Esztergom és Vidéke, 1937

1937-07-15 / 56.szám

FMTOOODfKE ö IVENNYOLCADIK ÉVF. 5ÍSZ. Szerkesztőség, kiadóhivatal: Sirnor-u. 20 Megjelenik hetenkint kétszer Keresztény politikai és társadalmi lap CSÜTÖRTÖK, 1937. JÚLIUS 15 Előfizetési ár 1 hóra: 1 pengő 20 fillér Csütörtökön 10, vasárnap 16 fii. A magyar tisztviselőtársadalom nagy napjait jelenti július első fele. A hivatalos lap hoszszú hasábokon közölte a kinevezettek, előléptetettek névsorát. Százan és százan jutottak a megérdemelt előmenetelhez, s akikre ezúttal nem kerülhetett sor, azok számára is ott van a megnyugtatás, hogy egy lépéssel közelebb értek az előléptetés, a kinevezés öröméhez. Ha kissé gondosabban tanulmányozzuk ezeket a névsorokat, önként adódik a megállapítás, hogy a kormányt ebben a vonatkozásban is szociális szempontok vezették. A kinevezések nagyobb része a kisembereket érinti, főként az alacsonyabb rang és fizetési osztályokban dolgozó tisztviselők részesültek a fizetésemelés több, jobb kenyeret adó előnyében. A júliusi kinevezéssorozat a komoly munka elismerése. Nem ajándék, hanem ellenérték. Elismerése és méltánylása annak a fáradhatatlanságnak, lelkiismeretességnek, amely jellemzője, eléggé nem becsülhető értéke volt mindig a magyar tisztviselőnek. A magyar tisztviselő korrektsége adta és adja az éles határt Európa és a Balkán között és amikor mest nézzük a kinevezettek névsorát, csak elismeréssel és megnyugvással tekinthetünk a tisztviselői karra. A magyar köztisztviselőre, aki bizony az utolsó évtizedekben egymás után hozta a súlyos áldozatokat a közért. A magyar tisztviselő munkája és fizetésének többszöri csökkentése között nem volt semmiféle kapcsolat. Inkább összehúzta magát még jobban, mérsékelte igényeit, de a munkája értékét, a munkája tempóját nem mérsékelte és mindenekfölött őrizte, sőt öregbítette megközelíthetetlen tisztességét, pártatlanságát. Az élet minden frontján akadnak eltévelyedett emberek, akadhat egykét megtévedt a tisztviselők között is, ám a magyar társadalom világosan látja és nyomatékkal vallja, hogy a magyar tisztviselőkar kiválóságát, jó hirét nem szennyezheti be bűnbeesett tagjainak hibája. A magyar társadalom öntudatos szolidaritással hárítja el magától azokat az elvétve tapasztalható óvatos hangokat, amelyek egy-egy tisztviselő botlásával általánosítani igyekszenek. A magyar tisztviselő tisztaságát és tisztességét nem szabad és nem lehet kétségbevonni egy sajnálatos esetből kifolyólag, mert a magyar tisztviselő komoly és nagy áldozatok vállalása árán is mindig megtette és megteszi a kötelességét, amellyel tartozik nemzetének és önmagának. A kinevezések sorsa nemcsak a kinevezettek otthonába visz örömet, de örül annak az egész ország, mert tudja, hogy a kinevezések az eredményes, jó munkálkodás gyümölcsei. S ha egyáltalán fűződnek megjegyzések a hivatalos lap közleményeihez, azok arra vonatkoznak, hogy bár olyan lenne már az állam pénzügyi helyzete, hogy még jobban szaporítani lehessen a kinevezések, előléptetések számát. Teremtsük meg az esztergomi zenekultúrát A zene a huszadik században a technika segédeszközeivel (rádió, grammofon stb.) feltartózíathatailanul töri hóditó útját az emberiség lelkivilágában. Nincs az az utolsó község, elhagyatott tanya, ahová a zeneművészet legnagyobbjainak művészi megnyilatkozásai el ne jutnának. Ma már a rádió hullámai a petróleum fényével világított szobák sötétjébe is elviszik Beethoven titáni lelkének akkordkolosszusait. Hová tart ez a fejlődés, hol lesz a msgáUáí?, a nyugvópont, ki tudná ezt most megmondani ? A zene felbecsülhetetlen értékű kincsei, amelyek eddig csak a kiválasztottaknak voltak ünnepi csemegéi, eljutnak ma már az emberiség legeleseitjeihez is és kietlen, elhagyatott lelkükbe pompát, fényt, isteni derűt varázsolnak. Ki tudná a gyógyító ír erejét jellemezni, amelyet a zene milliók számára jelent? Hol van az a toll, amely méltóképpen irná meg a zenekultúra áldásos hatásait ? Hiszen a szép mindig egységes és azonos az erkölcsi jó fogalmával. Aki életébe átviszi a művészi szép szabályait, az az erkölcsi jóság normáját valósította meg. Itt az a nagy gondolat, amelynek fontosságát és nagy jelentőségót hangsúlyozni szeretnénk, amely a zeneművészet ápolását, terjesztését mindenki elsőrendű kötelességévé teszi. A technika lehetővé tette mindenki számára, hogy megismerhesse a művészi szép fogalmát, de hogy azt saját maga számára mindenki apró pénzre válthassa, kellően értékelni tudja, gyakorlati életében megvalósíthassa, ahhoz mindenkinek a saját munkásságára, tevékenységére van szüksége. De minden jóakarat, minden tevékenység az irányítás, az egységbe Amikor az öregek táncraperdültek itta O'sváth AndorHosszú