Esztergom és Vidéke, 1916
1916-09-03 / 69. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1916. szeptember 3. gyár vitézség: megmaradt-e bennünk régi erejében, avagy gyengeséggé, tehetetlenséggé érnyedt ? Félre a kétségbeeséssel ! Hitünk és bizodalmunk álljon tűrhetetlenül ! A rablókat nem segítheti az Isten. Morc. Takarékosság a vagyonosodás forrása. Csöp- pekből keletkezik a tenger. Homokszemekből a föld. Fillérekből a milliárd. A takarékosság egész hitágazata ennyi: Ne nyújtózzunk tovább takarónknál. Vagyis ne költsünk el többet annál, mint amire múlhatatlanul szükségünk van. A háborús világ féktelen árdrágítását fékezzük meg leszállított igényeink józan fegyverével. Ez az élelmesség az élei minden megpróbáltatásában nélkülözhetetlen. Rossz termés idején megtörtént egykoron a mi vármegyénkben, hogy egyik nagyközségünk elöljárósága rozs helyett zabot akart adni a plébánosnak papibér gyanánt. A falu lelkiatyja azt mondta a falu bölcseinek, hogy nincsen kifogása az elöljáróság egyhangú intézkedése ellen, csak azután az elöljáróságnak sem legyen ám kifogása, ha a papjuk a templomban a zabtól — nyeríteni kénytelen. Ez a borsos észrepedig a fejét csóválja. Jancsi futva hozza a táskát, a társaság azalatt előremegy a szigeten. Egy fél méter szélességű ösvény vezet a titokzatos helyhez. Jobbról-balról gyermekmagasságra nőtt szederinda szegélyezi az utat s úgy tetszik, hogy beborítja az egész szigetet, amely fiatal fákkal van teleültetve. Jó búvóhely őzek és fácánok számára. Mind- azáltal az egyik kutya kizavart egy díszes öltözetű vén kakast, amelyik ijedten rebben előre. A kutyát is megijeszti gazdája, aztán folyik csendben a továbbvonulás. A kövér kasznár nagyon elmaradt, mert a szederinda érett bogyóit csipegeti s egy csokorra valót hozott is magával, hogy legyen mive) foglalkoznia a lesen, míg jönnek a ká- esák. Mert azért megjött idejében, pedig útközben a fácánfogót is megvizsgálta. Legalább, azt mondta, mikor a társasághoz ért. A „Kácsanyomás“- hoz Húsz-húszonöt holdnyi mocsaras terület ez, amely a sziget baloldalán közvetlenül a Dunaág mellett húzódik fölfelé. Kácsaköltő..telep .tulajdonképen, ahol á laposcsorű párok ezrével telepszenek meg tavaszkor és tömegesen gyarapítják az újabb kácsanemzedéket. Nem sokat látni belőle, csak a sűrű nádast, meg a szelein emelkedő magas fákat. Ezek öregebbek, mint a sziget egész, szabályosan sorakozó ültetvénye. Nem is annyira öregebbek, mint inkább vénebbek. Itt már szisszenni sem szabad. A komoly arcú főerdész újjával mutovétel használt. A mit az elöljárók maguknak akartak megtakarítani, a rozsot ki kellett járultatnia annak akinek dukál. De még a rossz termésnél is rosszabb az az állapot, ha a nép nem fizeti rendesen évi egyházi adóját. Sok plébánosunk mégsem takarékoskodik ha szegényein segíthet. Ráillik az ilyen jólélekre ez a jo diákközmondás : Nesciat tu t sinistra, quid faciat dextera. (Ne tudja balkezed, mit művel jobbod.) A takarékosság nem tűri a fényűzést. A mi fölösleges, a mi nélkülözhető, azt a takarékosság mellőzi. Az egyszerű magyar polgári életmód jóval egészségesebb ,a komplikált európai úri életmódnál. A dús gazdagot szereti utánozni a gazdag. A gazdagot irigyli a szegény. Pedig a dúsgazdagok