Esztergom és Vidéke, 1988

1988. november / 9. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 1988 NOVEMBER MŰSORFŰZÉT — KULTURÁLIS TAJÉKOZTATÓ Ara: 7,—Ft A VI. Esztergomi Fotóbiennálé Simon Tibornak, a városi tanács elnökhelyettesének megnyitó beszéde. Elhangzott szeptember 24-én a Vármúzeum Rondella Galériájában, (részletek) 1978-ban öltött testet először a gondolat, hogy Esztergom városa az új utakat kereső fotóművészetnek otthont ad, s talán egyik új fellegvára lesz. ... bár már a II. biennálé megnyitójában elhangzott, hogy e rendezvény „minden esetleges hibája, fogyatékossága ellenére művészettörténeti esemény", az elmúlt 10 év tapasztalata alapján megállapíthatjuk, hogy vitathatatlan érdemei elismerése ellenére sem ért el és nem is érhetett el teljes sikert. Az elmúlt biennálék (különösen a IV. és az V.) sokszínűsége nem mindig értéket takart, hű tükörképe volt mindazoknak az értékzavaroknak, stílusváltásoknak, regressziókban megnyilatkozó elbizonytalanodásoknak, amelyek a fotóművészek körében élnek. Amikor a közösség esztétikai értékei helyébe a magánmítoszok zárt világa lép, a gesztus, az alkotói szándék kerül előtérbe. Azonban azt egy pillanatra sem feledhetjük, hogy mindezek elsősorban nem egy művészeti ág önmagából fakadó, belső forrongásaiból táplálkoztak, válságaként jelentkeztek, hanem a társadalom egyetemes krízisének szerves következményeként. Mindezek pedig törvényszerűen felvetették és a jövőben is felvethetik a fotóbiennálé koncepciójának újragondolását, ahogy pl. az már 1986ban is megfogalmazódott: „ismét csak a nyelvre, a kifejezésre kell koncentrálnunk, hogy világosan kifejthessük gondolatainkat", és ahogy ennek szellemében, tartalmi és formai megújhodásokkal, a „meg- és átrendezett fénykép" kiszélesített koncepciójával az idei, a VI. szervezése elkezdődött és mindannyiunk örömére realizálódott... Most, amikor a VI. megnyitására gyűltünk össze, a 10 év távlatában megfogalmazhatjuk, hogy értékőrző kulturális hagyomány alapjait raktuk le nemcsak az egyetemes, hanem szűkebb régiónk művészeti életének színesítése, gazdagítása érdekében is. Bár a mai tárlatunknak nincsenek kiemelt díjazottjai, de díjazottak ők mindannyian és főként díjazottak vagyunk mi, akik a befogadás őszinte igényével, az emlékeinkben majdan tovább élő élmény reményével közeledhetünk a paravánokon sorakozó alkotásokhoz. Már az első benyomások azt diktálják, hogy sokszínűségében is talán egységesebb, belső értékeiben gazdagabb e biennálé az elődeinél, talán sikerült egy lépéssel ismét előbbre lépnünk. A képek döntő többsége a legszélesebb skálán mozgó technikai biztonságot és az alkotói tudatosságot tükrözi. A valóság átrendezése a legjobbak esetében átlényegüléssé válik, ám arra is találunk példákat, hogy az önkényes átrendezés a valóságot manipulált ötletté szegényíti. Az alkotók szemmel láthatóan kedvelik a látványelemek elbizonytalanítását, az elmozdításokat, elmosódásokat, oldásokat, roncsolásokat, manipulálják a teret (perspektívák, síkok egymásrakopírozása), különös hangsúlyt kapnak a makro- és a mikrorészletek, a mozgás dinamizmusa, a mozgásfázisok, a színek kontrasztjai, a térgeometria, a technikai — sőt mesterségbeli — bravúrok, ám ami talán többünknek meglepő lehet, hogy nagyon kevés az idegen anyag, a külső applikáció. Ahhoz, hogy a képekhez közelebb kerüljünk, ezeket a különös titkokat értelmeznünk kelf, meg kell fejtenünk. A látványszint, a valóság mögé kell tekintenünk — mint az egyik alkotássor ezt vizuálisan is érzékelteti —, sőt a mélyebb megértésükhöz bizonyos háttéranyagok felderítésére is szükségünk lehet. Hiszen a képek döntő részének szemléletmódja, festőisége és grafikussága mögött előző vagy párhuzamos életpályák, élethelyzetek, szakmai inspirációk állnak. S ahogy azt fentebb már említettem a gesztus, az alkotói szándék előtérbe kerülését még mindig erőteljesnek érezhetjük. A közéleti, a politizáló töltet, mondanivaló nagyon kevés — bár szellemes, bravúros ellenpélda is található —, az életérzés inkább deprimált, nyomasztó, természetesen ezen aligha csodálkozhatunk. A lét (elsősorban az alapkérdés) titkait kutatja a fotók jelentős része, további erőfeszítéseket követelve a befogadó részéről is. Lehet, hogy az alkotói törekvések ma még nem mindig vagy nem azon a hőfokon találkoznak a befogadói szándékkal, lehet, hogy erőfeszítéseik ma még gyakran a „titkon jeleket hagyó ember lopakodása" (az egyik kiállító művész gondolatát idéztem), ám e „növekvő város" egyre nagyobb, hívogató biztonsággal értelmes célokat sejtet. A mai rendezvényünk 10. születésnapját ünnepli. Mit kívánhatunk e kedves évfordulón? Hisz emberi léptékkel mérve még gyerek, de már életképes, már lassan a serdülőkorba lépve keresi egyéni arculatát, építi fel később már nehezen változtatható jellemvonásait. Kívánjuk, hogy a rendezvény még nagyon sokáig — egyre gazdagodva, újabb lehetőségeket biztosítva — töltse be azt az egyetemes szerepét, amely annak idején életre hívta. Foglalja el megérdemelt helyét a város nagyrendezvényeinek sorában, legyen inspirálója a művészeti életnek, épüljön be elismert tagként városunk szellemi és művészeti hagyományrendszerébe, amelynek gyökerei ezer évesek, a Szent István-i gondolatokig nyúlnak vissza. Mindazoknak pedig, akik hosszú éveken keresztül bábáskodtak megszületése és megizmosodása érdekében, mondjunk őszinte, munkájukat tisztelettel elismerő köszönetet. Kívánjuk a kiállító fotóművészeknek, hogy az itteni találkozás, e biennálé sikerélménye legyen megerősítő, további hitet és biztonságot adó erő számunkra ahhoz, hogy választott útjukon végigmenjenek.