Esztergom és Vidéke, 1924

1924-11-16 / 92.szám

Aranymisére. A főpap áll az oltár zsámolyán, Hivő sereg im' áldozatra vár . . . — S lelke mintha látomást ma látna, Valahol most a régi múltba' jár . .. Ötven évnek késői alkonyán, Olyan szép lett az úr oltára ma; — Lelkes szivek feltörnek az égre: Ünnepet ül Sión szent halma ma... Imává lesz a hang, a szó. a dal; Ezernyi szem hűen tekint ma Rád, <S himnuszával, daloló ajakkal Köszönti ma Benned a jó Atyát! A főpap áll. — Ötven év mögötte, — Hála Neked hatalmas Istenünk! Idők őrve zúgva-zúg örökre {künk; De szent kezed nyújt majd segélyt neKi élteted a gyengét, hatalmast, S Dávid veled győzi meg ellenét, Te ülteted polcra az alantast, S világot szórsz az éjbe szerte szét; — Világot gyűjtsz a kételkedőnek, Reményt, hogy önt a hit, a szent kereszt S hogy ez lehet biztos útja üdvnek: Te ősz papunk büszkén hirdetted ezt! A főpap áll az oltár zsámolyán . .. Sírva nézi az elpusztult Siont, Zokog a dal, bús zsoltár ajakán, S prófétaként siratja el a hont . . . Hová tünt el lelkünknek imája ? Nagy Istenünk! hová lett a remény : Nem pusztul el Mária országa, A bősz vihar ha elvonul egén! . . . lm az ősz pap feláll az oromra, Könnyes szemmel hazáján széttekint, Prófétaként ráül a romokra, Himnuszt dalol: „feltámadunk megint" A főpap áll. — Kulcsolva két keze... Ujabb emlék sebje szakad ma fel: Zörögve"kél a vasbilincs nesze: — Athanázként poroszlók hajtnak el... Kis celládban száll az imád érte, Kit Rád bízott a legfőbb Mestered, Öntsön a kegy erőt szent hitébe: Vaskeményen dacoljon a sereg . . . Hajód rab lett, — rabbá lett a gálya, S rabok közt a kormányt el nem haFeltör Eléd a kalózok árja, [gyod, De a vészben elsőnek Te vagy ott! A főpap áll az oltár zsámolyán . .. Hivő sereg bár im' nyomába jár, Félőn 'tekint szét az ezrek raján; Aggódva még olyan sokakra vár. . . Nem'halljátok'a sok panaszszavat? Kik érzik túl Sión nagy ünnepét, Élő szobrok! — mozdulni nem szabad! — SŐ- siratja Ráchelként gyermekét! Ki szegjen ma szent kenyeret nekik ? Hogyne fájna, ha éhes a nyája ? Mely árva lett - s farkasok tépdesik, Mely elveszett, -sa pásztora várja!.. Oltárhoz lép s - most már misébe kezd..; S miként égő tömjén illatárja, Az égre tör örök Istenéhez Az ötven év áldozat-imája: Simeonként úgy imázih lelke, Mintha már nem is várna rá a több — . — Nem telt be még, nem, az idők telje: Adj még Urunk erőt, sok éltetőt! — ... - Tekintete meg-megpihen rajtunk, Szentelt keze áldóan int nekünk, Térdrehullva suttogja csak ajkunk: Hála Neked, hatalmas Istenünk! Veszély Gésa. SIÓN ÖRÖMÜNNEPE. a boldogságos örömet kong szivünkbe a Nagyboldogasszony. Magasztos érzések ritmusába olvad bennünk a hit, szeretet és hála. örömtől ifjúit lábakkal visszük lelkünk drága-súlyos terhét a szenthegyre föl. A magyar Sión hegye és rajta a fenséges templom mindig ünnepet jelentett nekünk, valahányszor megszentelt köveit jártuk. A lélek kegyelemlevegőjét, tiszta Isten-látását, kezdet és vég megértését, vigasz balzsamát és erejét jelentette nekünk. A szent titkok mélyébe néző félig-hunyt szemünkben a látás világa csillant föl; a béke nyugalmába enyhült homlokunknak csak egy, mindennel fölérő, egész valónkat betöltő gondolata volt; Örök-mozgó, munkás kezünk imádságos nyugalomra pihent meg. Kint a világban annyiak voltunk, ahányan vagyunk . . . Más célok, más utak, más eszközök, más-más gondolat és tett egyénített el bennünket: magyart a magyartól, testvért a testvértől, hivőt a hívőtől. Itt azonban, az Isten-lakta hegyen, a magyar mult beszédes szent hegyén, ahol az imádságos keresztény-magyar lélek márványba véste, aranyba formázta örökegy hitét: az egy evangélium, az egy anyaszentegyház, az egy pásztor és egy nyáj, az egy főpap és egy áldozat ténye — mint bársonyos-szelíd istenkéz — mindig egybefogta széthúzó gondolatainkat, szertelenbe törő érzelmeinket és egy szívvélélekké olvasztott össze. Aldón-megnyugtató, csüggedt lelkünkbe erőt lehelő tudat, szivünkbe nyugalmat sugalló érzés volt, hogy egyek lehettünk! Emlékeztek még a forradalom rémuralmára? . . . Amikor riadt lélekkel, lázas-idegesen, tétova-tekintettel néztünk egymás szemébe .... amikor belénk rekedt az igaz szó, nem tudtuk kiben bízhatunk, miben remélhetünk . . . Emlékezzetek arra a napra, amikor a ma jubiláló főpap pásztorbotjára támaszkodva megjelent a riadt nyáj között . . m Romokon járt, arcán ezer szenvedés kínjával, de* tekintetében biztató nyugalommal . . . Emlékezzetek arra a misére, amikor szemünk könnyfátyolán át alig láttuk a főoltárt ... és emlékezzetek arra a pünkösdi beszédre, melynél édes-megnyugtatóbbat, tettrefelserkentőbbet soha nem hallottunk: a főpap