évszázadok tűntek el ad dig a semmiségbe, amig Esztergom és Párkány között hid létesült. Tudunk ugyan arról, hogy a rómaiak áthidalták a fejedelmi folyót; arról is, hogy a török hódoltság alatt szintén volt áthidalás, sőt az egykorú feljegyzések szerint II. Rákóczi Fe renc hadai az Istenhegy és a Kortvélyes sziget között hidveréssel keltek át, egy azonban bizonyos, hogy esztergomi érsekség, — melynek a Dunán révjoga volt — csak a XVIII. század elején építtetett hajóhidat. Ez a hid néha volt, néha nem volt. Tudniillik, hogyha zajlani kezdett a folyam, akkor kiszedték, hogyha pedig megjött a tavasz, akkor bekötötték. A pilisi oldalon a mult század utolsó évtizedében épült csak a vasútvonal. Eladdig, ugy a nyolcvanas évek elejétől, egy propeller-járat a túloldali Kövesd Máv. állomásig közlekedett és az esztergomiak annak segitségével érték el a budapest— marheggi vasutvonalat. A kis hajócskát „Kövesd"-nek hívták. Ennek később jelentékeny szerep jutott akkor, amikor Soóky Gábor felfedezte a Kövesd és Helemba községek között szerényen meghúzódó szűk völgykatlant, a kedvesemlékű Kovácspatakot. Ugy emlékezem, hogy valami nehéz utánjárással erre a helyre vasúti megállót eszközöltek ki és amikor ez felépült, a völgy közepén egyegy hevenyészett csárda épült, majd pedig egy pár villa, később p;dig a csárda helyett modern szálló is létesült. Igy vált a hontmegyei kis völgykatlan az esztergomiak kiránduló és a világháború kitöréséig a fővárosi kevésbbó igényes úri közönség nyaralóhelyéül. Mi, akkori hű esztergomiak, nem szívesen néztük azt a törekvést, hogy véreink jelentékeny része Hont me gyébe járkál és hordja a pénzét, mert hiszen Esztergom környéke gazdag volt kies völgyekben, erdős hegyekben, elragadó tájszépségekben, tehát szinte kínálta a kirándulásra és a nyaralásra való alkalmakat. Ám hiába rezonáltunk, perlekedjünk, a propeller-rész vény társaság reklámjai és a kényelmesebb közlekedés lehe tősége győzött. Igy vált Kovácspatak a kedves majálisok, juniáíisoí, Anna-bálok és a délutáni kirándulások színhelyévé. E század elején volt ennek a helynek az aranykora is. A vendéglőt ugyanis Schleifer Lajos, a régi Fúrdő szá'ló kedvesemlékű tulajdonosa vette át. Schleifer nemcsak konyhájáról volt hires, hanem rendkívül előzékeny, úri magatartásáért is közkedvelt egyéniség volt. Az ő odatelepedése nyaranta és naponta az esztergomiak százait vonzotta Kovácspatakra, ő különben is mestere volt azoknak a kitalált csábító jogcímeknek, amelyekkel a kirándulók seregeit ki kicsalogatta s mert barátja volt a város egssz közönsége, természetes, hogy minden eféíe kezdeményezése sikerült. E mostnni, késő emlékezésem címében ígéret foglaltatik. Hát hogyan is tö;tént az az esemény, amikor az öregek táncra perdültek? Ugy esett a dolog. Schleifer kihirdette, hogy egy bizo lyos szombatnak délutánján KovácspítaKban férfimuri lesz és arra minden jóbarátját meginvitálta. Ötször pöfögött a propeller, amig benépesedett a n*gy nyári terem és elkövetkezett a finom halászlé, azután a külöabözS Ízletes ételek sokasága, no meg az italok sokfélesége. Mi sím természetesebb, mint az, hogy Esztergom hires művész cigányprímása : néhai Jónás Pali és bandája sem hiányzott és vacsora után a tágas terrasson táncba kjsdtek a férfiak. Férfi férfivel. Az ekkor 70 évas id. Heischnmnn Ferencet Leitgeb János vitte táncra, Weisz Mihály bátyánk Laiszky Jánossal lejtett, Meizler Jánost Magyary László forgatta, id. Kartaly István Vörös Józstfíel lengyelkézett, Iványi Gézát Schleiffer Lajos keringőztette, id. Brunner Ferenc Szalkay Józseffel ropta a csárdást, Frey Muki Wanitsek Rezsővel a magyar szólót járták, Brilli Gyula Neubauer Jánossál walzerezett, Scheiber Rezső pedig Sternfeld Rudival polkázott. Ennek a mulatságnak, melynek a legfiatalabb tagja is meghaladta negyvendik életévét, a propeller éjszakai utolsó menetének hívogató füttye vetett véget, hogy folytatása legyen a Fürdőben virradtig. Akikről most emlékeztem, csak Briili, Neubaujr és Stemfeld érték meg a háború végét, de ők is elköltöztek már. A többi is régen pihen az árnyas, fübmüle-daios, vadgalamb bugástól hangulatos belvárosi temetőben. Velük sírba szállt annak a korna'í, Esztergom gazdasági életének értékes, társadalmi vonatkozásaiban talán sohasem pótolható, kedélyben és baráti érzésekben példásan gazdag olyan nemzedéke, amely általában nrugas életkor mellett is fiatalos erJben perdült táncra. Valamennyi munkás, egész férfi volt, íehit gondjaik is voltak, azonban életsrejüket az acélozta meg, hogy végzett munkájuk után baráti körben el tudták felejteni gondjaikat, Vörösmarty-val szólva : „Minden órájuknak leszakították virágját es éltek az idővel."