első érzéke a vagyon, az Ínyenc utolsó gondolata a takarékosság. A mi magyar konyhánk a mi éghajlatunknak legmegfelelőbb. Csak akkor becsüljük meg érdeme szerint, ha külföldön hónapokon keresztül vajas, margarinos, sőt olajos ételekkel kellett megelégednünk. A háromfogásos magyar ebéd többet ér a hétfogásos francia dinernél. Jobb kenyeret, izesebb húst, zamatosabb gyümölcsöt épen úgy nem találunk az utánzott művelt világon sehol; de tokaji borunk is nemesebb nektár a francia pezsgőnél, az angol sherrynél vagy a spanyol malagánál. Takarékosságunk hazai ételt, gatva helyezi el a puskásokat. A legjobb sarokra állítja városi vendégét, de odaküldi a plébánost is, ki csodálatos gyorsasággal kezeli a Lancastert. A városi úr körülnéz s azon tűnődik, mit fog ő itt csinálni. Mögötte két lépésnyire a Dunaág folyik; nem látni, csak át-átcsillan az ezüstös víztükör, mikor a szellő félrelebbeníi a susogó nádat, meg a zizegő fűzesbokrokat.. Körülötte tisztes korú, terebélyes fűzfák, talán lőni sem lehet tőlük; csupán egy helyen, nyugat felé nem érnek ösz- sze a lombok. A földön egy csomó nefelejcs virít, odább néhány tátogó sárgállik s büszkén nyúlik föléjük a tüskés gólyafésű. A sás, nád, káka, buzogány, fűzfa, nyárfa, bodza és vadkörtefa különféle zöldjéből élénken kiválik a galagonya piros bogyója. A sötét szederinda vörösödő leveleit pedig a hamvas kék gyümölcs és a tiszta fehér virág tarkítja. Valamelyik ágon egy zöldbéka brekeg, a Dunaág felől olykor-oly kor egy loccsanás hallik, a felvetődő halak loccsanása. Talán a pávatoll színű szitakötőt akarták elkapni, amelyik ijedten szállott magasabbra. A szunyogsereg muzsikáját is szívesen el lehetne hallgatni, csak ne csípne a förtelmes féreg. A városi úr nem győzi őket a kezével hes- segetní, rágyújt egy cigarettára, de a szúnyog nem tágít, még a zsebkendő lengetésre sem. (Bef. köv.) Haugh Béla. Qx Qx italt, ipart és kereskedést követel. Sok millió koronánk maradt volna itthon, ha ezt az elvet követtük volna még nyári szórakozásunkban is. A takarékosság erényének egyik legremekebb példája ez a kis történet: Simor János hercegprímás legérdekesebb jubileumát saját maga rendezte. Egyszer ugyanis azt kérdezte Bajcson: vájjon tudják-e, miiyen jubileum készül? Egyik vá'asz sem sikerült. Ekkor Simor régi, kék papi köpenyére mutatott': — Nézzétek, a köpönyegem épen most lett negyvennyolc esztendős. Nemsokára félszaza- dos jubileuma lesz. A takarékosság valóban az önmegtagadás erénye. Ezt kell beléojtani gyermekeinkbe még a himlőojtás előtt. Dr. Kőrösy László. Szeretetadományokat kér a Hadsegélyző Hivatal átvételi kü=- lönítménye IV., VáczLucca 38. Irodalmunk a háború után. A „Pesti Napló“ egyik közelmúlt számában „Irodalom és politika“ cím alatt egy kiváló cikk látott napvilágot, amelynek írója okos logikával állapítja meg, hogy „az az ország, amelynek nincs szabad, kötetlen, a saját emberségéből élő irodalmi élete, amelynek nincs írói arisztokráciája, az szabad, boldog ország nem lehet, — annak merev az arca s a lelkére pókháló telepszik. Nálunk az irodalom üzem, amelyet pénzemberek adminisztrálnak, nálunk ma pártokhoz tapadó parazita irodalom él csak“. — E súlyos igazságok mellett nerce lehet arcpirulás nélkül