Esztergom és Vidéke, 1929

1929-07-21 / 54.szám

A trianoni határon végig... Irja: VÉCS OTTÓ. V. A láthatatlan vonal. Vájjon azok, akik a trianoni határt megrajzolták, végig tudnának-e menni rajta anélkül, hogy el ne tévedjenek? A Szigetköz, egészen fel Oroszvárig és a nyugati részen Mosonszentjánosig egy zsákba szorult vidék. Sztratégiailag a legkritikusabb helyzet. Oroszvártól az utolsó községbe, Horvátjárfaluba vezet az út. Itt már csak igazolvánnyal, útlevéllel lehet járni. Járfalun horvátok laknak, de a magyarságuk ugyanolyan értékű mint a származásuk. Büszkék, hogy magyarok lehetnek és sokszor a legszebb tanújelét adják magyar érzésüknek. Horvátjárfaluról ,két út vezet a határra. Az egyik Pozsony felé, a másik a hármaskőhöz. Csöndes délután. A szél Pozsony felől fúj, néha-néha csilingelés hallatszik. Járfalutól alig félórajárásnyira, kis bódé áll az országút mentén. Előtte magyar katonák. Jobbra a Duna füzesei, balra alacsony akácás. Az országúton senki. Idelátszik a négyszögletes pozsonyi vár, a város keletdéli része. A hátérben a Kiskárpátok előhegyei. Ott van Dévény is. Idáig csúszott onnan a határ. Az istenteremtette hegyektől a csenevész bokrokig. De csak egy kőhajításnyira húzódik az akácsor, a töltésen, amelyen a rajka—pozsonyi vasút vezet, megszakad. Tovább a földeken fut a vonal, eszelősen jobbra-balra cikkázik A pozsonyi villamos csengetése, a kerekek csikorgása, az autók tülkölése tisztán idáig ér. Amerre a szem ellát, sík a föld. Csak a Kiskárpátok akasztják meg a továbblátást. Ott van az igazi határ, ezt itten gyarló emberek csinálták. Ha télen nagy hó esik, a szél könnyen betemeti, és semmi sem látszik a szomszédok kapzsiságából. Pozsony. Átnéz a Dunántúlra, az ország szivébe. A magyar búzaföldről egy pacsirta száll föl, átrebben a határon, följebb és följebb emelkedik. A pozsonyi vár irányában megáll, azután csattogva dalol az ég tengerében, a mérhetetlen szabadságban. Az Isten birodalma szabad, csak az emberek országa rút a béklyóktól és a gyarlóságtól. A túlsó oldalon egy ember szánt. Meghallja a pacsirta énekét, megáll. Sokáig nézi a madarat, majd erre felé fordul, kezét a szeme fölé emeli: nem jön-e valaki. Vár, de senki sem jön ... Ha a Dunáig, fel Pozsonyig terjedne a határ, valami természetes vonal mégis kialakulna. De a Dunától a Dunántúlra ugrik ki a kapavonás, és cseh és osztrák közösen osztozkodik a földcsücskön. Fácánkertnél, a pozsonyi országúttól szintén félórányira, a hármas határ nevezetes. Ha az ember a kocsiúton megy, akkor, anélkül, hogy valami határkövet észrevenne, cseh területre jut. Az úton keresztül vezet a határ, végig a földeken. Balra nagyobb kő áll, a hármas határ köve. Amarra Csehszlovákiához, emerre Ausztriához, itt pedig Magyarországhoz esik a föld. A fácánkerti tanító leül a kő tövébe> lábát átlógatja Ausztriába és karjával Csehszlovákiára támaszkodik. A hármaskőtől Pozsony felé krumpliföld a határ széle, az osztrák oldalon pedig a búzatábla teknőszerű behorpadása. Csak máról-holnapra keletkezett országnak lehet ilyen határa. Igy kezdődik a nyugati részeken a trianoni vonal. A helyzet, a lehetetlenség mindig kritikusabb. Köpcsény felé járva, nem lehet, hogy osztrák területre ne lépjen az ember. A falu előtt a határ leszökik az országútról, kis háromszög támad, úgy hogy egy fabódé, amely az osztrákok által megszállt Köpcsényhez tartozik, magyar területre esik, a tőle nem messze álló osztrák őrházzal együtt. Az osztrák határőr éppen egy szekeret vizsgál. Barátságosan köszön, látszik, hogy őt inkább az elvámolás érdekli, mint az, hogy azt nézze, ki merre jár. Hegyeshalomnál is majd ugyanez a helyzet. Valamire való határnak híre-hamva sincs. Magyaróvárról a Frigyes főhercegi uradalom és a Hanság határvonalait érintjük. Egyedül járni a határt, kizárt dolog, hogy az ember el ne tévedjen. Albertkázmér-puszta mellett, ha kocsival megyünk s az egyik fordulónál megállunk, a