Esztergom és Vidéke, 1937

1937-08-08 / 63.szám

Omladozó kerítések Innen-onnan észre sem vesszük s már itt is van 1938. Ez az év az, mikor az egész világ katolikusai a a mi szegény, szétszaggatott csonka hazánkban fogják tartani eucharisztikus nagygyűléseiket. Itt fog az egész világ katolikusainak imája felszállani a Mindenek Urához, a Mindenható Istenhez, könyörögve, adja vissza a világnak minden jót, szépet, szükségeset, igazságot, jogot termő békét. Szerte fognak repülni a világ minden részéből összesereglett katolikusok s meglátogatják szegény, agyongyötört, a világ legnagyobb igazságtalanságát — Trianont — szenvedő drága hazánk több helyét —- vidékét — városát. Mi sem természetesebb, mint hogy a magyar katolikusok egyházi legfőbb méltóságának, a magyar hercegprímásnak lakóhelyét — katedrálisát, a mi gyönyörű bazilikánkat is látni akarják majd. A főváros — ahol a nagy kongresszus le fog zajlani, oly közel fekszik gyönyörű, ősi városunkhoz, Esztergomhoz, hogy bízvást hihetjük, hogy sok-sok ezer ember fog idezarándokolni. Ha egy egyszerű háztartásba vendéget várnak, a gondos asszony pontosan körülnéz, nincs-e még valami elrendezni, csinosítani való, azért, hogy a vendég jól érezze magát, tisztaságot, rendet találjon s a szegénységet is leplezze, amennyire lehet. Ez a kötelessége egy háznak s mennyivel inkább kötelessége egy olyan városnak, melynek falai között Magyarország első zászlós ura, a magyar katolikusok egyházi fejedelme lakik. Készülünk-e a vendéglátásra, vagy elkészültünké arra ? Érdekel-e valakit az utcák, terek, házak rendbehozatala ? A belvárosi kegyúri plébánia-templom tornyán már ragyog a mi szent szimbólumunk, a kereszt. A templomban szorgos kezek varázsolják — bomladozó házak elragadóan széppé — ihletet kiváltóvá a fenségesen szép templomot. A plébánia lelkes vezetője, a plébános szűkreszabott jövedelmét is oda adja, nem riad vissza saját vállaira terhet venni, adósságot vállalni, hogy az 1823-ban agyonrestaurált, gyönyörű barokk-templomunkat azzá tegye, ahol lelki nyugalmat lelhetünk, ahol nem lesz mellénk telepedő társunk a világi gond, a keserűség, hanem elmerülhetünk teremtő Istenünk imádásában. Éz így rendben is van. A plébános kell, hogy lelkével éljen templomának, népének, híveinek. De ő is ember, akitől nem lehet mindent elkívánni, ami a földi életet lehetővé teszi. Nincs elég jövedelme ahhoz, hogy az utcát is rendüehozza. A város most dolgoztat a templom kül ső részén, — de látja-e azt az ormótlan a folyton lehetetlen állapotban lévő plébánia kerítését s magát a plébániaépületet? Az egyiket feltétlenül alaposan tatarozni kell, a kerítést pedig földig lerombolva, egy diszes, a templomhoz illő, új kerítést kell húzni. A plébános gyümölcsös kertjét a templomudvartól elválasztó keritést is megfelelően rendbe kell hozni. A Csernoch János-úti házaknál megkövetelte a város az egyforma, tetszetős kerítést minden háztulajdonostól, most az Isten háza kövevetel a nagy úrtól, a kegyúrtól, a nemes várostól legalább olyan ke rítést a lelkek gyógyhelye, a kegy úri templom köré, mint a testi betegek gyógyhelye, a Kolos-kórház be van kerítve. Megfelelő, vakolat nélküli keritést kell húzni, mint azt a polgármesteri lakásnál tette a város. A plébánia épülete feltétlenül szintén alaposan rendbe hozandó a mai szégyenletes állapotból. Ne álljon elő most azután a város az2al, hogy nincs fedezet. Teremteni kell, ha a föld alól is, még pedig a polgárok megterhelése nélkül. Volna még egy szavam a szentferencrend főnökségéhez is. A IV. Béla király-utca kerítése ott is olyan állapotban van, hogy az igazán nem mondható rendben levőnek. Mennyire emelné a várost ennek a két szép templomnak megfelelő környezet teremtése — s mind a kettő egy utcában van. Kíséreljük meg — kis jóakarat s menni fog a dolog. Illő tisztelettel megkórnők az illetékes tulajdonost, nézetne körül az az úgynevezett „sötét kapu" táján. Megdöbbentő állapotban van az a szegény kapu. A kövezet, a fal melletti járda, nem bir ki semmi bírálatot. Egy kevés jóakarattal s csekély költséggel mégis talán európaibb állapotot lehetne ott teremteni. Ott megfordul minden idegen, aki a mi nagy Prohászkánk szerény emlékét meg akarja vagy meg szeretné