Esztergom és Vidéke, 1915

1915-01-31 / 9.szám

Esztergom. 1915. XXXVII. évfolvam. 9. szám. Vasárnap, január 31. POUTIHRI és TRRSRDRLMILRP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., «OVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETÓ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ES HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK: D

R RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN ÉS D

R KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE 6 K NEGYEDÉVRE 3 K . EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA Pravoszláv erőlködés. Azt mindenki tudja, hogy Oroszországot nem az orosz közvélemény, nem a természettől békés orosz nép, hanem a gyógyíthatatlanul nagyravágyó orosz diplomácia és katonapárt keverte monarchiánkkal háborúba. Akik azonban behatóbban ismerik az orosz viszonyokat, azok ennél többet is tudnak, mert tisztában vannak vele, hogy még egy harmadik, titkos erőnek is része volt és van az oszták-magyar birodalom megsemmisítésére irányuló törekvésben. Ez a titkos erő a pravoszláv nagyralátás, amelyet érthetőbben orosz klerikalizmusnak is nevezhetnék. A keleti vagy schizmatikus egyház, mely Oroszországot teljesen hatalmában tartja, s a mely magát ott pravoszlávnak, „Eszfcefgom és Vidéke" tárcája, Tegnap este óta . . . Tegnap este óta — nehéz sötét órák — Sokat öregedtem. Nevető jókedvet, sugaras kacagást Sírva eltemettemS szeretném magamon jajgatva, zokogva Megtépni a ruhát Tegnap — késő este, haldokolni láttam Sebesült katonát . . . — Megaáón, megtérőn, meghalni láttam — Egy magyar katonát. Mária. Levelek. Irta: Révész Irén. I. nov. 20. — Én édesem, sokáig gondolkodtam,, amíg végre sikerült egy szép, rózsás hangulatú levelet megírnom, De most nem azt küldöm el, mert most hideg van, metszőn fagyos, elegáns hideg, míg akkor gyönyörű vagyis általános szláv vallásszervezetnek nevezi és hirdeti, századok óta mélységes gyűlölettel s bosszúvággyal van eltelve a nyugati vagy római egyház iránt, melynek hívői közé monarchiánk népeinek nagy része is tartozik. Ennek a műveltségben feletje fogyatékos, de uralkodni vágyással annál elteltebb pravoszláv klerikalizmusnak főfő igyekvése minden áron kiterjeszkedni legalább is a Földközi tengerig, hatalmába keríteni a Szentföldet s földig alázni, letörni a vetélytársnak hitte római egyhazat és pápaságot. Az orosz állam dél felé való beteges hatalmi törekvésében a gazdasági s kereskedelmi nyilt okokon kivül igen nagy, talán legnagyobb része van ennek a leplezett „pravoszláv" erőlködésnek. Nem kis tévedés azt hinni napsütés volt, csudás szép téli nap. A hajszálvékonyságú arany fátyolfüggöny halvány ködképnek tüntette fel azt véres, messze elfolyó harcot, melyben résztvettem. Utoljára is tüzet vezényeltem, mikor két tompa ütést éreztem a lábaimon, — aztán elestem, Többre nem emlékszem. — Most itt fekszem egy [meleg tiszta szobában; egyik apáca épen forró levest hoz be, a másik a fejemet támasztotta fel, hogy írhassak. Semmit nem kivánok. Boldog vagyok. Bocsásson meg én Egyetlenem, hogy önző vagyok és nem gondolok elsőbben is Magára, hanem arra, hogy három hónapja nem aludtam ágyban és most milyen jó, milyen nagyon jó . . . Gondolatban azért az első órában bocsánatot kértem az áldott lelkétől . . . . . . Marám ! én szépséges szűzi Királynőm ! zokog, vérzik a lelkem, hogy nem a szebbik, a megalkuvó levelet küldöm el, de nem tehetem, nem visz rá a lelkiismeretem. Meg fogok halni az én drága jó Hazámért, meg Magáért, mert csak félember vagyok, emberroncs, életcafat, mely már csak egy vékony fonálon lóg ebben a rettenetes, őrült nagy világűrben. Most már nem foghatom meg a kezét, nem vezethetem hogy az orosznak a balkáni szlávok iránt való gyámkodó szeretete a vérnek, a fajnak ösztönszerű érzése. Dehogy! A tudatos önzésnek számító ravaszkodása ez, amely a jóakaró tútor álarca alatt* nyul a gyengébb rokon hóna alá, de nem azért, hogy felemelje, hanem hogy leterítve annál könynyebben keresztül léphessen rajta. O nem szláv testvéreit akarja felgyámolitani, hanem orosszá és pravoszlávvá óhajtana tenni minden népet, amely útjában áll, tehát az orthodox szerbeket és bolgárokat is. Ne adja Isten, de ha bekövetkeznék, hogy azorosz Konstantinápolyban valaha megvetné a lábát, ez ép úgy végét jelentené a szerbeknek és bolgároknak, mint az útjába eső többi szláv és nem szláv nemzeteknek. magammal, az életbe, mert nyomorék lettem, a kit lábam a harctéren maradt. Nem köthetem magamhoz, én Jóságom, nem lehetek a Maga szerető kis ura édes párja, mert nekem meg kell hallnom. . . . Marám 1 segíts nekem, hogy meghaljak, nem akarom megélni, hogy Te a másé légy, hogy másnak légy a kis párja . . . . . . Marám, Menyasszonyom, — hallod? meg fogok halni. Feledj el! Lajos, II. nov. 29. Nem fogsz meghalni én hős Katonám, én akarom, hogy élj, én így akarlak szeretni, igy akarlak követni és csak most akarok segítőtársad lenni egy életen keresztül. Miért vagy kétségbeesve? Nem esküdtem-e Neked hűséget egy örök életre? Nem volnék hitvány, szószegő, ha most nem tartanám be adott szavamat ? Én is önző vagyok és nem akarok lemondani a boldogságomról. Szeretni akarlak édes Párom! Tied akarok lenni, így, ahogy vagy, így is az Ideálom maradsz, Te legokosabb, legédesebb, legszebb a világon ! . . . Mosolyogj, legyen jókedvebb. Ki fog előttem heverészni a puha medIgaz, hogy az orosz katonai és vallási telhetetlen uralkodnivágyás józan emberi számítás szerint csak egy fantom egy utópia, egy halva született idea, mely valóra soha sem fog válni, mindamellett mint nemzetközibonyodalmak és háborúságok állandó forrása igen nagy veszedelem Európára, sőt az egész világra nézve. Nem lehet benne kétség, hogy valóságos istenáldás lenne a civilizált nemzetekre, ha a mostani háború oly befejezésre jutna, a mely hosszu-hosszu időre kijózanítaná nagyzási hóbortjukból Oroszország világi és papi vezetőit s visszaszorítaná őket oda, ahol eddig dolgukat nem teljesítették : a nemzetnevelés parlagon heverő mezejére. Ennek természetes velejárója volna az is, hogy alkalmasint lehullana a hályog Európa többi vebőrőn ? ki fogja fejét az ölembe hajtani, h^ nem Te? Nem gondolsz a Te Maráddal? Gyógyulj meg édes, légy jókedvű, várlak, veled akar menni Marád. III. máj. 7. Mélyen tisztelt Nagyságos Aszszonyom, mindenekelőtt sok szerencsét kívánok a házasságához. Látom, mélytüzű szeme haragosan villan meg, kis keze ökölbe szorul, és nagyon dühösen toppan a lábacskájával. Könyörgöm, ne haragudjék erre az ostoba, béna koldusra, ő csak jókivánatát hozza Nagyságos Aszszonyom lábai elé és hódolatát fejezi ki. Az esküvő impozáns, Nagyságos Asszonyom pedig meghatóan bájos volt. Nagyszerűen illet a narancsvirághoz, tömjénillathoz, orgonahangokhoz az a két ijedt sikoly, melyet a szivembe küldött pisztolydurranás okozott. Higyje el, nem akartam ezzel megzavarni a szertartást, csupán a helyet és az időt tartottam legalkalmasabbnak az üdvözléshez. Bocsásson meg Nagyságos Aszszonyom és engedje meg, hogy azt a két rövid sikolyt, utolsó ajándé-