Esztergom és Vidéke, 1915

1915-02-28 / 17.szám

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., dOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ES HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK: D

R RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN ÉS D

R KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE 8 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA Sóhajok a halál mezejéről. Ködös téli esték bús melancholiája elénk varázsolja a borzalmakban fenséges harcteret. Képzeletünk sólyom szárnyain repülünk a csatatér félelmetes szihelyére. Mi az otthonmaradottak áhitattal hallgatjuk a háború sebesült hőseit, az ott lejászódó grandiózus véres szinjáték szörnyű tragikumban fájdalmas és derűs jelenetekben bővelkedő, gyönyörű és félelmetes epizódjainak, sokszor idegborzongató és könnyekig megható elbeszéléseit. Itt a szürke napok egyhangúságában, a hová a háború harci zaja csak a sebesültek tompa nyögései, halk, fájdalmas jajkiáltásai által, elhalkultan szűrődik be hozzánk, nem alkotha„Esztegom és íidéke" tárcája. Kulacs és dohányzacskó. Irta: Somogyi Imre. (Vége.) András napja volt. Az András bácsi házánál víg zeneszó hangzott fel, pezsgett a jó kedv, járta a kancsó és dobogott a padló. Péter bácsiék is jelen voltak mind a négyen, tudniillik ő, Krisztus bácsi, a zacskó és a kulacs. A mulatság csak éjfélután ért véget, mire a két testvér bácsi alaposba becsudálkozott. Megszokott volt már náluk induláskor az intés; intettek hát András bácsinak s a tátongó zacskó és kulacs rendes szokás szerint megtelt. Mint a négyen egészen telítve nagy üggyel-bajjal felkúsztak a kocsira és útnak indulának hazafelé. A kocsi rázott és a két bácsi béltartalma apadt. Igy szólt tehát Krisztus bácsi: — Szippantsunk. Elsőnek Krisztus bácsi szippantunk magunknak fogalmat annak igazi félelmetes valóságáról. Nem tudjuk elképzelni a lövészárkok fagyasztó hidegségét a hosszú gyaloglások t