lovak osztrák területen vannak, a kocsi magyar részen. Nem kell félni a tiltott határátlépéstől, az osztrák határőr ritkán jár a vonalon. Az egyik helyen egy darabig akácás a válaszfal, azután szeszélyesen sok szöget alkotva a földeken fut a láthatatlan vonal. Ha majd a búzát learatják, látszani fognak a kövek. Ha kis iparvasúttal megyünk, nem egyszer a lóri (lófogatú vagon) egyik fele osztrák, másik fele magyar területen megy. Azt albertkázméri vámsorompónál a féltoronyi országút mellett egy kert drótkerítése a határ. A nagypusztának gyönyörű temploma van. A pap hetenkint osztrák területről jön át misézni. Magyar szentbeszédek, nemzeti vagy hazafias ünnepek nincsenek. Rohrerföldön szédületes bolondulásig vezet a határ. A pusztától nem messze a Horváth-csárda «11. Az odavezető út mentén csalamádé a trianoni vonal. A csárda előtt egy vízárkon ugrik át, keresztül az akácáson. Ezentúl áll a csárda, jobbra néhány lépésre egy cselédház. A csárdának van egy szabadon álló sütőkemencéje, de ez már osztrák területre esik. Éppen a kemence sarkán áll a kő. Ha a csárda asszonya kenyeret süt — határátlépési igazolvány nélkül nem teheti meg, a lapáttal magyar területen áll, a kenyér osztrák területen kerül a kemencébe. — Ráragasztunk egy határátlépési igazolványt a kenyérre és úgy tesszük a kemencébe — mondja nevetve a csárdabeli asszony. A sütőkemence kövétől udvaron szalad a trianoni vonás. A jobbra eső házat osztrák területre szakítja. A csárda és az elszakított ház gyermekei azonban együtt játszanak, százszor és százszor szaladnak át a határon. Itt már a Hanság süppedős talaja nyújtózkodik. Az egyik táblában nemrégen elsülyedt egy határkő. Amikor észrevették, nyomban bizottság szállt ki és ceremóniával, nagy költséggel visszaállították a követ. De nem volt ez az utolsó eset Még sok kő fog elsülyedni. Rohrer-földről az uradalmi villanytelepre vezet az út. Esteledik már, a Hanság ködje lefelé ereszkedik. A kis lovas vagon hangosan zörög, lármás ütemet ver az estben. Hideg levegő kél lábra, a köd erősödik, s csak a villanytelep lámpái törik át a szürkeséget. Á kocsis fázósan burkolódzik köpenyébe. — Halt! — hallatszik a kukoricás felől közelről, a sinek mentén. Egy osztrák határőr felkérezkedik a lórira, hogy legközelebbi kunyhójába jusson, amely bizony egy pár kilométerre van. így aztán osztrák határőrkisérettel is utazhat az ember. Szótlanul megyünk tovább, csak a vagon zörög bele a Hanságba. Háború ós béke. 1815. március 7. Labédoyére ezredes, a Grenoble-ban állomásozó 7. sorgyalogezred ^parancsnoka sürgős parancsot kapott Parisból. A „korzikai szörnyeteg" egy héttel előbb elhagyta Elbát és kikerülve Dél nagy városait, az Alpesek hegyi utain sietett Paris felé. A grenoblei ezrednek jutott az a feladat, hogy feltartóztassa a - „bitorlót". Labédoyére ezredével déli irányban vonult ki a városból. A város alatt folyó Drac hidjánál egy kis csapat jött velük szembe: Napoleon kevés híveiből állt az. A két ellenséges csapat megtorpan, egy pillanatig farkasszemet nézett. Akkor megvillant Labédoyére kardja és az ezred szuronyt szegezve támadásra készült. A másik csapat sorai kettéváltak s közülök kilépett egy alacsony férfiú szürke köpenyben. Köpenyét széttárva azt mondta: „Én vagyok I" S a hetes ezred káprázó szeme előtt ott állt hadvezéri ruházatának pompájában a Császár. Az ezredes kezéből kihullott a vezénylő kard — és ő, annyi harcmező kemény katonája, zokogva borult vezére lábához. A hetesek során, mint valami szent őrület, futott végig a lelkesedés vihara. A Császár, a világtörténelmet teremtő csodatevő, a francia hősiesség testet öltött géniusza — visszatért. Mintha hirtelen hóesés fehérítette volna meg a grenoblei hidat, úgy fehérlett a fehér Bourbon-kokárdáktól, melyeket a katonák csákójukról letépve porba dobáltak. S az ezred feje felett szárnyat bontva meglebbent a lobogó. Nem a dinasztia fehér zászlaja, attól súlyos negyedszáz év választotta el a lelkeket, az már azóta megfürdött fenn az ég kékségében, lenn pirosra festette száz csatamező vérhulláma: igy termett a francia nemzet trikolórja. A katonák szivére villamos ütések gyanánt hullanak Napóleonnak, a világtörténelem legnagyobb szónokának, égő mondatai; beszél nekik nemzetük hármas eseményéről: az egek kékjéig szárnyaló dicsőségről, a szeplőtlen fehérségű becsű

