Esztergom és Vidéke, 1920

1920-11-04 / 204.szám

XLII. évfolyam 204. szám. KörOSZléDy" II18gy3F S&jtó. Vmimtap, 1920. november 4. Esztergom vármegye hivatalos lapja. Szerkesztőség és kiadóhivatal: SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., iiova a lap szellemi részét illető közlemények továbbá előfizetési s hirdetési dijak stb. küldendők, A hivatalos rész szerkesztője: Főmunkatárs:

1 FEKETE REZSÓ. VITÁL ISTVÁN. l,«ptuÍaidono8 és a szerkesztésért felelős: LAISZKY KÁZMÉR. Megjelenik heténkint háromszor, kedden, csütörtökön és vasárnap. Előfizetési árak: egy évre . 120 K„ félévre . . 60 K. negyedévre 30 K.

t egy hóra . 10 K. Egyes szám ára: hétköznap 80 fii., vasárnap 1 kor. Kéziratot nem adunk vissza. A magyar középosztály védelme. Dr. Antóny Béla polgármester, Esztergom vármegye legutóbb tartott közgyűlésén a magyar középosztály elhelyezézéről a következő jól megindokolt indítványt terjesztette be : % Indítvány. A magyar középosztály, a magyar intelligencia, az ország intellektuális életereje, a nemzet jövőjének megmentése céljából irjon fel a törvényhatóság a kir. kormányhoz, hogy a kormány a törvényhozással kapcsolatban keresse meg a módját annak, miszerint a magyar értelmiség szinejava, nevezetesen: a kir. kúriának, tábláknak, törvényszékeknek kiváló kereskedelmi és váltó bírái, a kereskedelmi és pénzügyminisztériumnak kereskedelmi és pénzügyi tekintélyei, az államvasutaknak és postának elismert szakemberei és végül a közigazgatásnak elméleti és gyakorlati ismeretekkel felruházott közgazdasági kiválóságai, a takarékpénztárak, bankok, kereskedelmi és iparvállalatok évi közgyűlésein betöltendő és köztudomásúlag fejedelmíleg dotált igazgatóságaiba, illetve igazgatóivá lehetőleg feles számban választassanak be. Hasonló szellemű felirat meghozatala és felterjesztése céljából irjon át a törvényhatóság a társtörvényhatóságokhoz is. A XIX. XX. század társadalmi, gazdasági és erkölcsi válságainak eredményeként az erkölcsi és gazdasági erőknek soha nem látott erőkifejtése alakjában 1914. évben reánk szakadt a világháború s vele együtt az európai kultúrának lázbetegsége, halálos vívódása. A midőn már ugy látszott, hogy a világháborúból végitélet lesz, az új világból, az aggódó gyermektől 1918. év január havában Wilson utján a tizennégy pont szövegében megérkezni látszottak azok a prófétai szavak, melyek a negyedfél éves háború rémségei által meggyötört európai civilizációnak végre meghozzák a gyógyulást s megnyitják útját az uj jövendőnek. Mennyi reménységgel, hittel vártuk a George Washington gőzöst, menynyi bizakodással lestük Wilsonnak, a sors emberének magatartását, akaratát, nyilatkozatát, az igazságos békéről, mely hivatva volt Európának visszaadni az epedve várt békét, uj életre támasztani a megrekedt életfolyamatot és minő gyászos kiábrándulás jutott osztályrészünkül, midőn a wilsoni elvek győzelme helyett karthágói békét kaptunk. A wilsoni izenet s az avval kapcsolatos jegyzékváltás minden gazdasági korlátnak a lehetőség szerinti megszüntetéséről, a nemzetek belső szükségletének megfelelő legalacsonyabb fegyverkezésről, annexió, hadisarc, büntetőkártérités elejtéséről, önrendelkezési jogról, népszövetségről, titkos diplomácia eltörléséről beszélt sa meggyötört emberiségnek békét, a pusztuló kultúrának újra fakadást ígért. A