Esztergom és Vidéke, 1918

1918 / 19. szám

2

ESZTERGOM és VIDÉKE.

1918. március 17.

ha ürügyül szolgálna arra, hogy visz- szasülyedjünk tunyaságunkba, melyből az időknek csattogó korbácsa kihajtott minket, — de áldásunk leszen, ha világátváltozás nagy viszonyainak körébe lépve, ott is helyünket megálljuk és az újraépítésnek, az újraalkotásnak is hősei leszünk. Ne álltaástik magunkat, mert izmaink nem kissebb feszülésével kell az uj sziklakövet a hegynek görgetnünk. Azonban immár nem a hevülő szívnek gyorsan lobogó lázára lesz szükségünk, hanem az események okszerű láncolatának higgadt elmével való felismerésére és következményeiknek előrelátó és hideg mérlegelésére. Harcunk véres eredményeit biztos és békés tulajdonul kell átadnunk az eljövendő nemzedéknek.

A belső arcvonalra szóllíttatván, a hazáért való harcok után az államért kell most a küzdelmet állanunk. Az országot kiemelve a háború véres iszapából, sivatagjainkat uj életre kell támasztanunk, a kardot ismét ekevassá kell átkovácsolnunk. A^ilág-, égés lángjai az idők fáján igen hamar érleltek meg számunkra is egy gyümölcsöt, melyet sietve kell letépnünk, mig még érett, mielőtt a mérgező rothadás még kikezdte volna. E gyümölcs: megismerése uj berendezkedésünk elkerülhetetlen szükségességének és e szükségességhez való kényszerű, de bölcs alkalmazkodásunk.

A háború egyik következménye az egész világ lelkületének átváltozása. Az emberek talán minden téren meghasonlottkk a fennállóval, de bizonyosan meghasonlottak vele az államélet ágaiban. Megújhodás után áhítozik minden. A kormány, melyet az idők és a király szava hívott elő, e programmal jön : újra rakja a vihartól megtépázott fészket.

Ha politikánk valóban az uj, a változott életből merült fel, ha valóban számol nemcsak belviszonyaink- kal, hanem a külhelyzettel is, akkor magköve más, mint az uj választói jog nem lehet. Tekintsünk csak túl a határokon, a messze északon lobogó tűzvészre, figyeljünk csak le, itthon, a háborgó mélységek morajára 1 Nem látjuk-e odaát, mint jár nem a világszabadság, hanem annak elborzasztó rémképe lángcsóvákkal az állam tetői alatt. Mint vadul vissza állatnak az ember, a homo sapiens ferus ! Mint törnek szét az erény, az erkölcs, a rend tilalmai. Kiszabadult a vad ösztön, mely eddig a .lelkek legsötétebb mélyének börtönében feküdt rabláncra verve. Kiszabadult és delirálva marcangol szét mindent és önmagát, a pokol felszállt a földre és elszörnyedve bámulja az egész földkerekség a világ- történelemben mindeddig példa nélkül való látványt: miként cselekszik egy nagy nemzet öngyilkosságot !

S nem halljuk-e idebenn, mint mozog nálunk is odalent valami ? A föld ma még csak halkan reszket lábaink alatt, a háborúban megélesedett fül azonban már észreveszi, hogy a mélységekben alant ássák alánk a tüzaknánkat. Fejünk felett is valami titokzatos, láthatatlan veszedelem kóvályog és oldalt mindenfelől véres tajtékot hányva, ostromolja határgátjainkat egy szörnyű áradás.

Jaj nekünk, ha országtragédiákat hömpölygető sodrába belekerülünk !

