Esztergom és Vidéke, 1987

1987. október / 8.szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 10 MŰSORFŰZÉT — KULTURÁLIS TAJÉKOZTATO ESZTERGOMI arcképcsarnok MARTSA ISTVÁN (1912—1978) Édesapja a MÁV Pozsonyi Igazgatóságánál vasúti munkás, majd vonatkísérő vasutas volt. Házasságából két fiú és egy leány gyermek született. A kislány korán meghalt, a két fiú — az 1910-ben született Alajos és az 1912-ben született István — küzdelmes életútja pedig szoros szálakkal összefonódott. A cseh hatóságok a tömegektől és 1919-ben a magyar Vörös Hadsereg katonai akcióitól megrettenve pünkösd éjjelén elhurcoltatták a város köztudottan baloldali érzelmű lakóit és Terezienstadtba internálták őket. Ez lett a sorsa Mártsa Miklósnak is. A Tanácsköztársaság bukása után szabadon engedték ugyan, de többszáz magyar családdal együtt kiutasították Csehszlovákiából. Gyalogosan, óriási málhákkal jöttek át a pozsonyi hídon. Az egyszobányi bútort katonai csónak hozta utánuk, a ligetfalui magyar partra. Itt egy nyári színház épületében húzódtak meg, majd vagonokba helyezték el őket a csornai vasútállomás egyik rakodóvágányán. Később a vagonokat a rákosrendezői pályaudvarra vontatták, ahonnét a Martsa család — egy korábban áttelepült rokont követve — 1920 őszén Esztergomba kérte áttelepítését. A tél beálltával az esztergom-tábori vasútállomáson veszteglő vagonból átköltöztek az elhagyott hadifogolytábor egyik rozoga barakjába. Martsa István az esztergom-kenyérmezői uradalom iskolájában fejezte be második elemi iskolai tanulmányait, majd a hadifogolytábor helyén 1920ban létesült Állami Fiúnevelő Intézet polgári iskolájának tanulója lett. A polgári iskola elvégzése után villanyszerelő inas, majd segéd az esztergomi elektromos társaságnál. Három évi katonai szolgálat után a csepeli Schell gyárban volt szerelő, majd mozigépészként dolgozott a Híradó Moziban. A második világháború éveit végigkatonáskodta. A keleti frontról a doni áttörés előtt pár nappal jött haza két hét szabadságra. A II. magyar hadsereg megsemmisülése miatt szabadsága leteltével nem küldték vissza a frontra, így tartalékos állományba helyezték. 1944 őszéig a Híradó Mozi gépészeként dolgozik. Ekkor SAS-beh ivóval Ipolyságra vezénylik egy póttartalékos zászlóaljhoz. Egyik kiküldetése alkalmával felkereste Pesten rejtőzködő fivérét, aki rábeszélte, hogy szökjön meg a hadseregtől. Pénzért szerzett hamis orvosi igazolvánnyal és bejelentőlappal bujkálva érte meg a főváros ostromát. Két nappal Pest felszabadítása előtt egy nyilas őrjárat tartóztatta le. A mai Mezőgazdasági Minisztérium épületéből — ahová a nyilasok az orvosi vizsgálatra váró munkaszolgálatosokat összeterelték — egy légitámadás alatt az ablakon kiugorva megszökött. Még egy éjszakán át bujkál a romos belvárosban, és reggelre Pest felszabadul. A felszabadulás révén Martsa István előtt is megnyílt a tanulás lehetősége. Az újjászervezett Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett. Harminchárom éves volt, amikor megkezdte művészi tanulmányait. Éjjelente villanyszerelési munkákat vállalt, hogy legyen miből élelmet vásárolnia. Ekkoriban költözött be abba a romos udvari felvonulási épületből átalakított József utcai lakásba, ahol egészen haláláig élt és alkotott. A főiskolát követő egy éves ösztöndíjának lejárta után 1951-ben a Budapesti Művészeti Gimnázium tanára lett. 1956-ban ajánlották föl neki az igazgatói munkakört is, de ezt a művészeti közéletben betöltött társadalmi funkciók és az alkotómunka mellett már nem vállalhatta. 1957ben kapta meg első ízben a Munkácsy-díjat. Tanári munkája során mindig a mesterétől örökölt pedagógiai elveket igyekezett érvényesíteni. 1958-ban Kínában, Vietnamban és Koreában töltött négy hónapot egy magyar képzőművészeti kiállítás anyagának kísérőjeként. 1980-ban lemondott tanári állásáról, ettől kezdve csak a szobrászatnak szentelte erejét. Kevésbeszédű, kissé darabos ember volt, de művei annál beszédesebbek. Az alig több mint két évtized alatt megteremtett életműben azonos értéket képvisel a monumentális kompozíciók imponáló sorozata és az érzelemgazdag, nem egyszer groteszk humorral átszőtt kisplasztikák és érmek sokasága. Az előbbiek közül maga is kiemelkedő műként értékelte az auschwitzi mártiremlékművet, amiért 1966-ban másodízben kapta meg a Munkácsy-díjat. (A mű bronz változata ma már Esztergomban áll.) Kemény munkabírását egy 1976-ban bekövetkezett súlyos betegség törte meg, de még ezt követően fejezte be az esztergomi Bottyán lovasszobrot. Ez az életművet méltó módon megkoronázó utolsó köztéri mű éppen abban a városban áll, ahonnét elindult küzdelmes, de töretlen ívű művészpályájára, és ahová Martsa István mindig újra és újra visszatért. Hiszen 1948-ban ő szervezte meg Ferenczy Béni esztergomi művésztelepét, még főiskolai hallgatóként mintázta meg a városnak a Kossuth emléktáblát és itt áll a kórház kertjében „Anya és gyermeke" című kőszobra is. Nyilvánvaló, hogy Esztergomhoz fűződő kapcsolataiban igen nagy szerepe volt az itt élő testvér iránti ragaszkodásnak, de az a tény, hogy a város milleniumi ünnepségeinek egyik legjelentősebb művészeti eseményeként itt nyitotta meg első gyűjteményes kiállítását, arra enged következtetni, hogy Martsa István számára Esztergom nem csupán egy volt azon városok között, ahol alkotásait felállították. Betegsége után már nem tért viszsza régi alkotóereje, és a kezek engedetlensége nem egyszer késztette keserű kifakadásra. 1978 februárjában bekövetkezett halála olyan életművet szakított meg, melyen nem csupán a Magyar Népköztársaság érdemes művésze cím és a kétszeres Munkácsy-díj fémjelez, de méltó reprezentánsa lesz minden későbbi nemzedék szemében a felszabadult Magyarország első évtizedeiben kibontakozó, humanista céloktól áthatott szocialista művészetnek is. Kaposi Endre