Esztergom és Vidéke, 1915

1915-03-04 / 18.szám

val nagyobb összegben, mint a mekkorát a segélyzettek ezen idő alatt rendes "körülmények közt kereshetnének. Egész ter­mészetes tehát, hogy a felvett segélynek tetemes része nem a mindennapi betevőre, hanem él­vezeti cikkekre költődik el, an­nál is inkább, mert hiszen a segélyt felvevők jó nagy cso­portja, egyáltalán nem szorulna rá az államsegélyre. De azért nyugodt lelkiismerettel fölveszik azt és markukba nevetve adják ki — nyalánkságokra, italra s egyéb szükségtelen élvezetekre. Hát kérdjük : nem haszon­talanok az ilyenek ? Hisz ha másra nem, a sebesült katonák támogatására, a rokkantak mű­szereire sokkal jobb lenne ez a pénz, amikre' ma ép a túltengő segélyezések miatt alig jut! Hol itt az erkölcs, hol itt a nemes jótékonyság ? Pálinkára, sörre, szardiniára, borra kell kell-e adni a jótékonyság garasait? A ki erre adja, az a társada­lom szemetje, heréje. Pedig tes­senek elhinni, nem sokat mon­dunk, de a segélyek fele erre megy. Többet talán kár is beszélni. Itt a tavasz. A hatóságoknak s jótékonysággal foglalkozóknak, népsegélyzőknek fontolóra kell venni, hogy most nem a se­gélynek, hanem a becsületes munkának kell fentartani a csa­ládokat. Lesz, sőt van most munka elegendő és e munka­bíró férfinép hadban levén, gye­A negyvennyolcasok bizalmas asztaltársaságának minden tagja már tul élte a negyvennyolcadik évét. Ranglisztájuk szerivt vagy agglegé­nyek, vagy magányos özvegyek vagy elvált urak voltak. Akadt köz­tük zeneművész, festő, szobrász, ügyvéd, orvos/ tanár, hivatalnok, gyógyszerész, fotográfus, kereskedő a túlnyomó magánzókon kivül. Ez alapszabálytalan klubb egész szabályosan szervezkedett. Egyetlen kézbe került az elnöki és a pénztári hatalom. És ezt természetesen dr. Tarjagos Albin viselte pártatlanul és igazságosan. A pénztárt három persely szim­bolizálta. Az egyikbe árva gyerekek felruházására folydogált az adako­zás, a második a mentők egyesüle­tének javára működött, a harmadik pedig a bírságok gyűjtése volt. Az az asztaltárs ugyanis, aki egyetlen egy illetlen szót kiejtett, amelyet nem lehetne kinyomatni, az köteles volt büntetésül husz fillért a per­selybe rakni. Á társtagok perselyének pedig egészen sajátszerű hivatást szabtak. reklány, serdülő fiu, asszony mind kell hogy férfit pótoljon. Erre azonban addig, mig a se­gélyből lehet duhajkodni, ne számítson az állam, ne a me­gye, a város, a társadalom, a gazda. Megyei és városi hatóságok, a jótékonyságok, a jótékonyság elismert vezérei tessenek eze­ket fontolóra venni és beszün­tetni a segélyezést! Ma még nem késő ez. Ma még csak a tavaszi munka és a munkaerő­hiány elején vagyunk! Szaba­dítsuk hát ki a segélyezésszül­te lusta, munkakerülésből a munkaerőket! Tessenek elhinni: nem halnak ők éhen!! Hogy kell élnünk aratásig. Igy tél utolján, tavasz kez­detén még béke időben is meg­lehetősen nehéz gondot szokott okozni ez a minden évben visz­szakerülő töprengő kérdés: Hogy leszünk ki újig. Mennyivel aggodalomkeltőbb ez a felsóhajtás most, mikor a megszokott, rendes szűkös álla­potokon felül még háborús időkkel mindenha együttjáró Ín­séges napok réme is ijesztget bennünket. Pedig hát nem kell megijed­nünk. Ahogyan kiteleltünk eddig bátran kimondhatjuk minden nagyobb nyomorúság nélkül: — azonképpen, merjük állítani, hogy Isten segítségével, ha nem is zsíros nagy jólétben, de éh­ség, koplalás nélkül kibírhatjuk Minden tag névnapján vagy szüle­tése dátumán meghívhatott egy ven­déget. Érre a különös vendégsze­replésre keletkezett a jól táplálkozó pörzsöly. Az elég gondtalan életű urak közül persze már senkise kellett a háborúba. Elhetározták tehát, hogy ebben a komoly korszakban, a haza ltárára szánják fölösleges pénzüket. A gyűjtő perselyek ekkor új fel­írást kaptak. Az első az elhagyatot­taknak, a második az Auguszta Gyors­segítő Alapnak a harmadik Vörös Keresztnek gyűjtött. A névnapi áldomásokat megszűn­tették hogy annnál többet fölajánl­hassanak a jótékonyság javára. Minden szombat este, általános érdeklődéssel, elszámoltak az adako­zásról. Hetenkint ötven-ötven korona jutott a három címre. Néhány hónap múlva azonban az elnök a következő allokuciót intézte a negyvennyolcasokhoz: — Kedves tagtársak! Tempora mutantur et nos mutamur in illis! A válságos időben hazafias köteles­sége minden tagnak