Esztergom és Vidéke, 1988

1988. január / 1. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 1988 JANUÁR MŰSORFŰZÉT — KULTURÁLIS TÁJÉKOZTATÓ Pozsgay Imre kincstáravató beszéde Azt hiszem, e falak között, s e falakon kívül szerte az országban, •örömmel fogadja ez a társadalom azt az eseményt, amelynek itt ma valamennyien tanúi lehetünk. Az esztergomi főszékesegyházban megújítva és új helyen megnyitva a kincstárt arra gondolunk, milyen szövetséget jelenthet ez az esemény valamennyiünk számára. Vagyis mikor egy szép és az egész művészettörténet szempontjából nagy esemény résztvevői vagyunk, akkor megkíséreljük önmagunk helyét tisztázni, újra meghatározni e körül a tény körül. Ügy hiszem, a legelső és legfontosabb amit elrendezhetünk magunkban az az, hogy itt valóban — ahogy érsek-prímás úr is utalt rá — az ország kultúrájának, a nemzeti kultúrának megbecsülésével önbecsülésünket is növeljük, nemzeti önismeretünk elmélyítésére s megélésére teremtünk újabb alkalmat. Az a kincs, az az érték, amely ezen a helyen felhalmozódott, rendkívül gazdag információkban, tudást nyújt elmaradásainkról, viszontagságos, ám nagyrészt dicsőséges történelmünk eseményeiről, s arról a kulturális szerepről is, amelyet a kereszténység, a katolikus egyház betöltött ennek a népnek az életében. Arról a küldetésről, amelyet az írásbeliség megteremtésétől a mai iparművészetig szemünket elkápráztató gyönyörűségekig vezetett, s közben lehetővé tette, hogy, tartásunk, erőnk legyen megélni ezeket az évszázadokat. Ezért én úgy hiszem, valóban e kincstár mellett és környékén szövetségről beszélhetünk, egy olyan frigyről, amelyik a nemzet hivő és nem hivő tagjait újra a nemzeti történelem felismerésére és megismerésére inspirálja. Mondhatnám azt is, hogy ezek a kincsek, főként annak idején, Simor érsek jóvoltából, s most a mai újítók jóvoltából, kiléptek a liturgia világából, az ereklyék világából, közlekedni kezdtek abban a szférában, tartományban, ahol a polgári lakosság éppúgy, mint a hivők egyházi rendje a kultúra ápolásáért vállalást tett. Ezért úgy hiszem akkor, amikor méltatjuk e kincsekben kikristályosodott nemzeti tudást, tehetséget, értéket, akkor ezekre a szempontokra is tekintettel kell lennünk. S ha tekintetünket erre fordítottuk, akkor még valamit érdemes fölemlegetni ezen a szép napon: nemzeti kincsként tudásunk, tehetségünk bizonyítékaként emlegetjük az esztergomi főszékesegyház gyűjteményét, értékeit; hogy ezek a kincsek Európa üzenetét is hozták, ide tették Nyugat-Dunántúlra, Észak-Dunántúlra, erre a tájra, ahonnét legnagyobb nemzeti vállalkozásaink indultak el, hogy csak egyetlenegyre, a legnagyobbra, a honfoglalás utáni legnagyobb tényre utaljak, az államalapítás gondolatára. Ügy hiszem tehát, amikor ezekre a kincsekre vetjük tekintetünket, akkor ez azt is lehetővé teszi számunkra, hogy legyűrjük magunkban az idegenség érzését, az egymás iránti fenntartások érzését, az előítéleteket, és a nemzeti egység jegyében azt a közösséget keressük, amely ezeken a tényeken is, és életünk számos tényén keresztül összeköt bennünket. Én azt hiszem, hogy ezen a helyen egy laikusnak, aki a művészettörténet dolgaiban is mások tájékoztatására szorul, erre a gondolatra kell figyelnie elsősorban, s ezt a gondolatot szerettem volna Önöknek is figyelmükbe ajánlani. S ha még valamit tehetek, s utalhattam az államalapítás gondolatára, akkor nem tartom véletlennek, hogy éppen a főszékesegyházi kincstár újjáépítése, új helyen való installálása dolgában a katolikus egyház, az esztergomi érsekség, káptalan és az állam között a magyar múzeumügy, a művészettörténészek között nagyszerű együttműködés teremtődött ezen a helyen, s ennek méltatása nélkül méltatlanok lennénk arra, hogy elmélyülten és őszintén pillantást vessünk az elénk táruló kincsekre. Köszönöm a megtisztelő bizalmat, mellyel felhatalmaztak arra, hogy ezeket a gondokat a magyar társadalom, a nemzeti egység, egy emelkedő nemzet vágyával, a mai valósággal küszködő ország nevében elmondhattam. Köszönöm a figyelmüket, és kérem vegyék át arra avatott művészettörténész irányításával ezeket a kincseket, s tekintsük meg majd együtt. (Elhangzott 1987. december 4-én)