Esztergom és Vidéke, 1933

1933-12-24 / 99 (100).szám

FS TI Rfiftt/lí K ÖTVENNEGYEDIK ÉVF. 99. SZÁM Szerkesztőség, kiadóhivatal: Simor-u. 20 Megjelenik hetenként kétszer KERESZTÉNY POLITIKA! ÉS TÁRSADALMI LAP 1933 VASÁRNAP, DECEMBER 24 Előfizetési ár 1 hóra: 1 pengő 20 fillér Csütörtökön 10, vasárnap 20 fii. Karácsony felemelő hangulata immár közel két ezer éve nemesíti a világot. A Megváltó születésének ünnepe mindig megállította és most is gondolkodóba ejti a rohanó embert. Lehet, hogy talán csak egy-két hétre, amig készül a szeretet ünnepére és ez a készület megaranyozza érzéseit és cselekedeteit ; lehet talán, hogy csak egy napra, amikor komoly szükségét érzi, hogy templomba térjen s kiöntse panaszos lelkét az Istennek ; lehet, ho^y talán csak a karácsonyfagyújtás órájára, amikor a gyertyák bájos fénye mellett minden ember szeretetet keres és nyújt. De a mi karácsonyfánk mindig kicsiny. Nem fer oda más, mint egy család és szeretetünk sem terjed tovább. Kicsiny pedig azért, mert gyenge az ember lelke és nem tud hozni nagy karácsonyfát és vele a nagy szeretet fényét, melegét és ajándékait. Nem tudja azt mondani, hogy karácsony napján kitárom lelkemet, kigyújtom szeretetem lángjait és magamhoz ölelek mindenkit, akivel sorsom miatt jóban vagy rosszban együtt kell élnem. Mi, akik itt élünk, gyarlók vagyunk arra, hogy a szeretet e nagy ünnepén cselekedetünkkel túl menjünk a család határain, hogy kinyissuk nemes érzésvilágunkat és felállítsuk egy nagyobb közület karácsonyfáját, ahol a szeretet jegyében találkozik egy város. Melyik város ? A mi városunk ! Mert ime most már a második évtizedbe hajlik ennek a a városnak békétlen, indulatos, szenvedélyes élete anélkül, hogy csak reményünk volne arra, hogy ez állapotnak a közel jövőben vége szakad. Az utóbbi évek élete csupa harc, csupa gyűlölködés és széthúzás személyek, családok, intézmények között, amely állapot valósággal részeire bontotta ennek a városnak közösségét és kizárt minden szeretetből fakadó munkát. Hiába törekszik néhány ember valamit alkotni a mi közéletünkben, hajója zátonyra íut. A százéves Széchenyi Kaszinó romokban hever és a Katolikus Körünkben annyi az élet, hogy a mult napokban egy tudós férfiúnak a francia katholicizmus megújhodásáról tartott előadását talán harminc ember hallgatta végig. A belvárosi Kat. Egyházközség most már másodszor alakult meg, de nem ment tovább és senki sem meri vállalni magára az önadóztatás megkezdésének indítványozását. Pedig lehet-e valamit alkotni áldozatkészség nélkül ? A Catholica Actio a mi városunkban csak üres jelszó maradt még hitéleti részében is, mert hogy többet ne mondjunk, a bencés igazgató által minden december elején rendezni szokott értékes konferencia beszédeken, ^-nely^'k korábban oly népesek voltak, alig volt valaki az intelligenciából. A Kat. Legényegylet és a Belvárosi Kat. Olvasókör súlyos adósságokkal küzködik, szinte reménytelenül. A Keresztény Gazdasági és Szociális Párt, amely a keresztény meggyőződés feílángolásának éveiben Esztergom minden problémáját megoldhatta volna, elvesztette hitelét és Esztergom katholikusan érző közönsége ime politikai vonatkozásokban a szó legszorosabb értelmében tévelyeg, mint a nyáj a pusztában. A Független Kisgazda Párt, amelyről egy-két éve azt hittük, hogy repülni fog, szárnyaszegetten ül s annyi erőre sem kapott, hogy valami szervezetet teremtett volna a földmives társadalom közös érdekű ügyeinek, érdekeinek képviseletére. Itt nem tud megalakulni a Nemzeti Egység Pártja olyan értelemben, hogy ott legyenek meggyőződéses tömegek, akik erőt képviselnek. Itt van állásnélküli édes gyermekeink nagy csoportja és ez a társadalom jóakaratú újságcikkeken kivül