Esztergom és Vidéke, 1987

1987. nyár / 6.szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 10 MŰSORFÜZET - KULTURÁLIS TÁJÉKOZTATÓ Esztergomi arcképcsarnok DR. SCHLEIFER MÁTYÁS 1875-1957 Apja - az idősebb Mátyás - „a Fürdő- vendéglő ritka becsületességű bérlője és vendéglőse", akiről halálakor, 1888 január elején az írta az Esztergom és Vidéke, hogy „mindennap egész raj szegénynek kijárt a konyhájáról egy kis meleg étel." A családi vagyon gyarapítása az elsőszülött fiúra, Lajosra maradt, — úgyszintén az a feladat is, hogy kitaníttassa a nála 17 évvel fiatalabb öccsét. Belőle — az ifjabb Mátyásból — „a szegények orvosa" lett, amint ezt sírfelirata hirdeti a belvárosi temetőben. Február 1-én múlt harminc éve, hogy meghalt: a fiatalabb nemzedékek már nem ismerték, az idősebb esztergomiak számára viszont jóval több ő, mint egy talányos — vagy csak érdektelen — utcanév az ún. „csalamádé"-temető tájékán. Az ő alakja is (akárcsak Dudás László mérnöké az áprilisi arcképcsarnokban) féltmúltunkhoz tartozik: emlékek és szájhagyomány rajzolják elevenné, emberien sokszínűvé. Nem egészen neki való még a „csarnok" elvontan ünnepies légköre, hiszen sokan még a saját előszobájukban látják maguk előtt, ahogy felakasztja keménykalapját, leteszi elmaradhatatlan sétabotját, amelyet nappal vagy éjjel — betegtől beteghez igyekezvén — annyiszor járatott meg a város utcáinak kövezetén, vagy porában, sarában. A késő öregkoráig szorgosan praktizáló orvos személyét mozgóképen, „hangosfilmen" vetíti ki az emlékezet: azoké, akiknek — vagy családjukban valakinek — gyógyítója volt. És ilyenek még számosan élnek Esztergomban. Az én nagyanyám lábán, a bunkerélet okozta csúnya bőrbajra is ő találta meg végül az orvosságot, Magam — 1975-ig más városban élvén — csak a családi „legendáriumból" ismertem: egyénisége e „hallomások" alapján ragadott meg. Már esztergomi lakosként sokszor puhatolóztam róla a fiánál is (sajnos, tavaly ő is meghalt), aki azonban csak ilyen kitérő-formán válaszolgatott: „Ó, ő nagyon szerény ember volt." Vagy: „Tudja, akkoriban még egész más volt az orvosi mesterség . . ." Mint könyvtáros, akinek a helytörténeti gyűjtés is feladta, a régi idők írásos dokumentumaihoz fordultam. Dr. Szállási Árpádtól, aki becses ereklyeként őrzi „Matyi bácsi" orvosi diplomáját, megtudhattam, hogy 1914-ben keltezték. Keresvén a magyarázatot, hogy miért tartott 39 éves koráig az egyetem elvégzése, először a bencés gimnázium évkönyveit lapoztam fel. Ezek elárulták, hogy az első és második osztályt, bizony, kétszer járta, a harmadikban már csak mennyiségtanból bukott. Ezután neve eltűnik a helyi évkönyvekből, — de a századforduló körül ismét felbukkan a város sajtójának hasábjain. Az akkori „újdonászok" gyakorta — és érezhető szeretettel — ragyogtatják fel az úri kaszinó ,aranyifjai" között. Az Esztergom és Vidéke 1902. április 8-i száma például így: „Az ifjúság ezermestere. Egyetemi életében a kaszinó színpadán előadott összes orfeumestélyek helyi vonatkozású bohóságai, kupiéi, azok összeállítása és rendezése az ő agyában születtek meg, aki ha kell, ír drámát, színművet és operettet (. . .) úgy mozog a színpadon, mint dilettáns kívüle senki más, az a műkedvelők előtt közismeretű, akiknek dédelgetettje a jókedélyű Matyi. Az estély enfant terrible-je volt ő, aki annyi sok tapsot is kapott, amennyi a helyiségben már rég járt ki valakinek." A majdnem egész oldalas beszámoló „szigorló" orvosként emiíti. Ekkor 27 éves, - tehát még 12 évig „szigorol" majd. . . Dr. Bense Imre magyarázata szerint a tehetős apa bőven ellátta őt pénzzel, ezért nem volt számára sietős az önálló kenyérkeresői