltán, Ilosvay Katalin, Bisztriczky Tibor és még sokan mások. Szerepelt az Operaház — Operettszínház — Bábszínház — Kisfaludy Színház együttese is. Az ünnepi hetek műsorainak kiemelkedő fénypontja a Fővárosi Zenekar (később Állami Hangversenyzenekar) szereplése volt — Ferencsik János világhírű karnagyunk vezényletével. Hogyan kerültünk összeköttetésbe a Fővárosi Zenekarral és annak dirigensével? Legjobb tudomásom szerint 1946-tól kezdődően — a tanácsok megalakulásáig — a budapesti polgármesterek kisgazdapártiak voltak, mint jómagam. így a Fővárosi Polgármesteri Hivatallal való kapcsolatunk a legjobb volt. Kővágó József — aki a nyilas idők alatt a Bajcsy-Zsilinszky-féle katonai ellenállás aktív résztvevője volt, továbbá dr. Goda Gábor tanácsnok készségesen hozzájárultak a hangversenyzenekar esztergomi (díjmentes!) szerepléséhez. Ugyanígy a későbbi polgármester, dr. Bognár József — a Magyarok Világszövetségének jelenlegi elnöke is — készséggel teljesítette kérésünket. (E „pártvonalnak" köszönhetjük a „Magvető"-szobor városunknak való juttatását is.) Természetesen Ferencsik Jánost külön kellett felkérnem a zenekar vezénylésére, amit szívesen és örömmel vállalt. Az ünnepi hetek műsorainak a városháza (ma: tanácsháza) adott helyt. Ferencsik János a ház udvarát rendkívüli módon megszerette és Európa egyik legjobb akusztikájú „hangversenytermének" nevezte. A koncertek idejére még a városháza toronyóráját sem engedte megállítani. A Fővárosi (Állami) Zenekar Ferencsik vezényletével — 1947 és 1951 között, valamint 1954-ben öt alkalommal szerepelt városunkban. (1949-ben külföldi turnén voltak az adott időben.) Ferencsik Jánossal történt megismerkedésem után jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Ö — ha felkértük — később is szívesen jött városunkba. A városi tanács az ünnepi heteket 1953. aug. 14-én indította meg újból, amelyen azonban az Állami Hangversenyzenekar nem szerepelt. Egy év múlva, 1954 júliusában — akkor már rég téglagyári dolgozó voltam — Fábián László tanácselnök megkeresett, hogy kérjem fel Ferencsik Jánost az Állami Hangversenyzenekarral egyetemben az ünnepi héten való szereplésre. Ez megtörtént. Ferencsik örömmel vállalta 4 évi szünet után az ismételt szereplést, amely végzetes hiba folytán az utolsó lett. Az ünnepi hét záróaktusára aug. 20-án este 8 órakor került sor. A hangversenyt már nem a városháza udvarán, hanem a szigeti sportpályán lévő szabadtéri színpadon tartották, holott Ferencsiket a városháza udvara vonzotta a szereplésre. A nagyobbik hiba azonban az volt, hogy ugyanezen időpontra volt beállítva a lampionos — tűzijátékos vízi felvonulás a KisDunán. Erre az ütköző időpontra senki sem figyelt föl. Ferencsik és a zenekar fegyelmezettségére és összehangoltságára jellemző volt, hogy a hangverseny minden akadály — zenebona, lárma — ellenére is zavartalanul folyt le. A szünetben Ferencsik János ezt a rendezést — érthetően — szóvá tette, és talán először említette meg, hogy őt a világ hangversenytermeiben — keleten-nyugaton — nem így szokták fogadni. Mit is vezényelt itt nálunk Ferencsik? Csajkovszkijt, Beethoven V., VII. szimfóniáját, Bartók „parasztdalait", Liszt rapszódiáit, Erkeltől a Hunyadi Lászlót, a Bánk bánt és Kodály Háry Jánosát. Az utolsó szám mindig Berlioz Rákóczi-indulója volt, amely frenetikus hatást váltott ki. A bécsi újévi koncerthez tudnám hasonlítani (Radeczky-induló), amikor a közönség együtt tapsol a zene ütemére. Tiszteletdíjat sem ő, sem a zenekar nem kért és nem is kapott, de minden alkalommal szívesen jöttek. Reggel és este bérelt autóbusz hozta és vitte őket a karnaggyal együtt. Ehhez szerény ebéd és vacsora járult a Fürdő Szállóban, napközben pedig fürdőjegy a strandon. Ferencsik a hangverseny szünetében velünk koccintott és barackpálinkát fogyasztott. „Ez az én tiszteletdíjam" — mondta. Az Állami Hangversenyzenekar — amely tudomásom szerint más vidéki szereplésekre nem vállalkozott — többet nem jött Esztergomba Ferencsik Jánossal egyetemben. Évek múlva találkoztam vele Budapesten a Felszabadulás téren. Boldogan emlékezett meg az esztergomi szerepléseiről, a lelkes közönségről és a nagyszerű „hangversenyteremről". Ferencsik Jánost hírneve nem tette elbizakodóvá. Végtelenül közvetlen, határozott, jó fellépésű, mindenkinek tiszteletet adó, világot látott társalgó volt. Vezénylése közben szemünket nem tudtuk levenni a dirigáló pálcáról, sem a hol szigorú, hol mosolygó arcáról, főleg fénylő szemeiről. Tiszteletdíjat nem adtunk, de emléke szívünkben él, hálás szeretettel gondolunk esztergomi szerepléseire. — Az utolsó polgármester féltve őrzi azt a névjegykártyáját, amely Ferencsik saját kezű köszönetét tartalmazza : „Hálás köszönettel a szíves vendéglátásért a viszontlátásra! Esztergom, 1948. augusztus 17. Ferencsik János''