ajkáról az örök főpásztor, az örök egyház hite szólt hozzánk .... Természetfölötti kegyelmek elömlését éreztük és fölvillant a bánatos szemünk és tágult a szivünk ... és a hittel a remény és bátorság lelke szállt belénk Tudtuk már kiben és miben bízhatunk! Fölszabadult a rémület bilincseiből a szó, a félelem elszállt a bénult tagokból; bátrak, sőt merészek lettünk: hiszen sokan voltunk és ezek a sokak most eggyek lettek. Ujjongó, mámoros, diadalmas érzéssel szökkent fel tudatunk mélységeiből a tiszta látás megvilágításába az a meggyőződés, hogy: a hierarchikus egyházzal, a főpásztorral az ő papi ténykedéseiben való egyesülés az egyetlen lehetőség a hivek egyesülésére és a természetfölötti erők megszerzésére. Akkor, azon a napon, mi, az önmagukra- és egymásrataláltak, örömkönnyes, örömhálás szeretettel hódoltunk ' be a nagy-primásnak .... Boldogságos örömet hirdetve kong a nagyharang . . . Hangja bejárja a Kárpátok-koszorúzta hont. tiivó szavára felénk száll a szülő-Szakolca, koronázó Pozsony, fejedelmi Kassa, kincses Kolozsvár hittől, szeretettől szózatos lelke, egyörömbeh dobban fel a visszavágyó Bánát és B?cska szive. Megmozdult a magyar föld . . . Lelkek áramlását érezzük . . . Márványbazilikában, gyertyafényes oltárnál, ezrek hálájától és szeretetétől környezve, magába mélyedő lélekkel aranyáldozatát mutatja be a magyar egyház feje, a velünk-egy főpásztor önmagáért, híveiért, a magyar sors jobbrafordulásáért . . . Hallgasd meg, Istenem! Mint ércbeöntött szobor, a papi jellem markáns vonásaival áll előttünk a jubiláló főpap keményveretű alakja, melyen lélek és kegyelem gazdagon van elöntve. Helyzeti méltóságánál jobban bilincsel le egyéni nagyságával, mellyel a lelki fenségesen érzett gyönyörűséget kelti fel bennünk. A régi Magyarország viszszasírt világából kevés értékesebb egyéniség élt át vigaszunkra és biztató reményünkre a trianoni béklyók közt sínylődő új korba. Egyéniségének tanulmányozása nemcsak bensőséges örömek forrása, hanem gazdag okulás is, mert a fejlettség fokán találjuk meg benne azokat a vallásos és a vallástól megszentelt hazafias erényeket, melyeknek birtokában egyedül lehetséges az integer Magyarország kiépítése. Merész ívben emelkedő s immár zenitjére hágott életének egész vonalán az egyházias érzületű, fáradságot ném ismerő örökmunkás, biztos célra törő belső ember köti le figyelmünket. Születésének és gyermekéveinek színhelye, a soktornyú Szakolca, ahol szent elhivatásának tudatára ébredt; szemináriumi évei Esztergomban, a bécsi Pázmáneumban és Augusztineumban, ahol a kiváló tehetségű ifjú pályájára tudományokban és erényekben felkészült ; pappá-szentelésének nagy napja, kápiáni és theológiai tanári évei, a főegyházmegyei hivatalban viselt, felelősséggel mindig terhesebb, ragyogó sikerekkel ékeskedő állásai, ahonnan teremtő és szervező szellemével irányítója lett Esztergom város, vármegye és a nagy egyházmegye vallásos, kulturális és szociális mozgalmainak; kanonok-plébánosi, Csanádi püspöki (1908. jan. 18.), kalocsai érseki (1911. márc. 8.) és végül Magyarország bibornok-hercegprimási és esztergomi érseki (1912. nov. 20.) fényes állásai csupán dátumok, méltóságok és folyton bővülő keretek, melyekben áldásos működését kifejtette. A nagy hercegprímások emlékével dicső érseki szék többet köszönhet Csernoch János kimagasló egyéniségének, mint ő neki . . . Csernoch János mindenekelőtt a munka embere. A feltűnő tehetséggel párosult lankadatlan szorgalom nemcsak a diáknak és theológusnak volt erénye, hanem erénye maradt a püspöknek és biboros-érseknek is. Kora reggel kezdődő munkáját még ma is csak az esti séta szakítja meg. A tudományos-irodalom fejlődését nemcsak figyelemmel kisérte egész életén, hanem rátermett tollal maga is értékes'. művelője volt. E mellett önmagát megsokszorozó képességgel részt tudott venni még mint szervező, irányító vagy előadó az egyesületek életében is. Csanádi püspök korában mondotta: „Éppen úgy fogok irodai munkát végezni, mint udvari papjaim", de tudjuk, hogy tanácsa, döntése, vagy legalább tudta nélkül ma sem mehet ki akta az aulából. Nagyon természetes, hogy a nagy aktivitású primás a munkáranevelésnek vonzóerejű példája is. Az érdemek jutalmazásában nem utolsó érték szemében az illető munkássága. Mégis a munka sok faja közül a lelkipásztori működés áll legközelebb szivéhez. Lelkeket menteni az evangéliummal, volt jelszava; és tekintet nélkül a társadalmi osztályokra, tanított szóval és példájával fönt és alant. A szociális kérdés fontosságát elsők közt értette át s alakulásának, szervezkedésének és változásainak minden mozzanatán figyelemmel kisérte, s a mindennapi szükségletek-