Esztergom és Vidéke, 1915

1915-02-07 / 11.szám

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., rtOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK : D

R RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN ÉS D

R KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA „Magyarok Istene" A 16. és 17. századokban, mikor hazánk a török keserves igáját nyögte, s mikor a nyugati szomszédoktól is folyton gyötrött nemzetünknek „két pogány közt egy hazáért omlott ki vére," a zsidók nemzeti Istenének : Jehovának képmására sajátos magyar védő Istennek: a „magyarok Istenének" fogalma alakult ki vallásos apáink gondolatvilágában. Miként az ellenségeiktől sanyargatott zsidók „Izrael Istenéhez," ugy fohászkodtak két oldalról szorongatott őseink a „magyarok Istenéhez" : „Ügyét magyaroknak, Magyarok Is[tene, Az ki Scythiából voltál ki vezére, Szánj meg! . . Légyen elég ennyi [büntetése — Add meg szabadságát, régi segítője" (egy 17. századbeli versből.) „Esztergom és Vidéke" tárcája, A világbéke. Templom tornyában harangzúgás van, Ég angyalai fekete gyászban . • . Bús harsonákkal zengik a földre, Mert bűnbe sülyeát az emberiségVízözön helyett a vér özönje, Kell, hogy megváltsa az égi Igét-' Háborgni fog a vér, mint tenger Míg téráre roskad a bűnös ember, Ha bűnét szánva, Istent imádja: Kinő a véres fölá talajából A szeretettel. . • Hitünk virága — S a világbéke hajnala lángol.' Ssendrői yőssef. A muzsika diadala. Irta: Somogyi Imre. Akkoriban történt, mikor a rémes nógrádmegyei rablógyilkosságokról és fosztogatásokról irtak a lapok. Veszedelmes, kietlen hely volt abban az időben a Vácról Rétság felé vezető út ama része, mely a Dunapart A nemzeti védő Isten fogalma ettől kezdve belegyökerezett a. magyar közérzésbe; s majd halványabb, majd tündöklőbb volt eleink sorsának jobbrabalra való fordulása szerint. Erősen felragyogott a Rákóczyf éle felkelés idején, amikor egyre sűrűbben emlegetik vala a „magyarok Istenét." A „Cantio de Francisco Rákóczy" (R. F-ről való ének) így sóhajt föl hozzá: „Ha kihoztál minket, Uram, Scyt[hiábúl, Régi pogányságnak mélységes tavátbúi : Ne hagyj pusztítani mi ellenségink[nek, Hogy látszassál lenni az mi Istenünk[nek." A 18. század folyamán közszólásokká válnak nyelvünkben: El még a magyarok Istene! Nem rövidült keze a magyarok Istenének ! Megtanítlak a magyarok Istenére ! Megemlegeted a magyarok Istenét ! fölött lévő hegy lábánál, Verőce felé eső völgyrészlet mellett elkanyarodott. Irdatlan erdők övezik, s ott esett meg két ízben is, hogy a rétsági postakocsit vakmerő útonállók kirabolták, s a bakon ülő kocsist és a szolgálatot teljesítő csendőrt pedig meggyilkolták. Ma sem kellemes az éjjeli kocsizás és gyaloglás ezen a dombos, barátságtalan (egyébként igen szép és festőies) vidéken elnyúló országúton, — különösen nem a lókosi magányos csárda körül és á Szent-Katalin puszta tájékán. A Katalin-puszta csak öt-hat házból áll, mely egyik nógrádi földesúr tulajdonát képezi. A néhány cselédháztól, istállóépülettől és pajtától jól távol eső helyen, kis cserépzsindelyes házban lakott Papp Miklós, az akkori uradalmi ispán idősebb nőtestvérével és egyetlen szép leányával: Étuskával, ki elvégezvén iskoláit a váci apácáknál, otthon segédkezett atyja házában. 