Esztergom és Vidéke, 1916

1916-01-01 / 1 .szám

ború után ragyogó verőfényben is lesz még részünk. Ujúlt reményekkel eltelve szívből kívánjuk az új polgármesternek, hogy annyi energiája legyen helyesen felfogott legközelebbi feladatainak végrehajtásában, amennyi rokonszenvet és várakozást ébresztett maga iránt minden dicséretet megérdemlő beköszöntőjében. Esztergom polgárságának, pedig az az újévi jó kívánságunk, hogy a város javára több reménye menjen teljesedésbe, mint csalódás érte a mult esztendőben. Dr. Réthei Prikkel Marián. Szivart, cigarettát, dohányt, újságot, könyvet a sebesülteknek ! A tél. Az idő rohanó vonata évenkint szabályosan megfutott pályáján a Tél állomáshoz ért. Az állomáson a kétségek kö2Ött hányódó emberek ezrei, milliói várják, és szorongó szívvel kérdezik, vájjon mit hoz számunkra a tél vonata. Jót aligha. Soha ilyen aggodalmasan, soha ilyen készületlenül nem tekintettünk a tél elé, mint a jelen vérzivataros napjaiban. Kamránk üres, hiányzanak belőle mindazok az élelmicikkek, melyek a hosszú télben életfenntartásunkra szükségesek volnának Más esztendőkben is volt tél, ilyentáj más években is kietlen pusztasággá változtak a utolsó perce, melyet az óra mutat és az utolsó mosolya, melyet a levél, ez a gyűrött vándor, hazahozott magával. Ő maga ott maradt a sárga galíciai földben, közel az orosz határhoz — tizenkilenc éves korában. Tizenkilenc év! Mi története van a tavaszi rügynek, mikor éppen •kibontja sejtelmesen ragyogó szirmait vagy az ifjú sudárnak, mielőtt lombot hajtott volna ? Nincs még története és mégis egy nemzet legfenségesebb esztendejének a története zeng e tizenkilenc év hősregéjében. A rege kezdete az, hogy a tavasz, nyár végén, északra költözött, egy rózsás ifjú hadsereg, szuronytövisekkel fölfegyverkezve, nem törődvén a közelgő ősszel és a tél fagyával, a szenvedéssel és a halállal. A rege vége lesz az a győzelem, mely ezer meg ezer ilyen hősregéből fonódik, a milyen a kis kápláré. Keskeny arcú, bársonyos bőrű, szép fiu volt, nyúlánk, karcsú az alakja és a szeme bizalmas, meleg, tréfásan sziporkázó. Az apja humorát örökölte, csakhogy még nem ért rá arra, hogy vidám lelke sugarait összegyűjtse egy mezők, szántóföldek, melyeken hónapokkal előbb dúsan tenyészett az élet, deákkor megvolt a lehetősége annak, hogy előrelátható családapák,-anyák beszerezhessék a télire valót. A földet mivelő honfitársaink amint betakarították a termést, hoszszukocsisorban hordták a hetivásárokra az Isten áldását ; buza, burgonya, kukorica, bab, káposzta, no meg hizott sertés óriási választékban, aránylag olcsó áron állott a fogyasztóközönség rendelkezésére ; fából sem volt hiány a legzordonabb és leghosszabb télben sem. Ezekben a nem is olyan régi jó időkben nem rettegtünk a téltől, sőt a természet valtozatosága gyönyörködtetett bennünket. A mostani télen is így lehetne minden, mert tápláló édes anyánk, a nagy természet nem lett mostohább hozzánk, előállította ez idén is mindazt, amire háztartásunkban szükségünk volna, ámde egyes — sajnos, nagyszámban levő „egyes" — emberek gonoszsága, akik lelketlen spakulációkat a legborzasztóbbra, a vér- és hullaszagu háborúra építették föl, megkeserítették számunkra az életet, s honfiúi bánatunk mellett néha-napján fakadó sovány örömeink zsenge virágát már csirájában letaposták. Őmiattuk kell nélkülöznünk, amikor nincs reá igazi ok, ő miattuk kell viselnünk a háború súlyos terheit, könnysajtoló fájdalmait a csatatereken belül is, a békés polgári életben, ahol pedig érintetleneknek kellene lennünk a viaskodástól, mert hisz itt nem ellenségek állanak egymással acéltollba.