nem tudott a számukra adni semmit! Mindenkihez karácsonyi szeretet kellene és megértés. A város önkormányzata iránti érdeklődés egyre szűkebb és szűkebb körre szorítkozik, elHó Hull a hó: — (Csillogó könny űség, Szüztiszta fehérség, Míg földre nem érnek . . . De ha földet érnek, Sáros út, nehézség, Lesz mind a fehérség . . .) Legény álomélet! . . . Németh Döme Hull a hó TAÍAUT ... TAIAUT ... Irti : VéCS OítÓ Délután 4 óra, téli est ereszkedik. Elhagyjuk a dömösi földhözragadt szegények sorát és felfelé kapaszkodunk a Prépost-hegy irányában. Sűrűn esik a hó, a Duna felől szél nyomja hátunkat. Dobogókőre tartunk. Az úton bo kán felül ér a hó. Lábnyomok mutatják az utat. Nehéz a járás, verejték csurog rólunk. A Prépost vonalában megállunk. Lenn a Duna fekete köd alatt fehérlik, körülöttünk vastag dértől és hótól roskadoznak a fák. Előttünk sűrű hófüggöny, az erdő csöndesen zúg, hideg fut a hátunkon kísérteties némaságától. Szakadék fölött fahíd ugrik át. Az út erdőben, nagy némaságban fehérlik előre. Favágók közelednek. A körtvélyesi puszta mellett már harminc centiméteres hóban botorkálunk. Az egyik ablakban petróleumlámpa ég, itt az est . . . A lapos úton ismét érezzük a hideget a hátunkon, előttünk az erdő sötétsége hallgatásra kényszerít. Ez a hallgatás olyan sötét, mint az erdő tetejét súruló nehéz hófelleg. Tovább már mély erdőben botorkálunk. A nyomok elmaradnak a majornál. A turistajelzésekben bizunk, hiszen oly pontosan jelölik az utat. De mit csinálunk, ha nem látjuk a jelzéseket? Nem aggódunk, hiszen villánylámpát is hoztunk magunkkal. De még egy útjelzőt veszünk észre, három, négy órával ezelőtt valaki járt előttünk. Bár folyton és sűrű pelyhekben esik a hó, a lábnyomok behorpadását tisztán kivesszük. Kissé fellélegzünk. Egy francia barátunkkal, Jean Schottal baktatunk. Elzászból jött hozzánk és bár a Vogézek csodás szépségeihez szokott a szeme és a lelke, mégis gyakran megáll és elragadtatással szól a Pilis gyönyörű téli képéről. Följebb és följebb hágunk. Térdig és a hó. A nyomokat már alig látjuk, inkább érezzük lábunkkal összetaposott keménységét. Többször hófúvás rejti el a nyomokat. Ezeken a hófúvásokon vágjuk át magunkat, a hó majd derékig ér. Az útmenti fákba kapaszkodunk és igy erőlködünk egyre följebb és följebb. Tizenkét fokos hideg lehet. Nem érezzük, mert izzadunk. Az orrunk hegyéről lecsöppenő verejték bizonyára estében fagy meg. Csikorognak a fák. A szél erősbödik. Egészen este van. Egy-egy fanyikorgás, mintha rekedt nevetés lenne azután, hogy a szél egy nyaláb havat vág a szemünk közé. Fél hat. Padhoz érünk. Francia barátunk megáll, a völgynek fordul, kezeit a szájához emeli és lekiált: — Tájóó ... ó . .. tájóó . . . Dallamosan, — vadászdalszerűen hangzik ez a kiáltás, visszhangzik tőle az erdő. Jean Schott többször ismétli a hangjelet és az ismétlések diadalmas hullámokban ömlenek össze. — Milyen kiáltás ez? — kérdezzük. — Ezt a kiáltást vadászok használják Franciaországban. Halló! hó!-t jelent. Nagyon régi eredetű, de nevezetessége XV. Lajos francia király temetéséhez fűződik. XV. Lajost ugyanis éjjel temették, holttestét éjjel szállították Saint-Denisbe. A halottas kocsi előtt egy falka kutyát vezettek a fáklyás emberek és folyton ezt kiáltozták: — Tájó. . . ó . . . tájóóó! Ezt így írjuk — mondotta Jean Schott, s a villanylámpával rávilágított a hóra és ujjával ezt írta bele: „Taíaut." Aztán az erdő belseje felé fordult és újra énekelve, csengőén kiáltotta: — Tájó . . . ó ... tájóóó ! Elszáll a lelkünkből a szorongó érzés, hogy mély erdőben térdig érő Dec. 25. és 26-áo, szombat, vasárnap 7 és 9 órakor 3, 5, 7 és 9-kor A iifrj hercegi* Jerüza Mária egyetlen világfilmje MOZGÓBAN