Esztergom és Vidéke, 1916
1916-12-24 / 100. szám
4 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1916. december 24. valami fővárosi ügyes emberrel. Téged is kérlek édes húgom, segíts majd nekem ilyen foldozó — művészt keresni. Ezután már nem mertem Zolikát magára hagyni. Fogadtam melléje egy megbízható leányt, egy tisztességes iparos jó leányát, aki másnap el is jött s Zolikával kiment játszani az udvarra. Zolika azonban nem akart játszani. Katit, a melléje fogadott leányt, folyton haza kergette. És milyen szavakkal! Édes Ilonkám, ami durva, mosdatlan szájú falusi gyerekeink nem tudnak olyan mocskos kifejezéseket használni, amilyenek a ti úri fiatok szájából áradtak. Kati egy napig valahogyan eltűrte a csúnya szitkozódást. — Ekkor írtam én neked első levelemet, hogy Zolika jól érzi magát. Hej, pedig majdnem táviratot küldtem, hogy jöjjetek vissza és vigyétek innen a fiatokat ; mert éppen akkor, mikor írtam a levelet, nagy sikítozást hallottam az udvarból. Kifutok, hát látom ám, hogy Zolika tiz kis csirkémet össze- tipórta. Egészen kicsinyek voltak még, négy vagy öt nap előtt keltek ki a tojásból; oly aranyosak voltak s ő mégis rájuk taposott, mert — azt mondta — hogy ezekből lesznek a vérengző tyúkok és kakasok, amelyek kivájják a kis fiúk szemét. Majdnem összeroskadtam a méregtől és szomorúságtól. De azért erőt vettem magamon s azt írtam neked, hogy Zolikával nincs semmi baj. Pedig Kati is fölmondott és nyomban eltávozott. Sírva ment el, és zokogva panaszkodott, hogy ilyen vásott kölyökről még nem is álmodott. Este, vacsora után, az urammal tanácskoztam, mitevők legyünk. Jó öregem dühös volt, pedig tudod milyen jószivű ember ő. Ki akarta dobni Zolikátokat, ki az uccára. Mikor erről lebeszéltem, tervbe vette, hogy bezárja a pincébe vagy valamelyik sötét kamrába, ha még egyszer valami rosszaságot talál elkövetni. A sötét kamra nekem is tetszett, bár megborzadtam, mit fogtok ti rólunk gondolni, ha megtudjátok, hogy Zolikát bebörtönöztük, mint aféle gonosztevőt. A sötét kamrára mégsem került a sor, egyéb megoldást kellett választani. Úgy történt a dolog, hogy éppen reggelinél ültünk. Zolika az ő szokott nyafogos hangján, finyáskodva becsmérelte a kávét, hogy meleg, hogy nem elég édes, hogy hamisított tejből készült a mi kávénk! A mienk a mi falusi tejünk, amelyet magunk fejünk ki, a magunk istálójá- ban, a magunk tehenéből. Hallottál ilyet Ilonkám ! De még ez mind semmi. Okelme elkezdte szaglászni, fin- torgatta az orrát s azt mondta, hogy istálló szaga van. — Ha nem tetszik, hagyd ott, morrant rá mérgesen az uram. Zolika a szigorú hangtól megszeppent, de meghatottsága csak egy percig tartott. Kezébe vette kanalát, belemerítette a csészébe s a kávét az asztalterítőre kezdte öntögetni. Szép vilagos-sárga asztalterítőnkre . . . Öregem eleinte nem látta meg, s én nem mertem szólni. De mikor Zolika már a negyedik kanál tartalmából is mappákat csinált az abroszra, az uram is észre vette. Haragjában- elvörösödött, ráütött az asztalra s félelmes harsogással rivalt a gyerekre : — Te vásott kölyök, összetöröm a csontodat! S mit gondolsz Ilonkám, mi volt erre a felelet ? Óh . borzasztó, borzasztó. Drága Zolikád fölkapta a csészét és tartalmát az uram felé locs- csantotta. Csak a keze lett kávés, meg a kézellője, meg a kabátjának az eleje. De mi következett ezután... 1 Megfagyott ereimben a vér. Majdnem leszédültem a székről. Mert... mert... mert. . . Zolikátokat úgy kiporolta az én jó öregem, hogy . .. hogy . . . Ezt különben magad is elképzelheted. De elverte, megverte, amúgy igazában helyben hagyta. Azért ne ijedj meg édes húgom, drága Zolikátok nem halt meg. Még a csontjai sem törtek össze. Oh nem. Semmi baja sem történt. Ellenkezőleg . . . Visított ugyan torkaszakadtából, rugdalódzott is — már amennyire rugdalózhatott, — de mikor kikapta a magarészét, ledőlt a díványra, és elhallgatott. Megijedtem. Azt hittem, hogy elájult; de pislogatásáról megértettem, hogy nem esett kár benne. Körülbelül egy óra hosszáig fekhetett így a díványon. Mi úgy tettünk, mintha nem törődnénk vele. Jártunk-keltünk körülötte, de egy szót sem szóltunk hozzá. 