0 a hősnője ennek a rövid históriának. A lány lassan lovagolt a lankás völgyön és mezőn keresztül. A júliusi nap öntötte a forróságot, — az egész vidék aludni látszott. Eta Mint ezekből látnivaló, a nemzeti közérzületben fokozatosan mind mélyebb és mélyebb gyökereket vert a magyarok sajátos Istenének eszméje. Nem csoda, ha a 48-as szabaságharc idején — mikor mindenki elhagyott bennünket — a leghivatottabb poéta: Petőfi Sándor zengte róla a legszebb, örökszép éneket „Magyarok Istene" c. általánosan ismert költeményében. Történeti tény, hogy nemzeti megpróbáltatásaink szülték az eszméjét és szabadságharcaink növelték erőssé, állandóvá, kiírthatatlanná. Vájjon tehát most, amidőn újra életünkért és szabadságunkért vívunk az eddigieknél sokkalta nagyobb harcot, nem egész természetes, nem öröklött nemzeti kötelességünk-e, hogy a legbensőbb imádattal s a legegy beteg asszonynál volt a tanyán. Ahogy innen hazafelé igyekezett, a háta mögött lódobogást hallott. Hátra nézett és egy elegáns gazdatisztesen öltözött férfit pillantott meg, aki pompás lovával már egészen. beérte őt. — Melyik út vezet Rétságra? Eltévedtem, pedig sietni kellene. Az idegen behízelgő hangon beszélt és mélyen meghajlott Eta előtt. — Rétságra? — ismételte a leány. Meg jó hosszú az út odáig, de az ön lovával három, sőt két óra alatt is ott lesz! Az országúttól jobbra az első keresztút . . . Az idegen ajkán halvány mosoly vonult végig. Eta észrevette és kezdte magát kellemetlenül érezni. Mit keres ez az ember Rétságon ? Mi dolga lehet ilyen kis fészekben ? . . . — ott égtek ezek a kérdések a száján, de a kísérője megelőzte. — Vad vidék ez itt nagyon. Nem fél, kisasszony, egyedül járni? Nem fél a rablóktól? — Rablóktól? — kérdezte Eta idegesen nevetve. — Ugyan miért? Nem járnak ezek erre és nekünk különben sincs semmi félteni valónk. — Ugy? De magácska, úgy látom, szeret lovagolni . . . Nos és a lova ? Azt se sajnálná ? rendíthetetlenebb bizodalommal ismételjük szünet nélkül Petőfivel : „El még a magyarok Istene! Hazánkat átölelve tartja atyai keze." Aki bennünket ide hozott és ezer esztendő óta a legválságosabb körülmények között is megtartott: abban most sem csalatkozhatunk. Nincs nemzet Európában, melynek fennmaradása és boldogulása nagyobb csoda volna, mint a magyaré. Hogy egy maroknyi nép testvértelen árván, annyi ellenség közepette, sík területen, folytonos külső s belső háborútól emésztve, ősi nyelvével és nemzeti sajátságaival egy ezred évig megélt, sőt felszaporodott és erőre kapott: az nem a maga érdeme, nem is a véletlen szerencse müve, hanem Istennek különös csodája, a „ma— Oh az én lovacskám nem megy ám el akárkivel! Csak nekem engedelmeskedik. — Igazán ? Ép ezt a fajtát szeretem én is. Itt szünet állt be. Eta arra gondolt, hogy mindjárt otthon lesz. — Itt lakik közelben ? — kérdezte az idegen közömbösen. — Igen. Ott, abban a házban. — Csinos ház. No, én napestig kereshetek olyasvalakit, aki tanácsot .adna nekem . . . — Miben ? — Szarvasmarhatenyésztéssel foglalkozom és . . . — Jaj, ha apuskám otthon volna, ő bizonnyal örömmel állna rendelkezésére. De sajnos, csak holnap jön haza. — Bizony ez kár. De talán van valaki önöknél hozzáértő? Talán a bátyja ? — Nincs bátyám — felelte Eta kissé kurtán. Haragudott magára, amiért mindent kifecsegett ennek az embernek, akit ma látott először. Legalább azt ne mondta volna meg, hogy nincs férfi a házban ma éjjel. De a férfi olyan hálásan és udvariasan köszönte meg az útbaigazítást, hogy elszállt minden aggodalma. Vidáman nyitott be a házba,