Esztergom és Vidéke, 1916

1916-09-03 / 69. szám

Esztergom, 1916. XXXVIII. évfolyam 69. szám. Vasárnap, szeptember 3. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : i SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM j TELEFON 21., $ HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ J KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI . ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐ«. t FŐMŰNATÁRSAK: DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KÖRÖSY LÁSZLÓ Laptulajdonos és a szerkesztésért felelős : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASARNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. V i t 4 t ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE NEGYEDÉVRE 3 K 8 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTER SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA A magyarság igazi próbája Az eddig inkább nekünk, mint ellenségeinknek kedvező világháború bennünk, magya­rokban két téves hitet ébresz­tett. Egyik, hogy a küzdés ne­hezebbik felén, a válságon már túlestünk. A másik, hogy mi voltaképpen nem annyira a ma­gunk egzisztencijáért harcolunk, mint szomszédainkért és szö­vetségestársainkért. Valljuk meg,: hogy e kettős balhit nem kis mértékben közömbösekké tett bennünket a háború végső ki­menetele iránt. Úgyis győzni fogunk, — gondoltunk — s a többi mellékes. Ebből a közömbösségből most hiríelenül sváratanul kel­lett tiszta öntudatra ébrednünk. Nem remélt órában kellett egy­szerre átlátnunk, hogy minden eddigi erőkifejtésünk tulajdon­kép csak bevezetés volt a mi igazi nemzeti próbatételünkhöz. Sok vért és vagyont áldeznak eddig is, de fajunk valódi élet­halálharca csak most kezdődik meg igazában. Eddig jobban csak a győzelemért viaskod­tunk, de immár nemzeti létünk, életünk és halálunk került el­vitathatatlan végső próbára. Szo­morú valóság, hogy nagy-nagy veszedelem fenyegeti hazánk 1000 éves területi épségét: el akarják tőlünk rabolni birodal­munk egyik legértékesebb ré­szét, koronánk legszebb drága­kövét : a kincses Erdélyt; vérbe akarjak fojtani édes véreink százezreinek életét. Kétséges lehet-e tehát előttünk, hogy hon- és fajszeretetünk igazi próbája csak most kezdődik ? Sokat lehetne róla beszélni és írni, hogy ezen a nagy pró­bán, mivel majdnem bizonyo­san előrelátható volt, már jó­j val előbb és könnyen áteshet­tünk volna. Sajnos, hatalmunkon kívül álló s ezidőszerint nem fejtegethető okok kellő időben lehetetlenné tették ezt nekünk. Pedig de könnyen ment volna Szerbia leverése után ! Gondolkodó fők régen tisztá­ban voltak és vannak vele, hogy nekünk, magyaroknak jö­vő fennmaradásunk érdekében egy igazi nagy hasznunk lenne a világháborúból: ha Romániát vagy teljesen legyűrhetjük, vagy legalább egy évszázadra meg­béníthatjuk. Mert ez a mi igazi, az orosznál is ádázabb ellensé­günk, mely a megfojtásunkra vágy, mely folyton a testünkre éhezik, mely egyre életünkre leselkedik. Az a jellemezhetetlen szem­forgató szerep, melyet eddig Románia a világháborúban ját­szott, már-már elhitette velünk, hogy ki fogjuk kerülni a ma­gát római utódnak hazudó or­gyilkos fajzatnak rajtunkütését. Es ebben követtünk el nagy hibát. A könnyenhívás majd- nemhogy elbizakodottságá nőtt bennünk. Most aztán keservesen kell éreznünk a cselvető hurkot nyakunkon. Hányán gondolták komolyan Magyarországon, hogy ilyesmi még bekövetkezhetik! De hát már — alea jacta est: a kocka el van vetve. Ütött a cselekvés órája. Nem töprengeni, nem sajnálkozni, nem ide-oda kapkodni kell most, hanem megfeszítenünk minden erőnket és a rablók elé vetnünk karjainkat ! Váljék el most igazában, mekkora életerő, mily nagy ál­dozatkészség, összetartás és tü­relem lakozik fajunkban. Tűn­jék ki a nagy világ előtt, mire képes végső veszedelemben az ezer év óta nagyra tartott ma­„Esztergom és Vidéke“ tárcája. Éj a sínek mentén. Neki az éjnek, neki a sorsnak Rohan a vonat el a határról Előtte semmi, utána