Vájjon valóban végzetes kísérletnek mondhatja-e bárki is ez időben, birodalmak omlása idején az előrelátást, a bölcs pjrohylaxist, mely erősíteni és tömöríteni akarja a honvédelmező gátokat? Mely botor óhájtja nekünk is az északon újra elevenedett francia jaquerie borzalmait, a

társadalmi bukást, a szegény és gazdag bősz küzdelmének országkatasz- trófáját? Mi a világkormányzó rend nevével jövünk ugyanazon szörnyetegek ellen, melyek mindenütt minden emberi lélek mélységeiben leselkednek. Egyszerűen a hasznosság felismerése alapján meg akarjuk aani mindenkinek a magáét, még mielőtt elvennék a mindenkiét és mindenünket. Ez a rövid rideg álláspont a politikus álláspontja, ki a pokol rémét, a hostis generis humani-t továbbra is rabszíján bizton őrizni kötelességének tartja.

A kormány az országnak békét, rendet, kenyeret akar. Már szerszá- moznak, már fogják a béke diadal- székerét, hogy végigrobogjon a világ- kerekségen, a meggyötört és felszabadult emberiség ujjongása közben. De mit ér, mint látjuk, a béke rend nélkül ? Rend nélkül nincs is béke, nincs szabadság sem. Hazug jelszavakkal támadnak ezek a nálunk is minduntalan próbálkozó világmegváltók önhazájuk ellen. Nem világmegváltók, hanem csak a háború nyomán járó marodeurök, a szabadság fenséges nevének kicsúfolói, sőt halálos ellenségei, minden tirannusnál tűrhetetlenebb zsarnokok maguk is, de egyúttal rövidlátó előfutárai uj zsarnokoknak. Mert uralmuk, diadaluk talán eltarthat egy véresen mámoros percen át, de logikai kényszerrel következik el a kiábrándulás, az ellenhatás és biztosan újra trónjára lép a csak imént letaszított despotis- mus. Ebből a szabadságból nem kérünk, mert ez dekompozició, ezt minden eszközzel, elszántan teljes kíméletlenséggel fogjuk eltaposni a vim vi repellere licet elve alapján és el vagyunk szánva minden, a társadalom ellen emelkedő öklöt brutális ököllel zúzni szét.

De mielőtt erre kerülhetne a sor, kötelességünk mindent megtenni a megelőzésre. És mert a bölcs haladás biztos és egyetlen ellenszere a felfordulásnak, előreasunk és helyes irányban ásunk medret a veszedelmes áradásnak, éppen mi, kiket nem kerülhet el az áramlat, hiszen a világ egyik országutján lakunk.

Annál inkább tesszük ezt, mert nemcsak a külhelyzet, hanem belső viszonyaink válsága is erre szőrit minket.

A nemzeti élet »felszínének állandóan előre kell hullámoznia. Hamar kiszívja a nap az állott tó vizét, melyet friss patakok nem táplálnak. Parlamenti berendezkedésünkből, annak hosszú mozdulatlansága miatt, már régen elpárolgott a politikai tartalom. S most, a történelem e cselekvő es átalakító napjaiban oly államot kell alkotnunk, mely valóban a közérdek megvalósítója. Mert ha igaz az eddig kizárt és háborgó milliók vádja az osztályparlament ellen — és nem egészen igaztalan — akkor az osztályérdek valóban nem elégítheti ki a közérdekeket. A politikai hatalom sem nem privilégium, sem nem monopólium, az egész országot kell par- lamcntarizálni. A künn felelőtlenül száguldozó irányzatok szabad portyázásait az ország egyedüli tornaporondjára kell terelni: hadd mérkőzzenek ott, mindenki szemeláttára, a közvélemény teljes ellenőrzése mellett.