fáradalma it, a hideg hóval boritott mezők átázott göröngyös földjét, mely ágy helyett szolgál a harcoló katonának, a velőket hasító téli szelet, mely üvöltve száguld végig a végtelennek látszó mezőkön, az éjszakai lángtengerek, egy égő íalu, egy város kísérteties fénysugarait, mely bíborvörösre festi az égboltozatot a sötét éjszakában. Nem tudjuk átérezni a harctér ideggyötrő látványait; az ütközetek borzalmas zsivaját, a vérzivatar utáni iszonyatos csendet, a sebesültek velőtrázó jajkiáltásait, a haldoklók rémes halálhörgését és azt a patakzó vért, mely a csatatér földjeit áztatja. tott, köhögött, torkát köszörülte és a kulacsot Péternek adva hümgetett. Péter is szippantott, köhögött, torkát köszörülte és szintén hümgetett. — Ez a gazember András — találgatták — bizonyára borseprővel töltötte meg a kulacsunkat . . . — Hapci! . . . hapci! . . . hehehe ... — tüsszögtek és kacagtak az öregek. — Aztám — vágott közbe mormogva a kocsis — jó lesz az bodzalének is — és röhögött szürujj alatt, de az öregek nem értették a nagy beszélgetés között. Ezen közben a debreceni makrapipák is megteltek az András uram dohányából. Alig szippant Péter bácsi néhányat, a kurtaszárú pipa szétrobban. Krisztus bácsi nem érkezik rá csodálkozni, mert az ő pipája is hasonló sorsra jut. Van ijedtség, kapkodás . . . mintha csak az istennyila ütött volna közéjük. Oda van a pipa, vége a jókedvnek, a kocsis pedig majd leesik a bakról, annyira kacag. Hosszú, néma csend után KriszEme borzalmait a háborúnak csak csapongó fantáziánk káprázatos vizfói elevenítik meg előttünk. E káprázatos viziók hatása alatt sorra látogatjuk a kórházak sebesültjeit és nemes önfeláldozással véljük leróni velük szemben tartozásunkat. Hallunk részleteket a háború humorából, melyek halványan bár, de mégis sejteni engedik az ott uralkodó gondolat és érzés világot. Sejteni engedik azt, hogy a véres színjáték színhelyén az érettünk küzdő testvéreink a gigászi küzdelmekhez mérten gigászi nagyságokká nőttek. Gigantikus és félistenhez méltó munkát végeznek, mely kiemeli őket az emberi átlagból és az eszményi hősök ideáljainak piadesztálja fölé helyezi őket, E korszakalkotó hősök halk tus bácsi nagynehezen szóhoz jut, de cak ennyit mond: „aunye", mire Péter bácsi is „aunye"-vei duplázik. Nevetnének is, nem is, András uram azon csinjén, hogy a dohányba lőport vegyített. A dohánycsinnyel már tisztában voltak, de a kulacs tartalma iránt még homályos kételyeik voltak. — Eh, igyunk rája! — szólt Krisztus bácsi; köszönt tehát és szippant egyet, majd félrehúzott szájjal átadja Péternek a kulacsot. Péter bácsi hasonlóképpen cselekedett és a kulacsot az ülés alá dobta mérgesen. Egymásra néztek . . . komoly arcokat öltenek és eszeveszett módon szidják András uramat, a kocsis meg szuszogni sem tud a röhögéstől. Világos lett most már előttük az is, hogy András uram bor helyett az — udvarán pálinkának erjesztett bodzalevél töltötte meg a kulacsot. Mialatt dühöngtek és nevettek is egyszerre, hazaérkeztek. Felgyúl a mécs Péter bácsinak házikójában. A mécs világánál Péter Krisztus bácsira bámul . dühösen . . . mindkettőjük sóhajai szállnak felénk a harc mezejéről s e sóhajok bizalomkeltően a győzelmi hirek dicsőségével párosulva hozzák tudtunkra, hogy a harctér minden borzalmát, fájdalmát és szenvedését, acélos akarattal, páratlan energiával, varázsolják tűrhetővé harcoló testvéreink. Az ember a háborúban a pusztulás angyalává válik, afféle bakóvá, csakhogy gigászi nagyságban, irja egyik müvében a világirodalom jelese. Sehol jobban nem igazolódott be, mint az iró eme néhány mondatában a történelmi igazság. Emberek, kik érzékenyen betegek voltak akkor, ha a kis ujjukat vérezni látták, most nem törődve átlőtt tüdejükkel harcolnak tovább, szivük utolsó dobbanásáig. Nem lehet részletezni e háború vajúdását, mely az emberi idegrendszertől kezdősz szakálla és bajusza fekete, mintha kisubickolták volna. A hirtelen fellobbant harag újból hahotába csap át s majd megpukkadnak a kacagástól. Bosszankodtak és nevettek a dolgon még egy hét múlva is, de a bosszú nem halt ki belőlük, mert András uramnak hosszú ideig feléje sem néztek, s törték fejőket, hogy a kölcsönt visszaadják. A kocsist pedig lekenyerezték, nehogy elárulja a történteket, vagyis: a rejtve őrzött titkokat. Egy erős nap délutánján beállít hozzájuk két pejlován András uram. Ajtóstul ront be azzal: — No, hogyha ti nem jöttök, hát eljöttem én hozzátok. Megkezdődött a szives vendéglátás, borozgattak, iszogattak jókedvűen, hol egyéb társalgással, hol csöndes pipaszó mellett. András uram titkolt mosolyokat rejtegetett a (csiny eredményére célozva,) a két öreg arcáról pedig bizonyos elégültség sugárzott le. Mindkét részről meg-