1 étről és a piros véren vásárolt szabadságról. A grenoblei 7. gyalogezred városrólvárosra követte diadalmas röptében a császári sast, amely pár nap múlva a párisi Notre-Dame tornyain tündökölt. És néhány hónap múlva Ligny és Waterloo véres mezein a grenoblei hetesek nagy részéneK testét pozdorjává tiporták a porosz csizmák. Grenoble város polgársága pedig napjainkban közadakozásból szobrot állit a híres jelenet színhelyén hajdani nagy császárjának, aki a nemzet harcos hírnevét a csillagokig lobbantotta. A kirakatokban megjelennek a Napóleonra vonatkozó képek és metszetek, mint a francia vitézség tanúbizonyságai. Metsző ellentét gyanánt ezek jártak a fejemben tegnap este amikor három órán keresztül halgattam a Városi Tornacsarnokban a grenoblei pacifista népgyűlés szóáradatát. A Tornacsarnok az ifjúságé. Okos testkultuszával nagyot lendít külsejének remek kifejlődésén ez a gyönyörű faj. Mert nagyon szépek ezek a délfranciák. Ha a Milói Vénusz és a Bel vederéi Apolló megalkotói (eltámadnának, csüggedten vallanak meg, hogy műveik tökéletlenek, mert ők mintául csak a görögöket ismerték. Termete csodás arányosságával, üde, hamvas arc-szinével, főleg lélektől áttüzesített szemével ,az Isére-völgy fiatalsága talán páratlan a világon. Elsősorban ezen ifjúság részére tartotta a tegnapi gyűlést Mac Sangnier, Paris volt képviselője, a francia világbéke-apostol. M. Sangnier nagy katholikus. Élete céljává tette, hogy a Szentírás szavai: „Ne ölj„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat I" végre 'valósággá váljanak a nemzetek egymásközti viszonyában. Ne legyen többé háború 1 Ezt úgy akarja elérni, hogy pacifista szervezetekbe tömöríti — nem az államférfiakat — a világ ifjúságát, mert mint szellemesen mondotta, jó pár évig még nincs háborns veszedelem ; amikor lesz, a mai aktiv politikusok már a másvilág kapuján túl lesznek s helyükön a mai fiatalság fog állani. A pacifista szervezetek ifjainak neve „önkéntesek", egyenruhát viselnek, amely hasonlít a mi cserkészöltözetünkhöz, csak színeiben tér el s a kalapot helyettesíti a pyrénéi sapka. Az ifjak táboroznak, szervezetük katonás, ju'ius 14-én, a nagy nemzeti ünnepen pedig, amikor egész Franciaországon átharsog a Marseillaise vérkorbácsoló szava: „Fegyverre polgárok I" — ezek az ifjak megcsinálják a béke keresztes hadjáratát : köröskörül a francia határszélek különböző pontjáról elindul Paris felé egy-egy csoport „önkéntes" végigmustrálja a közbeeső falvakat és városokat és az útközben hozzájuk csatlakozókkal óriási tüntetést rendeznek a béke mellett a fővárosban. Elnéztem M. Sangnier-1, aki a szónoki emelvényen naiv rajongással fejtegette ezeket. Gyérülő őszes hajával, torzonborz bajuszával, köpcös termetévei, vasalatlan nadrágjában olyan, mint egy Deák Ferenckorabeli magyar, falusi nótárius. Boldogan állapítja meg, hogy hívó szava általános visszhangra talált, mert vele együtt helyet foglaltak az emelvényen, mint rendezők, politikai és vallási külöbnség dacára katholikusok, protestánsok, radikális és különböző szocialista pártok vezetői, két cserkész-szövetség kiküldöttei. Megelégedetten jelenti ki, hogy a béke eszméje hatalmasan terjed Angliában — és Németországban. A „boche" kezd ellenségből testvérré válni. Megfigyeltem a Tornacsarnokot zsúfolásig megtöltő hatalmas tömeget, amsly nekiszilajodva tapsolt a kitüzesedett arcú öreg úr egy egy dörgedelmesebb mondatára, mint ahogy tapsoltak tizenöt évvel ezelőtt, amikor a másik öreg, Clemenceau, a „boche-ok" kiirtására tüzelte őket.