Esztergom és Vidéke, 1915

1915-01-21 / 6.szám

Esztergom, 1915. XXXVII. évfolvam. 6. szám. Csütörtök, január 21. POUTfff files TRRSRDRLMILRP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK: D

R RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN ÉS D

R KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . . 12 K FÉL ÉVRE 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA Nemzeti önérzetünk erősödése. Az önérzet általában azon belső érzésünk, melynél fogva a magunkat illető dolgokról tudattal bírunk. Különlegesen pedig annak tudása, hogy van erkölcsi értékünk, vannak sajátos jótulajdonságaink, javaink s érdemeink, melyek jogcimet adnak az elismerésre és megbecsülésre. Az önérzet nagy kincse az embernek, még nagyobb java a nemzeteknek. Egy nemzet önérzet nélkül csak csontváz hús és vér nélkül, test lélek nélkül, élettelen tömeg mozgató erő nélkül. S amily mértékben van önérzete, többnyire ugyanoly mértékben van súlya, szava, tekintélye is. Egy nemzet kis számmal, de „Esztergom és tfidéke" tárcája. Ifjú özvegy éneke . . . Hullassatok könnyet hűs, téli virágok-' Sirassatok engem •' Gyászruhában járok • •. Ne azt sirassátok, ki ott messze-messze Nem él már. Itt hagyott halálra sebezve. Őt ne sirassátok-' Hősi volt halála. Örök dicsőséget hozott a hazáraHintsétek szirmotok reám szemfödőül-' Élőhalott vagyok Szivem tán megkönnyül •.. Hervaáó lelketek leheljétek belém •' Uraméval együtt elszállt már az enyém. •. De mégse •' Nem kell, nem, sem szirom, sem Ah érzem : nélküle nemsokáig élek... [lélek •' Úgysem adhattok ti vigaszt, boldogságot. Ne is sirassatok, hűs téli virágok-' • • . V. A kenyérmezei fogolytáborban. írta: Bíró Lajos. (Vége. A tábornok meghallgat még egykét kérést, azután tovább megyünk: megnézzük az óriási konyhát és nagyobb önérzettel többet nyom a latban, mint a másik bár jóval tetemesebb számmal, de csekély vagy semmi önérzettel. Az egyén jogos önérzete a művelődés eredménye. A nemzeteknél is első része van benne a kultúrának. Ám emellett egyéb tényezők is közremunkálnak a kifejlesztésében, igy különösen az életért vivott küzdelmek, melyek összeforrasztóan hatnak a nemzet külömböző rétegeire, meg a gondviselésszerű nagy hazafiak, kik a nemzeti önérzet el-elszunnyadó parazsát lángra lobbantják és öntudattá edzik. A magyar nemzet a régmúlt időkben nem birt igazi önérzettel. Legfeljebb lucidum intervallumjai, azaz világos időközei voltak a török háborúk, meg a nemzeti fölkelések korában. Egyébként élete álom volt inmegnézünk egy katonaszállásnak berendezett gazdasági épületet. Igen, ez rendben van. De engem a katonák érdekelnek. A katonák, akik nagy csoportokban kíváncsian jönnek utánunk. — Ki tud németül ? Öten is jelentkeznek. Azután még öten. Van közöttük oroszországi német, aki nem is tud oroszul; a nagyobb részük zsidó. A zsidók egyrésze csúnya, de van közöttük egy pár meglepően finom metszésű fej. Egy színész, egy borbély, egy kereskedősegéd, egy mészáros . . . Beszélgetni kezdek velük és sok mindent szeretnék kérdezni tőlük. Ha azt fogják mondani, hogy ők egyáltalán nem lőttek ami katonáinkra, azt nem fogom elhinni, most már tudom, hogy csak azért mondják, mert gyorsan rájöttek, hogy ez itt mindenkinek jól esik. Egyebet szeretnék tőlük kérdezni. De három perc múlva ahelyett, hogy ők felelnének az én kérdésemre, én válaszolgatok igen engedelmesen