semmi. Hull a sötétbe a szikrazápor. Az üvegablakon néz be az éjjel, Dübörg a sínpár, szinte zokog, — Te velem szemben a szemem nézed ', Nekem a szívem meg-megdobog­Rohan a vonat bele az éjbe, Nem tudjuk honnan, merre megyünk A közös végzet közel hoz minket, Összefogódott mát is kezünk. Megy a vonat és gondtalan lelkünk Egymásba mélyed és elmerül, Mi van most kívül, hideg-e, árny-e J . • • Az érdekel csak, mi van — belül ? És benn a szívünk dobban erősén. Mind a hét szív úgy zúg, zakatol ■ • ■ Neki az éjnek, neki a sorsnak Két kicsi szív ront most valahol!... Sz. M. Menjünk kacsázni. (Vadász tárca.) A fogolylövésnek mára vége. A rettentő hőség valamennyire alább szállott, de azért nagyokat fújva tü- rülgeúk homlokukat a kukoricásból előbukkanó puskások, akik a tölté­seket kiszedegetve az országúton gyülekeznek. A hajtok is egy cso­portba verődtek, s érdeklődve figye­lik az erdőőrt, aki az esett foglyo­kat számolja össze. Közben a pus­kás urak is bemondják, ki mennyit lőtt. A gazdasági gyakornok szám­fejtése szerint kétszázötven fogoly­nak kellene lenni, de az erdőőr csak kéiszázhuszonkettőt tud összeolvasni. A városi úr, akin a vízhatlan cipő­től kezdve a keztyűig minden igen finom és új, legjobban ragaszkodik ahhoz, hogy ő huszonnyolc foglyot lőtt. Ebből egyet sem enged. A fő­erdész, aki a vadászatot városi ven­dége kedvéért rendezte s mindig szomszédságában járt, erősíti, hogy a városi úr foglyainak száma csak­ugyan huszonnyolc. Arról azonban nem szól, hogy ő segített lőni. Ezalatt a foglyokat fölszedik. A hajtők nagy része előremegy. Az urak rágyújtanak és mohón fogyaszt­ják az ásványvizes boritalt, amely jégbe volt hütve. De a jég már ré­gen elolvadt. Majd előállanak a ko­csik. A fáradt puskások cammogva indulnak, de a főerdész hirtelen egy ajánlattal áll elő : — Urak, menjünk Nyárasdra ka­csazni : Élénk mozgolódás támad, a meg­görbült alakok egyszerre kiegyene­sednek, a szemekben fölcsillan a vágy. Csak az elhízott kasznár tüny- nyög, hogy neki már eleg volt. De azért hintójára fölmászva azt mond­ja a kocsisnak, hogy odahajtson, ahova a többiek mennek. A boros üvegek még nem ürültek ki egészen s a kövér kasznár a kocsiról pa­naszkodik, hogy a torka majd meg­gyullad, hozzanak hát neki egy kis üdítő italt. Visznek, is de mar csak az utolját. Aztán mindnyájan a ko­csikra kapaszkodnak s miután a föl­tolakodott kutyákat lelapultatták, ké­nyelmesen elhelyezkednek. Minden kocsi fölhágojára jut egy-egy sze­mes hajtógyerek, akik száraz ke­nyerüket majszolva sováron pislog­nak a füstölgő cigaretták felé. A tapasztalt kocsisok gyorsan, de a kátyúkat ügyesen kerülgetve haj­tanak a magas jegenyefák között. Itt-ott átszalad egy nyúl, néhol fejü­ket billegetve döcögnek a fogolycsa­lád tagjai. A kocsi zörgéstől eg}' cseppet sem félnek, mint a jegenye­fa tetején az öreg szarka, aki négy repkedő fiát oktatja az óvatosságra. Messze egy nagy csapat túzok ke­ring a levegőben. Mindenki arra néz. A hajtógyerekek szájtátva mutogat­nak, mire a kutyák is figyelni kez­denek s kidugják az ülés alól szi­matoló orrukat. Közben a kocsik a Dunához érnek. Illetve a Duna egyik ágához, mely Nyárasd szigetet öleli körül. Hús szellő csapja meg az ar­cokat s rniKor egy pőrére vetkőzött halász tűnik elő csónakjával, föl­hangzik az óhajtás, hogy de jó vol­na megftirödni. Azonban most nem lehet, mert előbbrevaló a kacsava­dászat. A kocsik megállanak. A társaság hamarosan összeverő­dik s hangos beszédbe kezd. De a főerdész csendet kér. Az elhízott kasznár bólintgatva dörmög, elindul s mikor vagy húsz lépésnyire ment, gyomrához kap és megállapítja, hogy töltéseit a kocsin feledte. Haragosan legyint kezével és átkozódik, hogy nlegint nem lesz szerencséje. Této­vázva áll, visszamenjen-e, vagy köl- csöntöltésekkel löjjon ; majd kocsisa nevét kiállja torkaszakadtából, amire mindenki megrökönyödik, a főerdész

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents