Esztergom és Vidéke, 1915

1915-01-31 / 9.szám

szlávjainak szeméről, akik végre láthatnák, hogy ahova eddig húztak, onnét voltakép nagyobb rossz fenyegette őket, mint a vérbelileg teljesen idegen népek részéről. Priscus. Használjunk badisegély postabélyeget. Az anyák. A férfiak hősiessége: az anyák tragikuma. — Amikor férfi a hitvesétől, a fiú az anyjától elszakad, hogy háborúba vonuljon, bizonyosan mélységesen meg van indulva, de egyúttal türelmetlenül várja az indulás pillanatát. Ujjongva dobják magukat a háború ismeretlen romantikájába, mohón élvezik a kínálkozó új életet, mely eddigelé nem tapasztalt szabadságérzetet támaszt bennük. A tornyosodó veszedelmek megfűszerezik napjaikat és a rengeteg, fáradalmas akadályok leküzdésének vágya a legmagasabb fokig duzzasztja önérzetüket. Még azok is, akik időnként sebesülten térnek vissza hozzánk, teljesen megváltozottaknak látszanak. Arcukon ott ül ugyan a melankólia komor fátyola és a halál borzalmas látásának csendes kifekául elkönyvelhessem magamnak és ezzel boldog lehessek a másvilágon. Átkoznom kellene Nagyságos Asszonyomat, amiért egyetlen levelével visszadott az életnek, holott nekem itt semmi keresnivalóm nincsen. Mért kellett megélnem még egy gyötrő, kínos valóságot, a Nagyságos Asszonyom esküvőjét. Nem lett volna szebb, lélekemelőbb tudat hősnek meghalni mindjárt az ütközet után, a hazáért? És azzal a gondolattal, hogy sirat valaki, hogy utoljára Mária szolgálói néztek rám szeretettel és imádkoznak az én összenyomorgatott szegény lelkemért ? . . . Nagyságos Asszonyom ezt nem akarta. A kegyetlenszivű! Én is kegyetlen akarok lenni. Akarom, hogy boldog legyen. Érti? Akarom ! . . . Nagyságos Asszonyom! Á dieus1 . .'. Kallós Lajos. Tövisek és virágok. (Rólunk és ellenünk.) * Száz látszatos bűnbánó Magdolna közül ma már kilencvenkilenc tul van az ötvenen. Semmi sem furcsább, mint a vén sziv szerelmi lobbanása. Olyan az, mintha a december május szeretne lenni. jezése, de mint ha az élet közelségéből is vissszatekintenének a csatamezők rémítő szépségeire s visszavágyódnának a veszedelmekkel kivívott győzelmek után. Az asszony, a nő, az anya itthonmarad, csöndesen, megadással tűri sorsát, teljesíti kötelességét s lelke mélyén bánkódik az élet megfejthetetlen következetlenségein. Mert alapjában véve, mit érdeklik ezek az események, Mi neki az állam, a nemzeti becsület, a magasztalt hősiesség ? Férfias, elvont fogalmak ezek, melyekből hiányzik a valódi élet meggyőző ereje. Az anyák nem ellenkeznek, de nem is lelkesednek az állam eszményeiért. Igyekeznek a háborút úgy elgondolni, mint a férfiak; igyekeznek megmagyarázni és igazolni, de ez csak félig-meddig sikerül és az elgondolás nem nyugtatja meg őket. Lelkükben hordják a keserűséget, hogy ez megtörténhetett, hogy ennyi kegyetlenség, bosszúvágy és vérszomjúság lehessen a világon. Az anyák, természetes, női hivatásukkal és képességükkel csak kettőben hisznek: Istenben és az életben. Az életben azért, mert ennek a. nők a legelőkelőbb eszközei. Ők hordják a szivük alatt s táplálják az új emberiséget; az élet legmagasztosabb misztériuma az ő nőiességükben nyilvánul meg s közvetlenül folynak be a teremtés nagy művének a megalkotására. És most látják, hogy azokat, akiket szivük alatt hordoztak, tápláltak, gyöngéden megóvtak, erőszakosan eltépik tőlük s kiteszik őket a legborzalmasabb halál lehetőségének. És a szivükben egy hang szüntelenül azt kiáltja: „Miért"! De sohasem kapnak megnyugtató, vigasztaló feleletet. Istenhez folyamodnak tehát, a hit erejében találnak vigasztalást, gyógyító balzsamot véresre marcangolt sebeikre. Lelküket azonban aggodalom gyötri, a tanácstalanság tehetetlensége megfojtassál fenyegeti őket, ha olvassák a harctéri eseményeket. Lelkük megremeg a gondolatra : hátha az enyém is közöttük van ? Eltöprengenek, hol, merre járhat. Azután elgondolják, hogy sebesülten vagy holtan fekszenek az elhagyott tarlókon vagy hómezőkön. Mikor álmatlan éjszakákon virrasztanak, hallgatják a téli szél bönibölését s elképzelik, hogy fiaik most a lövészárkokban fagyoskodnak vagy a dermesztő szélben dideregnek; forró könnyeikkel áztatják párnáikat s gyötrelmes kétségbeesésükben imádkozni próbálnak. Éjjelről-éjjelre hangzik az országon át a végtelen zokogás, de nappalra elnémul a szent fájdalom, mert az anyák hősiesen leküzdik szenvedéseiket. És ha be következik a bizonyosság szomorú órája, mikor a biztató reménységet eloszlatja a sötét, fekete gyász: a lelke mélyéig sebzett anya visszahúzódik csendes szobájába, bezárja maga után az ajtót s előszedi szekrényéből a féltett gonddal őrzött szent emlékeket: a kis cipőt, az első gyermekruhát, az utolsó civilruhát, az első írásbeli gyakorlatot és az utolsó levelet. Magába szívja képzelt illatukat, átéli mégegyszer anyaságának minden boldognapját, amig végre a szive megszakadással fenyegeti s könnyeinek forrása kiapad. Ilyen az anyák néma szenvedése. Elrejtőzik ez a szenvedés a szobák csendjébe, az éjszakák átláthatatlan sötétségébe, de benne van az egész világ, az egész emberiség áhítatos, szent fájdalma. És az anya mindig úgy áll, hét fájdalmas sebével, mint Mária Krisztus keresztjénél. Ezért emelte az emberiség az anyákat az Istenség magaslatára, mert az anya, mikor igazságért könyörög az Istenhez, maga is istenséggé válik és szivében hordja a szeretet kiapadhatatlan forrását, mely egyedül tudja csak az élet minden szenvedését elviselni. A fájdalmas Szent Anya leszállott mennyei trónusáról s ezernyi alakban járkál közöttünk véres sebeivel. Boldog, aki az istenség mását felismeri bennük s alázatosan megcsókolja ruhájuknak a szegélyét . . . Adakozzunk a Vöröskereszt Egyesületnek. — Lépjünk be a „Vöröskereszt" Egyletbe. Irodalmi levél. — Szepessy László: Katonaversek. — A kiváló költő, aki csak nemrégiben adta ki Virágos vonattól a Vöröskeresztig c. népszerű harci dalait, megsebesülése után, fölgyógyulva, szép erővel indult a harctérre. Fegyverrel és lanttal. Az új kötet szintén lelkesítő harctéri dalokat és szívhez szóló nótákat köt bokrétába. A címlapon diadalmas, nemzeti zászlós honvéd törtet előre. Az új köny „Tisza István gróf miniszterelnök úr ő kegyelmességének, a háborúk lelkének legmélyebb hódolattal ajánlva" került forgalomba. A nyolcvan lapon negyvennél több, szebbnél szebb új költemény ragyog reánk. Első helyen közli, Ének a Hazáért c. himnuszát ifj. Büchner Antal, az esztergomi főszékesegyház zeneszerző karnagyának kottájával. Az üde dalok, az eleven zsánerképek, a kedves idillek és megindító verses elbeszélések közül egy-kettőt, ízleltetőül bemutatunk olvasóiknak: Hárman. Bátyám, öcsém : hárman vagyunk, Kik hazánkért harcolgatunk. Én gyalogos : zárvonalban, Hol a golyó fütyül, csattanHátra álló bátyám, a vén tüzér, Agyút durrant, ha foly a vér; Leghátul meg a pék öcsém Eleséggel harcmezején. Ha az Isten hazaenged S babérral megy minden ezred, Tudom, sokszor összeveszünk Dicsérgetve hős ezredünk, Hogy a tüzér vagy gyalogos, Vagy a pék az, ami fontos; Nagyobb veszély melyiket ért: Ki tett többet szép hazánkért? Mintha látnám a vitánkat, — A mely márrtnár dühre válhat, — Legkisebbik öcsénk szava Kispaposan megszakasztja : „Hisz én tettem a legtöbbet, Imádkoztam érettetek," Azért éltek most vidáman" . . . Elhallgatunk erre hárman. Hósapka. A hónak még csak a lánya, A köd szállott e bús tájra * Bekötni a vidék szemét, Ne lássa meg szemfedelét . . . De az én kis feleségem Előrelát s küldi nékem, A mit keze otthon horgol, Ami megvéd fagytól, hótól. Galambszínű, kis hósapka, Galambszivűbb, aki adta; Báránybélés nincs ily meleg, Mert küldője értem remeg. És az egész szive, lelke, Az is bele van lehelve Hogy szivem is fölgyullasztja E szép, puha, lágy. hósapkaEsik a hó a harctéren . . . Esik a hó a hactéren Patyolatos szüzfehéren, A holtakat betakarja, Mint kedvesük két habkarja. Esik a hó, esik a hó, Akárcsak a puskagolyó. Esik a hó a harctéren, | Hála Isten, én meg nézem : Fehérségét meghaladja < Az én rózsám fehér arca ... Esik a hó, esik a hó, Akárcsak a puskagolyóEsik a hó, a harctéren, Kis angyalok dobnak szépen Selyemvánkust a holtakra, Hadd legyenek betakarva . . . Esik a hó, esik a hó, Akárcsak a puskagolyó. Édesanyám mi újság . . . Édesanyám, mi újság van Kis falunkban azóta. Hogy az a vén, nagy kaszárnya Édesfiát ellopta? Viszik-e a lányokat az Otthon maradt legények ? Kí teszi-e szűrüket az, Hej' a kit én úgy féltek ? Édesanyám, írjon már egy Szép aranyos levelet 5 a Rózsika tegyen bele Csak egy rózsalevelet! Vagy hát csaljon kend meg vele, Meg ne írja, ha baj van! Hej, mert többé nem látnának Abban a kis faluban!