elsurranunk. Minden józan gondolkozású és intenzív érzésű magyar embernek kell, hogy az arcába kergesse a vért, ha mindezt hallja, látja, olvassa és tapasztalja; de azonfelül minden, a szellemi élet terén jelentkező új és újabb áramlat működését figyelemmel kell kisérnie, ha azt akarja, hogy irodalmunk kifejezetten magán viselje magyar nemzeti jellegét és ne táplálkozzék idegen eszmékkel és felfogásokkal. Nem szabad irodalmunkat csak úgy bitangjára hagyni, hanem addig kell törődnünk vele, amíg nincs komolyabb baj és közvetlen veszély. Sajnos, már eddig is prédául dobtuk oda az irodalom Pantheonját aljas kufaroknak és nemzetbecsmérlő lantbetyároknak, akik — minta cikkíró helyesen állapítja meg — valóságos boxerver- senyt folytatnak irodalmunk régebbi képviselőivel. — Ez a mostani véres világrengés megtanított bennünket arra, hogy a magunk lábán járjunk, a magunk anyagi és szellemi kincseiből táplálkozzunk : de különösképen megtani tott arra, hogy kultúránk és szellemi életünk fokozatos és célravezető fejlesztésével olyan alapot teremtsünk, amely egyszersmind belső társadalmi életünk alapja, is leend. Nem szabad különösen szem elől tévesztenünk azt, hogy irodalmunkban egy olyan rendszer ütött tanyát, amelynek irányítói épen azt tűzték ki célul, hogy irodalmi és társadalmi egységünk alapját megbontsák. — Óriási kötelezettségek nehezednek vállainkra a háború után az irodalom újjáfejlesztése és nemzetivé tétele körül. Amit Kemény Zsigmond hirdetett — hogy a nemzeti kultúránk megteremtése képezi megmaradásunk alapját, — azt nekünk kell valóra váltani, mert nem lehet közömbös előttünk az az elv, hogy „mindent a közérdekért.“ Nekünk azt az irodalmat kell élet és szalonképessé tenni, amely a lelkek és szívek mélyén születik, nem pedig azt, amelyhez szenny és piszok tapad. Lelkűnkben kell hordozni és megtermékenyíteni az irodalom szerete- tét, erkölcsi és nemzeti alapokra kell építeni azt a törhetetlen és gyönyörű hitet: hogy az emberi élet csak akkor szép, ha felül tud emelkedni a közönséges vásári élet mindennapi zsivaján és magát egy nemesebb cél után tudja intézni. — Tartsuk szem előtt, amit Berzsenyi mond egyik gyönyörű ódájában: hogy „minden ország támasza, és talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledül s rabigába görbéd“. Fikó Sándor. m | HÍREK. 1 m | Roszival István dr, t | Pénteken reggel szokatlan időben szólalt meg az esztergomi főszékesegyház vékonyhangú „Szent Imre“ harangja, utána pedig a lélekharang. Roszival István dr. prelátus kanonok halálát hirdették. Ha esztergomi kanonok hal meg, régi szokás szerint a „Szent Adalbert“ harang siratja el. Ez a szokás most már véget ért, mert e hét folyamán a főegyházmegye és a főkáptalan pát- ronusáról elnevezett harang is megszűnt létezni. A „Nagyboldogasszony“ harang pedig meghúzható nem volt a toronyban folyó munkálatok miatt. így az esztergomiak nagyrésze jó későn értesült a köztiszteletben állott prelátus haláláról. Dr. Roszival István már régóta betegeskedett. Pár hét előtt már egy Ízben agonizált, Erős természete azonban a sír széléről ismét visszaadta őt az életnek, de csak rövid időre. F. hó 1.-én, reggel háromnegyed 5 órakor szenvedett ki hozzátartozói és tisztelői nagy fájdalmára.