az ő kérdéseikre: — Igaz-e kérem, — kérdezi nagy érdeklődéssel egyik, — hogy a német császár azokat a zsidó katonákat, akiket a németek fogtak el, szabadon bocsáttatta? kább mint tudatos cselekvésfolyamat. Gondolatvilágában nagyobb helyet foglalt el a fatalizmus, mint az önkéntes előretörekvés vágya. Valódi maradandó nemzeti önérzetet nekünk csak a 48-as szabadságharc s ennek szervezője, lelke, mindene : Kossuth Lajos adott. Ez az egymástól elválaszthatatlan kettő ébresztette a magyarságot tiszta öntudatra, ez forrasztotta eggyé, ez tette erőssé s igazán nemzetté. A szababságharcban ismert a magyar faj önmagára. Ekkor jutott tudatára annak, hogy van életrevalósága, vannak megbecsülendő tulajdonságai s nagyobbra hivatottsága. Ez nemzeti létünkre nézve oly mérhetlenül nagy eredmény volt, melyet többé megsemmisíteni semmi erővel és semmi módon se lehetett. Megismer— Igen ... azt hiszem . . . A szeme kigyullad. — Uram, — mondja, — nem lehetne, hogy . . . ? Nem tudom. Erre nem tudok válaszolni. Jön a másik: — Igaz-e, hogy háború után a foglyokat visszaadják Oroszországnak? — Igaz. — De ha valakinek ott senkije sincs, se apja, se anyja, nem maradhatna-e az itt ? — Nem hiszem . . . nem tudom . . . talán . . . — Talán ... ha például Varsót, mert én odavaló vagyok, elveszik az oroszoktól? — Akkor . . . talán. Jön egy harmadik : nem lehetne-e, hogy ők tábori levelezőlapokat kapjanak, hogy azután haza írhassanak? Nem lehetne-e, hogy olyan munkát végezzenek, amelyért megfizetik őket ? Nem lehet-e, hogy hamar vége lesz a háborúnak és ők hazajutnak Oroszországba; mert ők haza vágyódnak ? Válaszolok, de azután elhárítom a további kérdéseket. Most én szeretnék kérdezni. Körülöttünk kíváncsi kör áll, amely érdeklődéssel hallgatja a nem értett beszélgetést. A körből kikeresek egy katotük magunkat, s a világ is tudomást vett rólunk, hogy vagyunk és akarunk lenni. Azóta a kultúra minden módjával és eszközével igyekeztünk önérzetünket növelni s jótulajdonaink iránt a nemzetek fokozottabb elismerését kivivni! És sokat elértünk, de valljuk meg, hogy nem mindent. Az elismerésnek azt a fokát, melyhez önérzetünk szerint teljes jogcimünk volna, mostanig nem sikerült kivívnunk. Áldatlan állami helyzetünk útját szegte minden ebbeli erőlködésünknek. Ennek a világháborúnak kellett jönnie, hogy mesterséges elzártságunk kinai íalait lerombolja s a nemzetek előtt való mivoltunkban mutasson be bennünket. Az erőszakkal ránk vetett sötét árnyékból végre napfényre jutottunk, amely mellett kell, nát. Fordítsátok le, ennek, amit mondok ? — Tudod-e, miért vagy itt? Lefordítják. A katona csendesen elmosolyodik, vállat von és nyugodtan felel. Fordítsátok le a feleletét. — Azt mondja mert a háború volt. — Jó. Miért volt háború? — Nyilván kellett lennie. — Miért kellett háborúnak lenni? — Mert a királyok akarták. — Miért akarták a királyok? — Nyilván, mert úgy kellett lennie . . . Áll; néz rám, mialatt a válaszát lefordítják, a szeme tiszta, csendes és hűséges. Ez elég volt. — Szeretnétek-e hazamenni ? — Szeretnénk. — De itt is jó. Nem ? Sétáltok, pihentek . . . — Itt is jó. Itt is vannak jó emberek. Körülnézek a széles körben. Csupa puha arc, csupa kíváncsi, tiszta, csendes és hűséges szem. Az egyiknek mellén meglátok egy jelvényt. Valami jubileumi jelvény. — Eladnád-e ezt? — El, — feleli felragyogó szemmel — Hogy adod ?