nézni. Ezidén másodszor rendezték az Öreg Hollók a Nagyboldogasszony tenniszkupamérkőzések anyagi támogatására a Tennisz-bált és öröm mel állapítjuk meg, hogy a próbálkozás sikere szépen fejlődik. Mind a megjelentek számában, mind pedig a hangulatban örvendetes fejlődés volt észlelhető a múlthoz képest. Nagyban emelte a mulatság fényét, hogy az tulajdonképpen befejezője volt a kupamérkőzéseknek, melyeknek lefolyásáról már értesítettük olvasóinkat. A rendkívül szép és művészi vándordíjat, valamint a résztvevők éremdíjait vitéz báró Ungár Károly alezredes, zászlóa'jparancsnok adta át a versenyzőknek. — Büszke vagyok arra — mondotta az alezredes —, hogy én adhatom át a győztes Honvédtiszti Tennisz Egyletnek ezt a gyönyörű kupát, mert láttam, hogy milyen ki magaslóan szép és nemes volt a küzdelem, melyben minden csapat kitett magáért, tudásának legjavát nyújtva. Majd a győztesekhez fordulva, így szólt: Először maga az út, azután az elképzelhetetlen por, valahogy nem stimmel a dolog. A bazilikához vezető utat sem találja meg az idegen. Rendesen befut az autó a Sötétkapu alá, mert az eligazító tábla olyan helyen van felállítva, ahol már céltalan, noha mindenféle nyélven kioktatja az utat keresőt, csak éppen hottentotta nyelven nem. Ne sajnáljon a nemes város egy megfelelő nagybetűs jő nagy táblát feláliítani olyan helyen, amiről jó távolságból látni lehet a helyes űtjalzést. Elég egy szó: Bazilika Nem kell ott semmi egyéb szöveg. A mostani táblát pedig sürgősen el kell távolítani. Egyelőre ennyit. G. Ó. — Kívánom nektek, hogy Vak Bottyán harcos szellemében védjétek meg a kupát a jövő mérkőzéseken is — és a másik két csapathoz — nektek pedig azt, hogy minél hamarabb ti is szerezzétek meg, mert az alapítók célja is az volt, hogy a nemes verseny révén a legszebb sport minél jobban fejlődjön. Pajtás Ernő őrnagy vette át, mint elnök a dijat és adta át egy évi megőrzésre Sombor Egon tenniszkapitánynak. Ezután feloldódott az ünnepi hangulat és a vendégek és versenyzők kivilágos-kivirradtig mulattak együtt. Igen nagy számban jelent meg a zászlóalj tisztikara, valamint a dorogi versenyzők és hozzátartozóik, sokan a „drukkerek" és szép számmal a mulatni vágyók s valamenynyien egy kedves este emlékével távoztak a bálról. Itt említjük meg, hogy a 30-án félbeszakított vegyes páros mérkőzést a dorogi Rogrűn—Var gáné pár nyerte a Slaruik-házaspár ellen ós így végleg biztosította egyesületének a második helyet. Mint értesülünk, a kupamérkőzóSzép sikere volt az idei Tennisz-balnak Levél Tirolból Mostanában sokat száll felétek, a magyar sorsfolyó ősi városába, tü nődő gondolatom a szabadság hősi népének megszabadult földjéről. Ez ország alázó jármot hordani nem tudó férfiai kiáltottak rekedt „megállj "-t az önistenítésbe tévedt apró korzikainak I Vert hadak tébolyító magukelhagyásán nagy birodalmak, apró nemzetek hullottak a nvűgöző nagyság erőt ernyesztő révületébe, ezek világverő ármádiák ellenébe szót emeltek! Mennyire érthető ennek az elszánt, pompás férfinépnek az ősi sziklarög höz, erdős vadonéhoz, eget szomjúhozó hegyóriásaihoz, zöldbársonyszőnyeges rétjeihez való büszke, dacos, odaadó, fiúi ragaszkodása 1 Mezőiket csorgó patakok ezüstvize szalagozza. Peremükön remekbe vágott keret gyanánt hirtelen emelkedéssel hegyóriások tornyosulnak, elmaradhatatlan díszükkel, az örökzöld vártázó fenyvesekkel I Tisztásaikról s az erdőknek szaladó mezőszegélyekről barnaarcú nyaralók, pihenőhelyek, ősi parasztházak inte gélnek komolytekintetű virágos erkélyeikkel ! Tártszemű ablakaik kristálycsillogással mosolyognak, oly világot sejttetvén velünk, melynek ölén izmos az álom, boldog-nyugtató a tevés-vevés, bölcs és szelíd, fáradást simító a betoppanó halál I Ha a szép táj fogalmát és kellékeit akarnók megfogalmazni, nem az eszthétika béklyókba szorított, kimért, szikkadt mértéke, hanem a lélek veleszületett, egészséges szépségvágyódása, formát kereső érzése szerint, itt valóban verhetetlen tanítást, gazdag példatárat, biztos igazítást kaphat szápségszomjas lelkünk. Este, mikor a hold ráborítja titokzatos ezüstfátyolát völgyre, patakra, oromra, erdőre, szinte megelevenedik a pusztának, lakatlan holtnak tartott tájék, ügy rémlik, mintha a