megkötött béke pedig elvette Németországnak egész hadihajó parkját, 16C0 tonna tartalomig összes, az azon felüli kereskedelmi hajóknak felét, az összes tengeren túli birtokait, gyarmatait, amely gyarmatokon tetszés szerint intézkedhetnek minden német magántulajdon, szabadalom, érdekeltség felett, vissza csatolta Elszász-Lotharingiát, ahol a német vagyonra, magántulajdonra ugyancsak a tengeren tuli területekre vonatkozó rendelkezések az irányadók. Elvette a német szénmedencék nagy részét. A Saar-medencét feltétlen birtoklással teher és adósságmentesen, Felső-Sziléziáról pedig népszavazás dönt, ugy hogy Németország szénkészletének egyharmadát vesztette el s megmaradt mennyiségéből 25 millió tonnát a szövetségeseknek köteles kiadni. A békeszerződés ezen rendelkezése a német iparvállalatban 25 % veszteséget okoz s az urópai ipar szempontjából pedig egyenesen katasztrófát jelent. Az a szén mennyiség, mely a háború előtt a német szénmedencékből Észak Európának; Hollandiának, Dániának, Skandináv államoknak, továbbá Svájcnak, Ausztriának és Magyarországnak jutott, hogy honnan fog pótoltatni és mi módon, a békeszerződés által teljesen figyelmen kívül hagyatott s igy nem csak a központi hatalmak ipara dől romba, hanem a semleges államok gazdasága is alapjaikban támadtatnak meg. A béke megbénítja Németország s vele közép és kelet Európa szállítási és tarifarendszerét, amidőn a német vasút nagy részét s a belhajózást megdézsmálja s a vasúthálózat nagy részét igazgatásába veszi. Elszedi a német vasércet s vele Európa vasiparát a legnagyobb válságba sodorja s végül megszámlálhatatlan milliárdokat aranyakban, árukban, zálogban, vagy másként ró a német népre hadikárpótlés és jóvátétel kapcsán. Hogy Ausztriával, Magyarországgal, Bulgáriával és Törökországgal mit müveit, azt önmagunk keserves nyomorán, rongyán, éhségén és könynyéin ökölbe szorított kézzel fájdalmasan tapasztaljuk. A békeszerződéshez képest a Lenin, ) Trockij és Kun Béla eget-földet ígérő kommunizmusa, a moszkvai égés, a budapesti rablás csak egy halává ny mécses, mely nálunk önmagától égett ki s ugyancsak ez fog vele történni a végtelen orosz síkokon is. A párisi béke az igazi bolsevizmus, mely az isteni és emberi igazságok gálád elárulásával, a jognak, törvénynek sárba tiprásával, szabadságnak, testvériségnek keresztrefeszitésével egy kétezeréves kultúrának felbontásával, egész Európára, tehát önmagára a győzőre is teljes erkölcsi és gazdasági összeomlást, nyomort, szenvedést és társadalmi anarchiát hozott. Ez a béke a mai társadalmi, gazdasági és erkölcsi világrend összeomlásának a véres árnyékát veti előre; mely árnyékot a gazdasági erőknek azon kérlelhetetlen törvénye vetít, amely oly tudatlanul és gonoszon kiált felénk a békeszerződésből. A győzők karthágói békét akartak, népek, nemzetek kultúrája, gazdasági, erkölcsi ereje felett az enyészet ekéjével akartak barázdát vonni, elfeledvén azt, hogy Nyugat-Európa, Közép- és Kelet-Európa nélkül meg nem élhet s hogy itt az élet kiapadásá, a gazdasági élet elhalása az ő haláluk is. Európa már a háború előtt végzetes válságba volt. A háború oka és feltartózhatatlan kitörése innen ered, sokak szerint a háború egy egészséges és igazságos vérkeringést akart a már bomladozó gazdasági rendbe vinni, mely új életet, új jövendőt, emberibb sorsot lett