Esztergom és Vidéke, 1917

1917 / 3. szám

Esztergom, 1917

XXXIX. évfolyam 3. szám

Vasárnap, január 14

SZERKESZTŐSÉG ES KIADOHiVATAL : A

SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM j TELEFON 21., $

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ ♦ KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI .

ÉS HIRDETÉSI DIJAK 5TB. KÜLDENDŐK. t

FELELŐS SZERKESZTŐ : FÖMUNKATÁRS:

DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN. DR KŐRÖSY LÁSZLÓ.

KIADÓ ULAJDONOSO'< :

LAISZKY JÁNOS ÖRÖKÖSEI.

MEGJELENIK: MNDEN VASÁÍNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ÁRA* :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K

EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLÉR. MYILTÉR SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA

Ellenségutánzás.

Okos ember ellenségétől is tanul — tartja a példabeszéd. Ha mást nem. legalább a hibáit tudhatja meg tőle. Ezért tanítja bö csen néhai jó Dugonics András: „Becsüld ellenségedet, ő mondja ki hibádat.“

Ami egyes emberekre áll, az a nemzeteknél sincs külömben. Amelyik okos, tanul ellenségétől. S mivel ellensége mindenik- nek van, valamennyi tanulhat ilyetén módon.

Ha ezt a tapasztalati igazságot most a velünk harcban álló ellenségeinkre : . az entente di- szes koszorújára alkalmazzuk, el kell ismernünk, hogy a tanulékonyság éppen nem hiányzik erényeikből. Annyira nem hiányzik, hogy a háború kezdete óta szinte mohón kapnak minden praktikusújításon éstalal- mányon, melyeket mi akár hadviselésünkbe, akár polgári szervezetünkbe bevezetünk. Szakadatlanul tanulnak tőiünk és —

utánoznak bennünket. Tőlünk vették át teszem a munició- gyártás szervezését, a pergő- és zárótüzet, a védelmi vonalak új rendszerét, a nehéz tüzérség nagyméretű alkalmazását, az élelmezés középponti irányítását, az ármaximálást, élemi- szer-jegyeket és egész sor egyéb háborús újítást. Legújabban arról van szó, hogy még a német ú. n. polgári hadi szolgálat szervezetét is be fogják vezetni mind Angol-, mind Franciaországban.

Érdekes, hogy ellenségeinknek ép legdühösebb s leglár- másabb szóvivői hirdetik leghangosabban utánzásunk szükségességét. így az az angol messiás: Lloyd George, meg a francia Briand, Hervé és Clemenceau. Az utóbbi nem rég ezt írta lapjában : „Csodálkozva ismerjük el ellenségeink érdemeit s igyekezzünk őket utánozni.“ És ez nemcsak Írott malaszt, mert bizony ellenségeink a valóságban is szinte

lázas igyekezetei fejtenek ki utánzásunkban. *

Tiszta igazság, hogy az ellenségutánzás a jelen világháborúban elérte a máról holnapra való, hihetetlen fokot. De a legnagyobb önelégültséggel tehetjük hozzá, hogy nem mi- nálunk : a középponti hatalmak részén.

Ennek a megállapításnak természetesen egy és más következése is van,

Egyik, hogy a történetek után kénytelen-kelletlen el kell ismernünk ellenségeink okos voltát; bár külömben vigasztalásunkra szolgálhat, hogy any- nyit még nem tudtak s talán nem is fogunk tanulni tőlünk, amivel fölénk bírnának kerekedni.

A másik, hogy nekünk viszont nem igen volt mit eddig ellenségeinktől tanulnunk. Az igaz, hogy a hibáinkról bőven értesülhettünk tőlük ; ámde, mint ismeretes, oly őrült nagyításokkal és ráfogásokkal,

hogy ha csak felében olyanok volnánk, amilyeneknek ők moral insanityjükben beállítanak bennünket, hát sebtében el kellene tűnnünk Európából.

A harmadik logikus következés, hogy nem az van szellemi s erkölcsi inferioritásban akitől tanulnak, hanem aki tanul és utánoz.

Ebből látható, mennyire járnak ellenségeink az igazságtól, mikor „barbárok“, „hunnok“', „hordák“ s egyéb ily gyalázó nevekkel illetnek bennünket.

A végső tanulság kettő, hogy — non est discipulus supra ma- gistrum és hogy — a düh a legrosszabb tanácsadó.

Priscus,

Esztergom dicsősége.

