Esztergom és Vidéke, 1988

1988. január / 1. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 10 MŰSORFŰZÉT — KULTURÁLIS TAJÉKOZTATÖ A városunkból elszármazott festő kiállítását Simon Tibor tanácselnökhelyettes ajánlotta az érdeklődők figyelmébe. Az alábbiakban közöljük a megnyitóbeszédben elhangzottakat: Tisztelt Megnyitó Közönség! Kedves Vendégeink! Kreivich Gyula képei köszöntenek itt, a mai alkalommal bennünket, egy olyan alkotóé, akit — bár meszsziről érkezett — mégsem kell senkinek bemutatnunk, akit hazatérő régi ismerősként köszönthetünk körünkben. Időben is hosszú volt ez az út, amely a közös tárlatok és alkotótáborok során át vezetett el a mai napig, az első önálló kiállításig. És bár a 80-as évek eleje óta minden évben többször is találkozhattunk kiállító társai körében egykét év legfrissebb terméseivel, mégis újságos és élményt ígérő erővel hat ránk, mert őszinte örömünkre, művészete ez idő alatt sokat gazdagodott, feltétlenül megérett az önálló bemutatkozásra. A mesterséget a szó mindennapi értelmében soha nem tanulta. Tehetségét génjeiben hordozta és autodidakta módon, szakköri közösségekben fejlesztette. 1972 óta tagja a Petőfi Ált. Művelődési Központ képzőművész szakkörének, alapító tagja a Labor MIM alkotó csoportjának és a későbbiektől a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége Képzőművészeti Szekciójának. Az alkotó tevékenységét meghatározó alapvető hatás, a közösség formáló ereje mellett tanítómestereinek sora sem számos, első szakkörvezetője Nóvák Lajos Munkácsydíjas festőművész volt, majd a 80as évek eleje óta egyetlen mestere, Kollár György festőművész egyengeti művészi útját. Talán az előzőek meghatározó tényezők abban, hogy életútja nem szokványos, semmit nem ért el könynyedén. Vállalt tudatossággal, következetes akaraterővel belső harcokon, befeléforduló vívódásokon keresztül halad előre még ma is választott alkotói pályáján, az örök, jobbító elégedetlenségtől hajtva, a fel-fel lobbanó reményektől, sikerektől ösztönözve a végső cél, a tökéletes önkifejezés talán soha, senki által el nem érhető magaslatai felé. Pár éve egy sajátos — ma már egyre inkább kivesző, ezért is tiszteletet parancsoló — emberi tartás, a radikális döntéshez szükséges lelkierő messzire vitte városunktól. Egy olyan világba, amely a városi ember rohanó hétköznapjaiban a tiszta egyszerűség, a menekülés féltveőrzőtt — s éppen gyengeségeink miatt megvalósíthatatlan — nosztalgiájaként él mindannyiunkban. A Duna mellől, a hegyek közül elköltözött a Tisza mellé, az Alföldre, a falu csendjébe és nyugalmába. Magával vitt egy jellegzetes, a városi létből, Esztergom sajátságos helyzetéből — mi együtt élünk a tárgyiasult nemzeti történelemmel — és művészeti életéből táplálkozó kifejezési eszköztárat és látásmódot. Bátor elhatározásáért egy teljesen új, számára mélységeiben alig ismert, lenyűgöző képi látvány és szimbólumrendszer meghódításának a lehetőségét kapta cserébe, ahol a történelem az idő, az örök természet: a barázdált föld, a széles róna, az ártér erdőségei, a tanyavilág, az örökké változó égbolt és az életerő legősibb szimbóluma — szinte minden képén visszatér — a napfény. Az új közegben megváltoztak a viszonylatok, minden felerősödött: harsányabbá a szikrázó fényesség, viszszafogottabbá az éjszaka csendje, tágabbá a magányosság és mélyebbekké az emberi kapcsolatok. És az új élmények lassan kifejezési formáját és látásmódját is átalakítják. Nehéz ez az út. Már nincs igazán itthon itt sem, nekünk egy kicsit alföldi, de még nincs igazán otthon ott sem, a vásárhelyi hagyományok, az Alföld egyszerű emberének látószögében eszközei még városiasan idegenek, nyugtalanítóan modernek. Töretlen hittel keresi új önmagát, s ez a kettősség képein egyre inkább értékké nemesül. A megszaggatott föld fájdalmát, a kopár fák, az apró kis tanyák földhöz ragadt egyedüllétét, a széles rónák magányát kitágítja az égbolt magassága, feloldják a melegséget árasztó színek, a művészien komponált, ritmusos színhatások, a gondolatiságot hordozó belső fények. Nagyok az eredményei és nagyok a lehetőségei. Mai világunk értékválságai és értékzavarai közepette kicsit bizonytalanul állunk meg képei előtt: túlságosan érthetőek és még ráadásul szépek is. Talán furcsa, de számára nagyon fontos és nemcsak jelzésszerű az alkotás címe is, hiszen ez az első jelzés, az első beavató kommunikáció. Tudatosan meri válalni, hogy esetleg nem modern, nem divatosan a tudat legmélyéig absztraháló, hogy számára nagyon fontos a másik oldal, a befogadó személyisége is. A bevallott célja, hogy mindig a közérthetőség határain belül, a mindenki számára jelzéseket adó natura eszközeiből felépített szimbólumrendszerrel fejezze ki az emberi lélek sokszínűségét, az emberi kapcsolatok mélységét és árnyalatait. így ötvöződik majd egységes művészi értékké az ősi, az életfenntartó erejű alföldi táj objektivitása, és a modern, a civilizáció hegeit magán hordozó lélek szubjektivitása. Ügy érzem a választott út járható és szerencsés, a jövő még komolyabb sikereinek, egy alkotói pálya kiteljesedésének a záloga lehet, hiszen most is ott érzem szuggesztívebbnek, gazdagabbnak, ahol a közvetlen látványszint személyiségén átdolgozottabb, letisztultabb, eszközrendszerében fegyelmezetten leegyszerűsödöttebb. A mai napon őszintén örüljünk annak is, hogy Kreivich Gyula sikere valahol közös siker is. Bizonyítéka annak a munkának, ami a szakkörben, az alkotóközösségben hosszú évek óta folyik és annak a művészeti légkörnek is, ami városunkat ma jellemzi. Feltörő tehetsége újabb szín gazdagodó palettánkon, jelképe, e közeg már eddig is komoly értékeket szülő és további szép reményekre jogosító belső mozgásának. A kiállító alkotó bebizonyította, hogy térbeli eltávolodásával nem metszett el egyetlen egy szálat sem, nem elvesztett valamit, hanem — a régieket megőrizve — új kapcsolatokkal gazdagodott. Tehetségére épülő tudatossága és akaraterejéből táplálkozó munkakedve — a mindennapi kenyérkereső foglalkozás gondjai és gátjai ellenére— meghozzák majd számára mindazt, amit remélhet önmagának, amit meleg barátsággal kívánhatunk neki. Ügy érzem, a mai nap a legkézzelfoghatóbb biztosíték minderre. Szívből kívánom, hogy e vállalt nagy feladat végigjárásához legyen elég ereje, egészsége, s a már meghódított területek élményéből és a mai naphoz hasonló sikerekből fakadó belső békéje, ezekből táplálkozó töretlen ambíciója. Biztos vagyok benne, ha a befogadás tiszta vágyával közelítünk alkotásaihoz, önmagunk épülését szolgáló élménnyel, gazdag érzelmi rezonanciákkal távozunk majd a kiállításról. Simon Tibor