volna hivatva a sínylődő emberiségnek osztályrészül adni. Wilsoni üzenet, jegyzék is ezen elv kifejezője és az elvnek romjain támadt béke, a forradalomnak lázát s avval az európai kultúrának halálharangját csendítette meg. A wiisoniként indult és karthágóivá lett béke hatásaként a társadalmi és gazdasági romlás és bomlás nemcsak a központi hatalmaknál, nemcsak Oroszországban, hanem aPgyőzőknél is megindult és pedig oly egyöntetű és titokzatos erővel, amely kell, hogy a tizenkettedik órában a négyes és tízes tanácsot a béke revíziójára késztesse, nehogy őket is elnyelje az örvénynek az az árja, mely a | teljes összeomláshoz vezet. Azt a nagy történelmi drámát, mely reánk szabadította a világháborút, a béke nem akasztotta meg, tovább folyik az, rombadöntéssel fenyegetvén az egész európai kultúrát, melynek véres és üszkös romjaiból sovány vigasztalásként esetleg egy eddig nem ismert uj világ születhetik. A háború és béke hatásaként az államok értelmisége, az országok intellektuális életereje pusztul, rongyolódik, óriási gazdasági eltolódáson megy keresztül s nem tudván a könyörtelen gazdasági erőknek ellenállni, kiejti kezéből az irányitásnak, vezetésnek erejét, hatalmát, anélkül, hogy azt arra hivatottak foglalhatnák el. Ezt a pusztulást, ezt a végzetes zuhanást a legjobban s egyúttal a legvigasztalanatfcul, a íegkétségbeejtően önmagunkon tapasztaljuk. * A magyar nemzet értelmisége, vezető osztálya, a nemzeti kultúrának birtokosa szemünk láttára omlik széjjel, ássa önmaga és nemzete sírját és ebben a gyászos elmúlásban se a nagy, se a kis ántánt megakadályozni nem fogja, hanem belviszály és gyűlölet szitásával s ha kell guruló arannyal csak siettetni. A magyar társadalom, sajtó, nemzetgyűlés, az államférfiak egy része látja a bajt, érzi a veszélyt s annak tudatában, hogy a magyar középosztály nemzeti létét, jövendőt, kultúrát, munkát, nyelvet, zenét, hadsereget, ipart, kereskedelmet, földművelést, nemzeti géniuszt jelent; a romlásnak rohanó iramát erőszakos beavatkozással, mesterséges akadályokkal lassítani igyekszik. A társadalmi beavatkozásnak egyik módja az, amit Hegedűs Lóránt az „Alagút* cimű költői szárnyalású cikke javasol, melynek kapcsán a tisztviselő kérdés mikénti megoldása tárgyában ankét is tartatott. Ezt a beavatkozást, ezt a lassitást célozza a jelen indítvány is az államhatalom parancsoló ereje utján. Amikor az indítvány a tisztviselők elhelyezését célozza, ezt nem lehet és nem szabad egyszerűen tisztviselő kérdésnek tekinteni, mert ez a tisztviselő-kérdésen messze túl emelkedik és egyenesen a nemzet léte, a nemzet jövője kérdésévé válik. A magyar nemzet gerincét mindig a középosztály tette, az volt a nemzet vezető, éltető lelke, mely a múltban még köznemesség volt s mint ilyen, ha vér kellett a haza védelmére — vért adott, ha a dinasztia beolvasztási törekvése kényszeritette, opponált s mely az új idők szellemétől megilletődve 1848-ban önként emelte fel magához az addigi jobbágyat. A középosztály volt mindig az, melyben a nemzet akarata megnyilvánult, léte valósággal megtestesült és ha a viszonyok arra kényszeritették, hogy ma már mint szorosan vett tisztviselő osztály gondoskodjék élete fenntartásáról, azért megmaradt a nemzet vezető osztályának, melynek támogatása, megerősítése nem egyszerűen a tisztviselő osztálynak, ha-