A ránk várakozó nagy és sürgető feladatok megoldására a választójog nagyarányú, a szükségletek teljes mértékben megfelelő kiterjesztésénél más módot nem találunk. Nem hirdetem én, hogy a választójog arcanum. Az állam testének minden betegsége ellen nincsen általános gyógyszer,, melyet kotyvasztói épen oly jónak magasztalnak a tüdőgyulladás

ellen, mint a törött kar ellen, biztosan a kettő közül egyik ellen sem jó. Vannak az általános választói jognak is hátrányai, de mely intézményét jelölhetnők meg az emberiségnek, melyről ugyanezt n$m lehetne elmondani ? Csak egy bizonyos, hogy ez az egyetlen kiindulásunk a jelenből a biztatóbb jövendőbe. Az uj idők áramlata mindem oldalról, a király akarata a trón magasából, a nép akarata alulról: ki akar, ki tud az ellenállhatatlan erők ez örvérfjfé- ben megállani ? Ettől függetlenül vallom, hogy a reform organikus szükség a nemzeti élet teljessége szempontjából is. Az eddig ellenséges, vagy ■fégalábbr is közömbös milliókat egyetlen érdekközösségbevonja össze, nemzeti ügyünkhöz kapcsolja. A nemzeti eszme hevítő ereje eddig idegen, terméketlen rétegeken is áthatol. Meg születik a nép használatlan, romlatlan őserejéből minden magyar idők leghatalmasabb, sőt egyetlen, mert legyőzhetetlen alkotmánybiztosítéka.

Valljuk boldogoknak magunkat, hogy a reformot mi alkothatjuk meg és olyankor alkothatjuk meg, mikor a nemzet és a király összhangja teljes.

Jelszavak, amelyeket ellenünk szegeznek, ugyanazok, melyekkel egykor Széchenyinek, Eötvösnek, Kossuthnak kellett szembeszállaniok, A kis- hitűeknek^bár jóhiszemű, de képzelt aggályaival nem vitatkozunk. Fingunt simul credunt, mondotta róluk már Tacitus. De valóban nem jóhiszeműség, vagy legalább is gyógyíthatatlan szembetegségnek bizonyítéka, ha valaki nem akarja látni, hogy a néphadseregek tömegeinek idejében a politikai hadjáratokat &m lehet bárválogatott, de csak maroknyi zsoldoscsapatokkal viselni. Nincsen rövidlátóbb politika, mint amely egyik osztály állítólagos érdekében meggátolja a többi osztály érvényesülését. Az úgynevezett történelmi középosztálynak ma már nem lehet igénye Külön előjogokra. Csak az a nagy kiváltsága van : megkísérelheti annak bizonyítását, hogy képes az uj viszonyok között is polgártársait vezetni.

Azonban a tisztelétreméltó, de képzelt aggályoknál hangosabban nyilatkoznak meg a szinlelt aggályok. Az oroszlánbőr alól kilátszik a rendkívüli érzékenység a pártérdekek tekintetében, mely a legkisebb változást is veszélyesnek tartja, mert nem tudja, mi következhetik belőle a politikai egyeduralom szempontjából. Emlékezzünk csak vissza a 67-es kiegyezést követő harminc esztendőre, mely nemzeti szempontból egészen terméketlen s melynek történetét egy uralkodó párt irányította. Mit tud ez a párt e korszakon át a nemzeti erők gyarapítása terén felmutatni ? A 67-es törvényalkotásnak csak eszméit hordozták ajkaikon, de intézményeit, ők, az ügyeket intéző párt meg nem valósították, a keretek üresen maradtak. Kiszolgáltattak minket összekötözött kezekkel Ausztriának egyszerű gyarmatsorban, csak azért, hogy hűséges udvar-cselédekként tovább szolgálhassanak, de egyúttal tovább hatalmaskodhassanak. A nemzet kívánságait fölényes mosollyal illúzióknak, délibáboknak sajnálták le és ha túl- hangos volt az ellentmondás, az örök korrupcióval, sőt mikor kellett, példátlan parlamenti brutalitásokkal némították el. Ezek azok, kik most jónak látják felölteni a nemzetiszinű tógát és magas kothurnusról, mohácsi vészről beszélnek. Holott még akkor is, mikor -már lángokkal lángol az egész ország izgalma, nehéz és áldozatos nemzeti küzdelmei nek csupán előkelőn hűvös szemlélői voltak, valahányszor alkalom