1 Hiszen oly fiatal volt még, mikor a haza elhívta, hogy álljon szembe a világtörténet legnagyobb borzalmaival,. Csak szikrázott, enyelgett, villogott, mint a a Szentjános bogár a nagy Ívlámpa tövében. Kedves volt, — abban a boldog korban, mikor kedvesség még nem az ember müveiben nyilvánul meg, hanem a személyében. A kik ismertük, azt hittük, hogy az élet utjának mindig a napos oldalán fog járni, s ime, egyszerre belépett a legzordabb árnyékba, mely számára örökös sötétséggé vált. A kis humorista, a nevető szemű, pajkos diák, a tréfás kis káplár már most csak mint komoly, fájdalmas, büszke emlék folytatja útját a dicsőség fényében. Most, hogy eleste hirét olvastam, ugy omlanak elém élete minden korából való képei, mint a szétbomlott album lapjai, kicsi, nagy, gyermeteg és ifjú alakja. S gondolataim ugy keringnek e képek körül, mint a patakon uszó levelek egy-egy kiemelkedő kő körül. S a patak zu gásához hasonlóan zug bennem a 1 Rákosi Viktor (Sipulusz) a népszerű iró. (A szerk.) szemben. Ismételjük, elfogultak volnánk, ha ezekért a rettenetes alapotokért, közélelmezésünk nyomoruságainkért, létfentartásunk durva megtámadásáért, másokat, mint ezeket a lelketlen üzéreket tennők felelőssé. Hogy azonban a dolgok ennyire fajultak, hibás benne a társadalom is, melyet valójában nem hatott át az emberszeretet, a testvériség érzése, amelyről pedig oly szép tanításokat hallottunk a béke aranysugaras napjaiban, de amely a megpróbáltatások idején, amikor tettekben kellett volna megnyilatkoznia, egyszerre eltűnt sokak szivéből. A mai nehéz idők megtanítottak benünket arra, hogy — ha máskép nem lehet — kényszeríteni kell az embereket a szeretetre. Törvényeket, szabályokat kell alkotni, melyeknek fundamentuma az általános emberszeretet legyen, melyek megakadályozzák, egyszersmindenkorra lehetetlenné tegyék azt, hogy „a kedvező konjunktúráknak kihasználása" cimén, amilyen „konjunktúrának" igen sokan a háborút is tartják, magukról megfeledkezett emberek kiszipolyozhassák, úgyszólván létében megtámadhassák embertársaikat. S ha a mindeneket lábbai tipró, sem Isten, sem embert nem ismerő e vad önzés elé törvényes korlátok állítanak, s ha. a szívtelen emberek is a törvényes következmények terhe mellett kénytelenek lesznek szeretni embertársaikat, akkor jó és rossz időkben nyugodtan tekinthetünk a legmostohább évszak : a tél elé. N. P. szomorúság. Mert nem tudom elválasztani egymástól a gyermeket és az elesett katonát. Hiszen oly röpke az a néhány év, a mi a játszadozó és a csatába vonult vadászkáplár közt van, hogy most szinte összezavarom gondolataimban a cinkatonákat, melyekkel nemrég játszott, az orosz tüzérekkel, a kik a gránátot röpítették feléje, az égő játékházakat, melyekre papirmasétüzoltók kúsznak föl, a felgyujtoit varosokkal, melyek épületeit a kozákok naftával lobbantják lángra. Tizenkilenc év ! Hiszen ha nem az éveit, hanem a napjűt számláljuk meg, akkor sem kerüi ki nagy szám. Én még a gyermeket látom, a ki kedves kópéságaival megtestesülése volt atyja költészeté nek, — és a komor valóság ágyuk egetreszkettetőjdörgésében, népek végitéletének förgetegében mutatja meg a hazájáért küzdő, hazájáért hallatlan szenvedésekei férfiasan tűrő, életét föláldozó daliát És odafenn, az orosz határon egy keresztet, mely egykoron odasorakozik a „korhadt fakeresztek"hez. Ugy ment a háborúba, mint a majálisra. Jókedvűen, könnyű szívvel. Azt mondta habozó, ifjú lelkesedéReminiszcenciák (ismeretes polgármestereinkről.) Ez időszerint a polgármesteri kérdés uralkodó eszménk. Napirendünk első tárgya. Időszerű tehát ha régi emlékeim rejtett fiókjaiból jellemzetes mozaik képet rakosgatok össze ismerős polgármestereinkről. Legrégibb polgármesterünket, Kollár Antalt, még 1848-ból örököltük. Abban a nagy időben történt ugyanis, hogy a népszerű Anárássy Mihály alispán engedelmet adott Pinke István város bírónak az esztergomi nemzetőrség szervezésére. Kollár Antal tehát nemzetőrségünk egyik századának kapitánya lett az óriás termetű és hangú Besze János követünk parancsnoksága alatt. Ezt az ünnepelt férfiút az osztrákok „Der böse General"-nak nevezték el komáromi szereplésekor. A szomorú 1850-ben, mikor Jagasits Sándor lett Esztergom vármegye főnöke, a város polgármestere Takács István volt. Az alkotmány visszaállításakor első alkotmányos városi képviselőnk lett Pór Antal, a Beák-párt hive. Tanulságos, hogy ugyanakkor a dorogi kerületben Keményfi János főszolgabírót és a párkányiban Anárássy Gyulát választották meg nagy lelkesedéssel szintén a haza bölcse zászlai alatt. Kollár Antalt polgármesteri székéből választották meg országgyűlési képviselőnek a forró időkben. Ezt a jó bácsit még diákkoromból ismertem, mikor nevezetesebb iskola ünnepeken diszmagyarban jelent meg. Jólelkű csöndes ur volt mindenkor. Sohase feledtem el — pedig még kis gimnazista voltam — mikor a képviselő választás után, a a Kollár-ház előtt lobogott a polgárság fáklyás menete, a meghatott seben, hogy „ha maga az ezredese térden állva kérné, hogy maradjon itthon, mégis elmenne". És ment. Helyette egy ideig hazalátogattak a tréfás, bizakodó, kurta levelei, melyeket valahol a csatamezőn írt a borjújára hajoltam Azután egyszerre elmaradtak a levelek, mint eltűntek az alkony rózsaszínű vándorfellegei az éjszaka leborultaval. Egyetlen egy vergődött még át a nagy, hallgatag éjszakán, az a levélke, melyet a hazaküldött katonakabatjában leltek. Oh, vidám, bátor gyerekifjak, a kik nemrég itt zsibogtatok körülöttünk, hol vagytok ? Merre hord sötét szárnya annik a rettenetes orkánnak, mely négy hónapja bömböl körülöttünk és fölöttünk ? Halljuk híreteket, mely ugy hasad át a háború förgetegén, mint a villám ragyogása vagy mely ugy hozza el a neveteket, mint a halk zokogás. A kis kápláré is igy érkezett meg. Most még csak övéi közé. Da majd mikor felzeng az egész magyar nemzet ajkán a győzelem halhatatlan himnusza, a legcsengőbb akkordokban ezek az ifjú legények fognak marsolni az örök élét felé. Sebők Zsigmond,