0 azonban egyszer csak föltápász- kodott, körülnézett, lesütött szemmel, szégyenlősen az uram elé tipegett s alázatos hangon így szólt: — Józsi bácsi kérem, bocsásson meg. Soha többé nem leszek rossz 1 Gondolhatod édes Ilonkám, menynyire jól esett nekünk Zolika megváltozása. Elfeledtünk minden kellemetlenséget s kicsordult könnyeinken keresztül mosolyogtunk kis fiatokra. Aggódtunk ugyan, hogy az a változás csak rövid ideig fog tartani, de csalódtunk, hála Istennek ! Az üdvös verés után Zolika olyan jó, szófogadó, engedelmes, illedelmes kis fiú lett, hogy kívánni sem lehet különbet. Úgy szeretjük most, mintha saját gyermekünk lenne s szívünkből örülünk annak a tiszteletnek, amelyet irántunk tanúsít. Úgy jár utánunk — bocsáss meg ezért a hasonlatért — mint egy kedves kutyuska s a világért sem követne el olyat, ami nekünk szomorúságot okozna. Egy szóval kis fiatok ki van cserélve. Bizonyára ti is csodálkozni fogtok a változáson s örömötök fog benne telni. És meg fogjátok jó öregemnek bocsátani, hogy Zolikátokat keményen megfenyítette. Leírtam mindent úgy, ahogy történt s hiszem hogy nem fogtok Zolika miatt aggódni. Legközelebb ismét értesíteni foglak benneteket s akkor már csupa kellemes dolgot irok. Isten veled édes Ilonkám, ezerszer csókol szerető nővéred Maliid. U. i. Zolika kezeteket csókolja és azt kívánja, hogy igen jól mulassatok. Hatig Béla. Őseink tréfaszavai és a biblia. A tréfaszókat az az érzés vagy hangulat szüli, melyet közönségesen jókedvnek nevezünk. Ez a maga éles szemével gyorsan észreveszi az élő s élettelen tárgyaknak mind hibáit, mind túlságait; s egy- egy jellemzetes kifejezésben mutat rájuk. Ha múltból ránk maradt tréfaszóknak számát tekintjük, kétségtelen igazságnak kell vennünk, hogy őseink jókedve az ismert sok megpróbáltatás közepett is gazdag és kifogyhatatlan volt, mert nagy mennyiségben hozta létre a tréfás szók mindenféle változatait. Baróti Szabó Dávid 18. századbeli jezsuita írónak azon följegyzése, hogy „tréfát farag, űz a hajadon pórnép még a jóból is,“ nemcsak a hajadonokra és nemcsak a pórnépre, hanem az egész régi magyarságra alkalmazható, mert alig volt az életnek olyan tárgya, mely őseink jókedvének érintését, nem egyszer fullánkját, sőt élét elkerülte volna. Még önmagukra is faragtak tréfaszókat. Ezek a magyar elmének legeredetibb megnyilatkozásai, mondhatnám: termék-magyar szók, melyek egy- magukban is elégségesek arra, hogy megszerkesszük belőlük apáink szellemi s kedélyi életének krónikáját. E szók tartalmában ugyanis a magyar fajnak egy-egy gondolata, erkölcsi felfogása és életelve nyilatkozik meg. Alakjukban pedig szembeötlően mutatják őseink kicsapongó alakítási ösztönét, játszi nyelvszeszélyeit. Tehát bő anyagot talál bennük vizsgálatra nem csupán a nyelvtudós, hanem a néplélek és a művelődéstörténet kutatója is. Érdekes kapcsolatban vannak e régi tréfaszavaink a kereszténység örök könyvével : a bibliával. Tudniillik a szentirásból, még pedig mind az ó-, mind az új- szövetségből egész sereg magyar tréfaszó sarjadott ki a múlt idők folyamán. Egyes bibliai nevek állandó sajátságok hordozóivá lettek nyelvünkben. Ilyenek az ó- szövetségben a Kain, Jákob, Sámson, Dávid, Salamon, s az újban a Pilátus, Péter és Tamás nevek. A Kain nevet először kétségtelenül gúnnyal, de utóbb tréfásan alkalmazták hajon, haján, kaján- fajta és hajonol, hajánol alakokkal az irigység kifejezésére. A Jákob név tréfás alkalmazásáról biztos felvilágosítást ad Geleji Katona Istvánnak (17. század) ez a mondása: „Jákob talpfogót avagy alááskálót jegyez (azaz : jelent), mely névnek meg is felele, mert az első szülöttségét Ésautól ugyan végtére néminemű ravaszságval elvövé, meg- jakablá mesterségesen a báttyát, ahonnan vették a magyarok is a megjakablást.