sűrűből egyszerre csak elém illegne a kecske lábú, soksípos Pán-isten s nárcsípos játékára megejtő virágtáncba fogna a fehérlábú dryadok pajzán serege. A Síubaital azúrkék boltozta, fenyős hegyfalak koronázta, fűselyem szőnyegezte, leírhatatlanul szép völgyében élek én most, hol Isten, mérték és harmónia szerint dolgozó keze pazar bőséggel hintette szét a hegy vidék minden kápráztató szépségét. Reggel a hegybástyák peremén szokatlan, meleg fény ragyogása vibrál. A napkirály első üzenete. A nyár kalászt érlelő napja hangolja a hegy mögött arany húrját. A pirkadati szélbe belelopakodik a csorduló nyárdéii tm s mire izzó korongja ormokat hagyva lángarany szekerén az égi mezőkre ér, kigyúl a rohanó, tüzes áram a tűzfolyó áztatta tereken. Zuhogó életárban úszik, fürdik, dalol, harsog a mosolygó, boldogító élet. A völgy ölén a Ruez gletscher ojtotta víz robog, dübörög. Álmatlan árja hol ijesztő gyorsan, fenyegető hangtalanul piheg a tenyérmagas partok közt, hol zúgva, harsogva rohan sziklákállta, örvényt kavaró, magas partok falazta medrében. Tajtékos vize türelmetlen haraggal ostorozza az ágyába tévedt, mozdulatlan, gő gös, simára paskolt sziklagörgetegeket. Oly jó elálldogálni, elmerengeni az álmok, a havasok világából életfriss üzeneteket harsogó, habtarajos, mozgó víztükör mellett. Az izzó melegben vadvirág-illatos, hűsítő szellőt csap arcomhoz az iramló víz fáradhatatlan zuhogása. Kettes sétáink sorsom osztályosával, az örökké derült szerzetestestvérfel minden nap elvezetnek az Úr házába. Városba illő szentegyház. Hirdeti ennek az alig ezerötszáz lelket számláló községnek az Ur háza ékességéért megannyi áldozatot hozó hívő lelkületét. A templom belsejében, a diadalív közepén, tiroli szokás szerint a falba méíyesztett, feketelapú, arany mutatós óra mutatja s üti az időt, mintha mondaná: Pereunt et imputantur I Rohan a tünő idő I Megélt óráidat Isten beszámítja l A templom körül a falu temetője. Mily megható itt a haltaknak az élőkkel való közeli kapcsolata. Apró, virágos sírok, vasból művészin kovácsolt fejfáikkal hirdetik az elköltő zötteknek a végtelenségbe süppedt álmait, reményeit. A templom áldó közelébe, fala mellé hanyatlott le életbe fáradt napszámuk. Szívükből csordult fohászuk ércnél maradan dóbb sorokba kívánkozik 1 Olvasd csak: Wohltaten stílt und rein ge gebén Sind Tote, im Grabe lében. Sind Biumen, die Sturm bestehen. Sind Sternlein, die nie untergehen : A jobb kéz szívből, csendben adta, bal kéz nem tudta jótettek, árnyak, melyek a sírban feltámadnak. Idők viharát megállott virágok, sohasem bunyó fényes csillagoki E sorokkai hirdetik a falu szegényei elköltözött nagyasszonyuk emlékét, aki magához ölelte Krisztus nyomorultjait. Márványtábla tiroli hőst sirat. Az Európát végigszántó világvihar a fulpmesi házból kiragadja a családapát. Meghordozza Galícia vértől síkos mezein, hogy azután halálra sebesülten, övéitől távol, Nagyváradon záródják csukódó szeme a halotti vánkosra. A bevezető sorok magasztalják a hazáért hozott áldozatot. Utolsó szava hitestársához Istent esdő áldása. H.illd csak a hős özvegy vigasztalód isát: És parit vom Aug Tránentau lm herben Trennungschmerz. Doch, wenn, ich auf zum Himmel schau, Wird leichter mir um's Herzl A válás kínzó könnynarmatja gyöngyözik szememben. Mégis megenyhül szívem sajgó sebe, ha tekintetem az égre emelem l Mintha középkori temetőben járnánk. A dómokat emelő hit sorai csaknem minden sírtáblán. Sehol jajgatás, ernyedt búcsúzás. A vasfejfák legtöbbjének felirata aranybetűkkel hirdeti az életalkony legnagyobb ajándékát: Krisztus vigasztaló szentségeivel léptük át az örökkéva'óság határait. Ugye, meg tudod most már érteni ennetc a kiváltságos lelkű, erős népnek rettenthetetlenségét ? Csak Isten szelídíelkű gyermekei tudnak szemrebbenés nélkül megállani az aréna oroszlánjai előtt. Ezeknek bizony nem vezére a barnára mázolt, biborpalástos ember-isten, Caesar I Szöges cipőnk nyomán megcsikorog a szűk út kavicsa. Két botra támaszkodó öreg tiroli társalog Krisztus keresztje alatt megnyugvó Övéivel. Riadtan forduló tekintete megenyhül. Megértjük egymást mindhárman. Az egykor lázadó tavasz, majd forró nyár gyermeke, most a fáradt életsdkonyon szelíd-bölcs öre-