státusz - iletve az ehhez szükséges diploma - elnyerése. Az I. világháborúban már kezdő orvosként — és újdonsült házasemberként - vesz részt, ahogy ezt egy szintén helyi újsághír tanúsítja 1915. június 24-én: „Háborús házasság, dr. Schleifer Mátyás, orvosi testületünk szeretetreméltó és ambiciózus tagja, ki az év kezdetétől az Elba-melléki Milovce—Nimburg, csehországi hadifogolytábor katonaorvosa, a napokban lépett házasságra szép és szellemes menyasszonyával: Brunner Gizikével." Házassága nem volt szerencsés: egyszer csak a megüresedett lakásba tért haza. (Felesége egy fiatal bencés tanárral távozott — örökre; fiukat is magával vitte.) Matyi bácsinak a házaséletből ezentúl csak az „asszonytartás" fizetésének kötelme maradt. A maga kínját bölcs derűbe rejtve, — a másokénak enyhítésével: munkával vigasztalódott, készen bármilyen áldozathozatalra. Lehetséges, hogy családi élete is ezért bomlott fel, hiszen házas emberként is hivatásának gyakorlása volt számára a legfontosabb. Közszolgálatát először mint a dorogi szénbányák esztergomi alkalmazottainak orvosa teljesítette, Kossuth utcai rendelője mindig zsúfolva volt. Nem nézte, hogy ki a jogosult; bárki panaszát meghallgatja, már a szava, derűs kedvessége gyógyít. Pénzt nem kér, sőt nem fogad el. (Hacsak a felesége - amíg mellette van - megneszelve az ismét elengedett járandóságot — utólag be nem hajtja. . .) Nappal vagy éjjel, esőben-hóban: bármikor kimegy a hívásra; ha szükségesnek ítéli, bemászik kerítésen, kimászik ablakon (a fertőző betegtől, nehogy a többi szobán is áthurcolja a bacilusokat. . .). Késő öregkoráig (már városi tisztiorvosként és kényszerű agglegénysorban) ő volt az, aki mindig kapható volt ügyeletre, akár karácsonyéjen is. Pihenő ideje alatt pedig szellemes kávéházi társalgó, aki el akarja hitetni hallgatóival, hogy bizony, korántsem holmi élhetetlen alak ő, aki hagyja, hogy visszaéljenek jóságával. Jellegzetes példáját hallottam özv. Bohon Lajosnétól az ilyen — a saját ravaszságáról sajátmaga által is terjesztett anekdotáknak. Ime: Egy vasárnap, késő este beteg gyerekhez hívták, az anya jött érte. Matyi bácsi követi őt a sűrű esőben, a sötét utcán, Jó messzire van a lakás, ahol kiderül, hogy a gyereknek semmi komoly baja, csak előző heti iskolai hiányzását szeretnék igazoltatni. — Lelkem, nem gondoltam, hogy kell majd a pecsét — mondja Matyi bácsi —, otthon maradt; jöjjön hát velem az igazolásért. Mennek vissza egymás mellett, Matyi bácsi jól beletapos kalucsnijával minden pocsolyába, alaposan összefröcskölve ilyenkor az asszonyt. Amikor az már nem bírja tovább tűrni, és méltatlankodik, a doktor szelíden nyugtatja: — Jaj, lelkem, nem látok én jól. . .S amikor házának kapujához érnek:-Tudja mit? jöjjön inkább holnap reggel, akkor írom meg azt az igazolást — búcsúzik tőle Matyi bácsi. Több hasonló — alakját valósággal legendásító — anekdota szerint is kétarcú ember volt, kissé talányos, komoly és bohém egyszerre. Ne hagyjuk, hogy alakja feledésbe menjen! Ezért megismételjük előző számunkban közzétett felhívásunkat: kérjük kedves olvasóinkat, akiknek emlékezetében Schleifer Mátyás személyisége még eleven, — akár áldozatos orvosi munkájáról, akár emberi természetéről őriznek jellemző „megtörtént eseteket", közöljék szóban vagy levélben a városi könyvtárral. Szabó Mária JCis jellemrajzok II. A SZÚNYOG (A fölényes) Mily csöpp e vad, de kőre nagy. Száll-szálldogál, s te vér-lokál vagy csak neki, hol mixeli a szív a vért, mit szívni tért. . . Majd részegen, a vér-eren ha jóllakott e korcs kokott, tovább ereszd. Ne üssél neszt, hisz púphelyét, mit rajtad vét, ha otthagyott - megnyalhatod. . . Z. F.