Esztergom és Vidéke, 1915

1915-01-21 / 6.szám

hogy a világ megismerjen bennünket, még pedig — harcról lévén szó — megismerjen mindjárt legősibb erényünkről: harsratermetségünkről. A háborúnak még csak felénél vagy tán harmadánál tartunk, de mint a nap-nap után megjelenő külföldi magasztaló ismertetések mutatják, máris elértünk annyit, hogy jóbarát és ellenség egyaránt tisztelettel emlegeti a magyar nevet, mint a monarchia legvitézebb népének nevét. Hogy ezen örvendetes bevezetésnek csakis kedvező folytatása lehet, ahhoz nem fér semmi kétség. A vége minden bizonynyal önálló államiságunk közelismerése lesz. A magyar cimernek és zászlónak, ép úgy, mint a népnek és nemzetnek, határainkon túl is ki fog járni a megillető általános tisztelet. Mi, magyarok ebben a háborúban erőnkhöz és számunkhoz képest túlságos áldozatot hozunk; de, mintáz eddigi jelek mutatják, megéri nekünk, mert valóra válnak régi álmaink, s következőleg nemzeti önérzetünk: szebb jövőnknek e legbiztosabb záloga megerőVonogatja a vállát. — Egy korona elég ? — Elég, Boldogan veszi át a koronát. A nagy körben ekkor mozgás támad. Előbb nem mernek nyiltan előlépni, de azután összeszedi magát az egyik, előlép és némán és kérő arccal felém nyújt egy jelvényt, olyant amilyent a sapkájukon hordanak. Megveszem. Ekkor a kör egészen felzúdul. Az egyik sapkájáról a jelvényét hozza, a másik a vállszalagját, a harmadik egy fakanalat, amelyet nagy művészettel itt faragott ki, a negyedik szép rézgombokat az orosz sassal rajta újra rozetta, újra gomb,' tele van már zsebem és mégegyre néma kezek és beszélő szemek vonnak körül, gyerekek, nem birom tovább, annyi koronám nincs nekem, hogy mindnyájatokat elláthatnálak vele. * Megyünk kifelé. De útközben megállunk. A major fala előtt kis emelvény van ; az emelvényen egyegy csillagos magyar gyalogos katona, az emelvény körül vagy tizenöt orosz katona papírlappal a kezében. Mi ez itt ? Mire készülnek ezek ? Ezek itt most énekelni fognak. Esténként mindig énekelnek; szép lassan kialakult egy rendesen működő énekkar. Az egycsillagos magyar gyalogos az emelvényen felemeli a kezét, az oroszok belenéznek a papírlapba és a kenyérmezei fogolytáborban orosz katonák ajkáról ezer meg ezer orosz katona előtt és néhány újságíró előtt magyar nyelven egyszerre felhangzik a magyar himnusz. Az egycsillagos magyar gyalogos Fischer Jakab södve fog a harcok tüzéből kiemelkedni. dr. Réthei Prikkel Marián. Használjunk hadisegély postabélyeget. Téli gondolatok. Tél, — temető, — mulandóság. Gondolkodjál ember mulandóságodon, és azon, hogy a tesírod felett is üvölteni fog a téli szél. Ébrenlét, — munkásság, — alvás, — álom, — pihenés, — küzdelem, — tél, — tavasz, — feltámadás, — jólét, — nyomor, — öröm, — keserűség, — fortuna, — csapás. Az ősszel lehullott falevél ime enyészetnek indult, e titkos szavakat rejti: „Porbóllettél, porrá kell lenned." „Lehullunk mi mindnyájan, mint a fák levele" — mondja az írás. Itt a rideg tél és hozzá a világháború megrendítő borzalmas ágyumoraja, igy tehát a fentebb elsorolt jelszavak bő alkalmat adnak a jelen viszonyok közötti elmélkedésre. Ezek felett a gondolatok femészárosmester, a budafoki dalárda alelnöke üti a taktust és vezeti az éneket és az oroszok szépen tisztán, jó magyar kiejtéssel végigéneklik a magyar-himnuszt. Én ezt a dolgot nem szeretem ... de ők semmi kínosat a dologban nem éreznek. Hűségesen végigéneklik a himnuszt és a többiek — a hosszú, hosszú emberfal — hűségesen, kíváncsian, jóindulattal hallgatja őket. (Egy honvédőrmester áll itt mögöttem, egy ideig tartotta magát, azután vonaglani kezdett a szája és most egymásután gördülnek le a szeméből a meghatottság könnyei a bajuszába. Hogy ő ezt megérte . . .) A himnusz véget ért; Fischer Jakab, a kitűnő karvezető leszáll az emelvényről: egy orosz katona áll fel a helyébe. Tanító volt: Birdinnek hívják. Int és egy pompás tenorhang csendül meg. Kié ez a pompás hang ? Szmirnovnak hívják a tulajdonosát; népénekes : mondja meg a felvilágosítás. Azután egy másik hang, talán még melegebb: ez egy Grosev nevű tenoristáé. És az a markáns arc ott ? Az egy Bassievics nevű színész. Ah, hát ez zeneileg művelt társaság ? Igen; az; három dalt énekel el több hangra, tökéletes prezícióval, olvadó, kedves dalokat. Vecserni evom az első az estharang. Az estharang . . . kupolás orosz templomok esti harangja. Azután egy dalt és még egy romácot, az ének száll és az orosz katonák hallgatják. * Mi innen mindjárt elmegyünk, de most még — szorosan egymás mellett — szemügyre