Szülővárosunk egyik legderekabb fia, báró Forster Gyula most érte el tevékeny és üdvös életpályája hetvenedik mérföldkövét.

A Képzőművészeti Társulat választmányi gyűlésén az ün„Esztergom és tfidskß“ tárcája.

Az igazi.

(Folytatás.)

Viczmándy a bókot udvarias meghajtással fogadta, Vilma folytatta :

Mivelhogy Önről van szó, szabad valamit megjegyeznem, a legutóbb előadott drámájára vonatkozólag?

Amint méltóztatik — felelt Viczmándy kelletlenül, ki nem szívesen vette a műveihez való hozzászólást.

A lényeg, ami a darab főalakjával történt és amért eldobta magától az életet, oknak elfogadható, de a beállítás szerintem nem helyes.

Viczmándy, mint akit kalapáccsal halántékon ütnek megszédült az erős kritikától, hisz ép a főszereplő jeleneteinek volt a legnagyobb sikere; Vilma folytatta :

— Azt értem, hogy a férj kezdetben nem szerette az asszonyt és mikor azt látta, hogy az másfelé keres vigasztalást, fölebred benne a féltékenység és kezdi halálosan szeretni. Mikor pedig az asszony megszökik, szerelmi bánatában öngyilkos lesz. Hogy miért kell ezt szerelmi bánatnak nevezni, miért nem lehet azt úgy megmondani, ahogy van, hogy azt amit „én“-nek nevezünk latta megalázva, letiporva, s mivel ereje, hatalma nem volt ezt megtorolni az „én“-jére gyógyirt szerezni, hát megölte az „én“-t, hogy így szabaduljon az azt gyötrő kínoktól. Nem gondolja — szólt Vilma mosolyogva — hogy az „ember“ jellemzése úgy stilszerűbb lett volna.

— Nincs okom ezt hinni — szólt Viczmándy kissé nyersen — mert a premieren és azóta elért siker megnyugtat ez irányban.

A beszélgetésnek a báróné vetett véget, ki hozzájuk csatlakozva, magának igyekezett Viczmándyt lefoglalni. Viczmándy örült, hogy vége- szakadt az eszmecserének, amely már kezdte idegesíteni. Ezt is a Vilma iránt érzett rajongásának fokozatos lehűlését azzal igyekezett menteni maga elptt, hogy Vilma nagyon is okoskodó, akadékoskodó természetű, ami igen nagy súllyal nehezedik azon mérleg egyik serpenyőjére, amelyiknek másik felére előnyös külseje esik; noha valójában a megsértett önérzet ágoskodott benne, amit a nagyokat jellemző túltengő önimádás nagyon érzékennyé tett. A nőknél nemcsak a kellemes külsőt, hanem az okosságot is kereste, s hogy most mindakettőt megtalálta egy személyben; annak minden célzatosságot kizáró szavain, hód oló ezrei által felfújt hiúsága megsértődött és anélkül, hogy egymás megértéséhez vezető s oly könnyen megtalálható utat kereste volna, mindenkit lenéző fölénnyel félreállt a porondról.

Mikor Viczmándy az estélyről hazament Erzsi még mindig ébren volt, ki mint cseléd és egy személyben házvezetőnő is volt Viczmán- dynál. Tizennyolc-husz év körüli pirosképű, piros, érzéki húsosajkú kifejlett parasztlány volt.

Erzsi, ismerve Viczmándy szokását, hogy ha késő este megy is haza, nem fekszik le mindjárt, hanem még dolgozik, mint ahogy máskor is szokta, fehér papírból hosszú kutyanyelveket készített az Íróasztalra, tintát, tollat rendbetette, megtömte az angol fapipát és forró feketekávét is készített. Aztán mikor Viczmándy leült az íróasztalhoz köny- nyű gyapjú takaróval betakarta a lábát.

Viczmándy eddig nem vette észre ezt a megszokott figyelmességet, most határozottan jól esett neki ez'a kutyahűség, mely az „én“-jéből, semmit sem kívánt, csak mindig szolgálatot tenni. Hálából megsimogatta Erzsi arcát. Erzsi arca az érintéstől most pirosabb lett. A szemeiben szűzies érzéki tűz lobbant fel, mit ismeretlen vágyak élesztettek és keble erős hullámokat vetett a gyors vérkeringés által szükségessé vált nagy lélegzet vételektől. Ajka a vágyverte láztol cserepedzett. .. Most még több tenni-venni valót talált Viczmándy körül, kire nem maradt hatás nélkül