kínálkozott, titkos lesből gáncsvetői, végül mikor végre lehetett, nyílt megbuktatói. Mint akkor is, most is csak a pártérdek kérdése támasztja igazi izgalmaikat, mint akkor is, most is csak pártérdek esetleges veszélyeit érkezik, mint mindig, most is csak pártérdekük eszközét, vagy akadályát látják a választójog kérdésében. Értetetlenül és idegenül állanak szemben az uj eshetőséggel, hogy a közélet ezután csak.a tiszta eszmék tiszta harcainak szimere lesz és rémülettel sejtik ffíeg a politikai élet kétfejű zsarnokának, a mindeddig mindent eldöntő pénznek és erőszaknak kiválását a magyar közélet tényezőinek sorából. Nem arra gondolnak, hogy éppen az évtizedek óta tartó köz- elégületlenség fogja .biztosan végzetes válságba sodorni a magyar nemzeti szuprémáciát, hj^nem elsősorban és kizárólag politikai uralmukat, dús lakmározásaikat feltik közéletünknek e nagy és falánk ragadozói.

Nem más, csak ők tévesztik össze önmagukat a magyar nemzeti szup- remáciával. Ám a szupremácia nem a választójog kérdése, a magyar nemzeti szupremácia : a nemzeti kultúra, a szociálpolitika, a gazdasági politika, a közigazgatás pillérein épül és nyugszik. Ezek a nemzeti hatalom intézményes biztosítékai. Egyetlen mértékű« : nem egy máról holnapra élő politikai pártnak, hanem az ezeréves nemzetnek érdeke.

A'végrehajtás mai jellegének intézményes biztosítékaival igenis megalkotjuk a választói reformot, fogadalmat téve, hogy bármint legyen is, az egyszer kitűzött zászlót be nem vonjuk többé soha sem!

. A békén, a renden felül kenyérre van szükségünk. A kormány mindenki számára takarékos, de azzal, hogy a háború nélkülözéseiből mindnyájan kivesszük részünket. Senki ne legyen mentesítve. Mi is legyünk takarékosak; legyünk mértékletesek. Hovatovább elnémulnak az ágyúszörnyetegek és a magyar barázdáé leszen a szó. Ha neki akarjuk vetni a kaszát az éret# kalásznak, előbb törjük a rögöt! Akkor aztán a meddő évek ínsége után élvezni fogjuk az áldod évek fölöslegét és mindenkinek terítve lesz az éhség asztalánál.

Vérünket elhullattuk, most verejtékünkön a sor. A köd, mely a láthatáron szemeink előtt gomolyog : nem az alkony — a hajnal köde az. Belevilágítunk hitünknek lobogó fak- lyatüzével jövendőnkbe. Homerosnak egyik halhatatlan hasonlata mondja : olyan az emberi nem, valamint a levél a faágon. Földre zilálja a szél, de helyén más lomb fakad újra a viruló erdőn, ha fuvall a tavász fuvallatja ; így születik, pusztul az emberiség is. Tisztelt Uraim, valóban elmúlunk, de az avar is termékenyít és azzal a megnyugvással fogunk békés sírunkba hanyatlani, hogy nem voltunk a nagy idők törpéi. Vas volt a vérünkben. A billi- komban a remény tüzes borával köszöntjük az eljövendő nemzedéket, gyermekeinket, kik holnap a nemzet sorsát tovább fogják irányítani : a béke, a szabadság, a rend, a tiszta erkölcsök népét! Ők tisztelni fogják emlékezetünket, mert véreztünk és dolgoztunk érettük !

A beszédet többször félbeszakítota a taps és éljenzés, a beszéd végén pedig, hogy a főszolgabírák és szol- gabírák ősi szokás szerint megemelték Beniczkyt a főispáni székben, az ováció percekig tartott.

A vármegye tisztikara nevében most Dr. Szilárd Béla főjegyző mondotta el a következő poétikus hangú,