vehetem száz meg száz, ezer meg ezer orosz kalett pedig egy egész eszme áramlat támad. Meg kell nyugodnunk a sors végzésében, ki kell békülni az élettel. A célt keressük folytonosan, melyre a Gondviselés az embert alkotta és azt látjuk, hogy a természet maga az egyedüli melyben megnyugtató pontot találunk. Látjuk, hogy a sorvasztó tél után virágzó tavasz, újjá teremtő kikelet következik. E mai világháború is, mely lelki szemeink elé varázsolja a csaták dühöngő képét, mely aggodalmat ad s felkavarja a hullámot, iszapot hoz fel a tenger mélyéből, mely a bacillusok millióit szórja szét s megteremti a betegséget az emberi szervezetben. A hullám, mely csaknem ma már egeket ér, vérrel kevert, oly értékes vérrel, mely a számtalan könnyekkel együtt keverve, a szívszaggató fájdalmas szív és szemekből csergedezett ki s ép e könnycseppek lesznek azok, melyek az idő folyamán gyémánt cseppekké változnak át, melynek fénysugara idővel megvilágítja a nemzeti jövő útját. A jelen világeseményeket, melyhez hasonló az emberiség történet könyvében nincs, az egész emberiség, az öt világrész történeti emléke marad. Áz egész emberiség társatonának kíváncsi, az idegenekre figyelő, de a dalt is hallgató, lassan elmerengő puha arcát. És, amint ezeket a nem szép arcokat nézem, 'amint ezeket a kíváncsi és hűséges szemeket sorra veszem, egyszerre eszembe jut Oblomowka, a halhatatlan falu, amelyről Goncsarov írt. És most látom, mik ezek az orosz katonák, akikben néha Krisztus lelke szólal meg és néha egy ördög kegyetlensége süvít fel. Néhány kemény és feszes bakánk tartja őket, úgy, ahogy rendben. És az egyik bakánk, — aki most került ide, tehát még hideg gőggel nézi őket, — ezt mondta nekem: — Tessék elhinni olyanok ezek, mint az állatok. Ahova hajtja őket az ember, odamennek. Magyar katona soha ezt el nem tűrné . . . De ezek, ha csak enni kapnak, nem kell nekik semmi. Dolgozni, azt nem szeretnek. Kibújnak, ha tudnak. Énni akarnak, azután ülni, heverni, szundikálni. Olyanok mint az állatok. Olyanok ? Nem olyanok. Olyanok, mint a gyerekek. Nem háromezer katona van itt, hanem háromezer nagy gyerek. Elmosódott, puha arcok, kíváncsi, szelíd, szánó szemek ; a lágyság és a tehetetlenség vonása minden arcon : gyerekek, gyerekek, gyerekek. Ezért tudnak pogromokat is csinálni és ezért tudnak mártírokká lenni. Kegyetlenkedni és magukat feláldozni. Amikor azt a kemény bakánkat láttam, aki ott feszesen, pattogva rendet tartott közöttük, megértettem a cárimust. Mi egy olyan országgal viselünk háborút, melyben sok-sok millió gyerek felett uralkodik néhány kemény kezű zsarnok. dalma úgy van ma, mint a szét vert méh raj, mely a levegőben kóvályogva, keresi, kutatja a helyet, ahol megállapodása legyen. Majd csak lesz idő, midőn e tél után is bekövetkezik a virágzó tavasz. Látjuk a háborúnak is van jótékony hatása, fejleszti az Istenben vetett hitet, az erkölcsi élet tisztasága fokozódik, mindenki olvas, tanul, tehát érdeklődik a jövő iránt s minden ember felismeri önmaga, családja, felebarátja s hazája iránti kötelességét. A háború behat a szivek rejtekébe. Minden szívnek két helyisége van, egy-egy szeleppel bezárva. Az egyikben az öröm, a másikban a fájdalom székel. A világháború alatt, hol az egyik, hol a másik szelep nyílik meg; az örömé, ha győzelmet és örömet hallunk harcosainkról, majd a bánat és fájdalom könnye hull, ha kedveseink hősi halálára emlékeztetnek. Az emberi szív tehát irányítja a hangulatot, a politikai, társadalmi, felekezeti és nemzetiségi válaszfalakat elsimítja, a felfogást, gondolatmódot megváltoztatja, jellemszilárdságra törekszik. Mindenünkbe a független gondolkodás módot teremti meg. Látjuk azt, hogy a csata győzelmét nem mindig a tömeg ereje, de a kultúra és technika fejlettsége teremti meg a harcászati téren. Vilmos kimondta az északi harctéren : „Ne féljetek bajtársaim, fiatm, győzünk. „ Tehát győzni kell l" Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk ! Pólya Lajos. ADAKOZZUNK az 1507 ágyra berendezett 8 kórházban fekvő sebesültjeink javára! Az anyai szív. Esőben, sárban, rossz utakon Jár egyedül egy öreg asszony, Már napok óta, egyre kérdve: „Merre vezet az út el Bécsbe?" Tizennyolc éves magyar legény Virágcsokorral a süvegén, fíogy szép hazáját védelmezze, — Önként beállt a hadseregbe ! E kedves fiát keresi ő, Akármilyen zord is künn az idő: Mert zord, zimankós idők járnak, Téliruhát visz a fiának . . . Te aranyszívű parasztasszony, Te angyallelkű magyar asszony, Magyar Alföldünk gyöngye, éke, Magyar anvák szép mintaképe —