fizetése vagy aratásig, ha magunk is úgy akarjuk, ha mindenki akarja, ha minden itthonmaradt em­ber a nap minden óráján ehhez a szigorú parancshoz igazodik: Ezt az országot kiéheztetni nem szabad! Ebben az országban nem veszhet éhen senki. Ebben az országban meg kell hogy le­gyen mindenkinek a maga min­dennapi kenyere. Nem sok, csak éppen amennyi szűkösen elég. Minden étkezéshez egy­egy karéj ka. Ahogyan hadbavonult vére­inknek csak egy jelszavuk van: „Győznünk kell!" — és Hin­denburg, e minden idők legna­gyobb hadvezére, bízvást állítja, hogy győzünk is, mert nekünk jobb az idegrendszerünk, mint az ellenségeinkké: ugyanúgy az itthonmaradt dologtevő né­peknek pedig szintén arra le­gyen gondja, hogy a megélhe­tés tépelődéseitől senki, se ma­ga, se más el ne veszítse fejét. Mindenki akarjon élni s akarja, hogy a szomszédja is éljen. Tehát csak akarat kell. Nagyon erős akarat. Hogyan kell ezt akarni ? Erre is Hindenburg vezér acélidegzetü nemzeteitől vehe­tünk példát. A németek törvénnyel, ható­sági és társadalmi intézkedé­sekkel rákényszerítik önmagu­kat a szigorú takarékosságra, beosztják a készleteket úgy, hogy akinek merőben üres is a kamrája, Németországban még az sem fog éhezni. Lesz min­denkinek kenyere. Bizony nem fehér, de lesz. Bejárta a német sajtót mos­tanában egy csudálatos szép írásmű, mely valóságos himnu­jövedelme arányában, hadi adót fi­zetni hetenkint. Én szívesen megajánlok hetenkint ötven koronát. Reménylem, hogy egyetlen tag se lesz köztetek, aki ma nem tart velünk. Nem hadisar-. cot, hanem önkéntes adományt aján­lunk fel. Jegyezzen tehát minden hazafias tagtárs anyagi erejének megfelelő összeget erre az évre. A negyvenhét tag az első perc­ben negyvenhétféleképen gondolko­dott. A megcsöppent jövedelmű baj­társak kaján pillantást vetettek egy­másra. Néhány tag tehát végül vonakodott a megajánlással és nem írt alá semmit sem a gyűjtőívre. „ Ebben a kritikus pillanatban föl­emelkedik dr. Tarjagos Albin elnök és határozott hangon így nyilat­kozik : — Kedves tagtársunk marad az, aki ezekben a komoly időkben ko­molyan teljesíti hazafias kötelessé­geit. Nekünk a haza jólétet juttatott. Ne juttassunk mi most semmit sem hálánk jeléül ? Nincs családi gondunk, nincs hadikötelezettségünk, mire sza, tízparancsolata és kiskátéja ennek a zordon, katonás kiál­tásnak : Muszáj kenyérnek lenni! Kivonatosan igy szól emez írás: Németország (mondhatjuk Magyarország is) egy egész el­lenséges világgal áll szemben, amely meg akarja őt semmisí­teni. Diadalmas, dicső seregein­ket nem tudja leteperni. Hát, mint egy ostromolt várat, ki akar bennünket éheztetni. Ez sem fog neki sikerülni. Miért nem ? Azért, mert elég kennyérmag van az or­szágban, hogy aratásig kibírja a lakosság. Csak nem szabad prédálni pazarolni. Ne etessétek marháitokat a kenyérnek gyümölcsével. Takarékoskodjatok a kenyér­rel, hogy ellenségeink kaján re­ménye szégyenné váljon. Legyetek tisztelettel a min­dennapi kenyér iránt. Akkor mindig lesz belőle nektek, akár­meddig tart is a háború. Érre neveljetek gyermekeiteket. Ne vessetek meg egy darab kenyeret sem azért, mert már nem friss. Ne szeljetek egy ka­réjjal se többet a kenyérből, mint amennyit éppen enni akar­tok. Gondoljatok mindig katoná­inkra, akik sokszor az őrhelyen, vagy lövészárokban boldogok volnának, ha tarisznyájukban volna a ti elprédált kenyérda­rabkátok. Egyék mindenki hadikenye­ret, éppen ugy táplál és éppen úgy jól lehet vele lakni minta másikkal. A krumplit mindig hámo­zatlanul héjában főzzétek. Ez­prédálhatnók ma azt a mit az or­szágtól kaptunk ? Aki nem tart ma velem, az nem tartozhatik tovább ebbe a hazafias körbe. Nem kényszerítem a hat tagtár­sat, hogy kötelékünkben maradjon. Itt mindenki önálló és független. A mint a kilépni szándékozó tag­társak ami közös hadikölcsön alapjára jegyzettek, azt én azonnal visszatérítem nekik. Vegyék azonban tudomásul, hogy jó hirű klubbunk már holnap hat új taggal gyarapodik. Tempora, mu­tantur. Erre a döntő nyilatkozatra azután a hat renitens tag rögtön kapitulált, alájegyzett az ívre — módja szerint — öt, tiz vagy húsz korona heti járu­lékot. És ezen a csatatéren ma szíve­sen fizetik az önkéntes hadiadót a derék tagtársak, a kik remek példá­val szolgálnak az összes budapesti asztaltársaságoknak nehéz napja­k ban.

Next

/
Thumbnails
Contents