“ („Meg]ahabölni valakit, azaz megtsalni“ — olvassuk Bőd P. Lexiconában). A Sámson névből eredt a sámson- hodik ige, melynek értelme Kassai József Szókönyve szerint annyi, mint erőlködik, erejét mutatja. A Dávid névből ugyancsak igét alkottak elődeink : dávidol a. m. kornyikál, fülsértő hangon énekel. A Salamon-ból származott a sa- lamonkodik, amely Molnár Albert szótára szerint a. m. bölcseségét fitogtatja. _ A Pilátus névbői való a pilátus- hodik ige, melynek értelmét megvilágítja a következő idézet : „így pi- látushodol te is, milcor mindenféle hamis praktikákat és fogásokat elé vészesz“. (Vajda, I. Krisztusnak élete, 1772 ) Péter apostol nevével függ egybe a Telegdi Miklósnál (16. század) olvasható péterfejü, azaz makacs nyakas elnevezés, mely alkalmasint Krisztusnak Péterhez intézett eme szavaira . vihető vissza: „Te Péter vagy, azaz kószál.“ Nagyon valószínűen ugyancsak ide vezethető a péterke kitétel is, melyet először De- csi I. Adagiáiban (közmondásaiban, 16. sz.) olvasunk ebben a szólásmódban : „Kinek kinek az ő pélör- kéje fáj: suam quisque homo rém meminit.“ Tamás apostoloknak „hitetlen Tamás“ neve, miként ezt a „tamás vagyok én ebben“ szólásmód (újabban : tamáskodom !) is bizonyítja, a nehezen hívők és hitetlenek közös nevévé vált nyelvünkben : „Szent Tamás a mi pátrónusunk 1“ — mondogatták egykoron. A jelzővé változtatott eme személynevek mellett egyéb kifejezésekre is merítettek ösztönt apáink a bibliából. Ilyen például a panganét v. rövid kart („gyikleső“) jelentésű péterkése elnevezés, melynek keletkezésére teljes világot vet a 15. századból való ú. n. Müncheni-codexnek ezen helye : „Simon Péternek azért kési válván, kivevé azt, és csapván a püspöknek szolgáját és elmetvé ő jog fülét.“ A lenézett Pilátus nevéhez fűződik a cloaca (félrehely) értelmű egykori pílátuskonyhája tréfaszavunk. A Faludi Ferencnél (18. század) előkerülő lázárlakodalma =■ koldusság („Utoljára a palotás ura- mék lázárlakodalmára szorulnak“) név származása a dúsgazdagról és a nyomorult Lázárról szóló példabeszédben gyökerezik. A hamiskai- fás szó meg a Krisztus elítélésében szerepet vitt Kaifás főpap nevét örökítette meg nyelvünkben. Évának teremtését juttatja eszünkbe a feleség tréfás oldalcsont elnevezése, míg a szamártemetés, melyről M edgy esi Pálnak felvilágosítása (17. század) úgy hangzik, hogy „az illendő pompa nélkül való temetség szamár-temetés,Jeremiás prófétának jövendölésére (22. rész, 19. vers) emlékeztet bennünket. A bibliából fakadt keresztény felfogás is több tréfás és gúnyus kifejezésünknek lett forrásává. íme egy- kettő : ördögkápolnája = korcsma („Templom mellé guggaszt kápolnát az ördög“ —- mondja egy régi példabeszédünk) ; ördög epéje = bor („Ördög epéje a bor, azt tartá' Ma- nicheus,“ Pázmány P., Kalauz 897. \.); ördöglánc = rabbilincs; ördögtojás = rossz v. bűnös gondolat ; ördögurbárioma: „A henyélés, tobzódás, tántzolás az ördög urbárioma szerint való robotok“ (Vajda, J. Krisztusnak élete, I. 341. 1.) ; ördög- ba] = képzelt, csekély baj; ördögsógora, ördög cinkosa, ördöghadnagya — jómadár, gazfickó, pokol- sültje = gonosz; pokoldolog — rút dolog; pokolkedvű = mogorva; po- pokgyomor = telhetetlen, pokoltorkú = telhetetlen ; pokoleb — harapós ; stb. A pokol ^zót külön is használták melléknévül, például Pesti Gábor (a 16. században) : „Nincs poklabb a hazug embernél,“ vagy egy vitézi énekben : „Poklái járának a szegény czigányok“ Angyalbőr — pantallér (puskaheveder); kalánfülű- angyal: az ördög tréfás körülírása, mivel, úgy látszik, nagy fülekkel szokták ábrázolni; stb. Látható ezekből, hogy őseink k e- délyvilága még derűjében is mily sok szállal belekapcsolódott az emberiség örök könyvebe: a bibliába. Dr. Réthei Prikkel marián. Karácsony este. Kilépek az utcára. Karácsony este van. A hó fürtökben hull alá. A gondos természet hófehér sipkával ruházza fel a házakat; télire. A járdák befagyva. Egy ballépés, és az ember a síkos kövezeten szedi ösz- sze magát. Egy darabig megyek, nézegetek jobbra-balra, talán meglátom valamelyik ismerősömet. De az utca kihalt, senki nincs kint. . . Hol van a máskor oly népes utca képe ?. . . Hol van a mindig oly víg fiatalság ?.. . Gondolkozom . .. aztán tovább megyek, jobbra. Talán a templom melletti sarkon lesz valaki, hisz mindig ott szoktunk gyülekezni, minden karácsony este . . .