Esztergom és Vidéke, 1915
1915-05-30 / 42.szám
POUTIHRIés TRR5RDRLMILRP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK* FŐMUNKATÁRSAK: D R RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN ÉS D* KŐRÖSY LÁSZLÓ Laptulajdonos és a szerkesztésért felelős: LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EOY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA A miniszterelnök felhívása az ország lakosságához. Az olasz árulás Magyarország lakosságának bizodalmát a végleges gyŐzelemoen egy percre sem rendítette meg. A nemzet és az országgyűlés a legnagyobb lelkesedéssel kész folytatni hitszegő szövetségese ellen a védő és boszuló hadjáratot. Nemcsak a fővárosból, hanem az ország számos más helyéről ujabb s ujabb hireit kapjuk a hazafias tüntetéseknek. Ám ne feledjük, hogy szép a lelkesedés és szükséges a győzelemhez, de pusztán evvel nem nyerhetjük meg a háborút. Kell, hogy magja, parazsa is legyen lelkesedésünk változható lángjának. Ez pedig nem egyéb, mint a megnagyobbodott erőfeszítéshez elengedhe„Esztsergom és Vidéke" tárcája. Tavasz hírnöke. {Porosz dal*) ( Tavasz, tavasz! huhogó bagoly, Legyen immár derült arcod, Daltól zengnek a fák, Sóhajtoz a virág, Tavasz, tavasz-' miért nem tudod? Tavasz, tavasz-' szomorú öreg! Teli vagy még harci zajjal, De halkan megsúgjuk neked, Hogy a véres vetéseket Learatja már a diadal-' A honleány áldozata. (Thea von Puttkamer után) Hallottam már messzi földről, Tengerentúl ily hivást: — Jer, leánykám idegenbe, Mert kedvesed vár bízvást-' Hallottam a csatatérről, Férfi mondja férfinak: — Amíg vérzünk és szenvedünk A hazámé maradjak-' Hallok esküt, mint kardcsapást, És visszhangja vagyok én: — Nem kell nekem a szerelem A világ vértengerén •' tétlen fokozott áldozatkészség. Nem csupán buzdulnunk, hanem tennünk és adnunk most a haza oltárára, ki mennyit tud! Az új rendkívüli helyzet azt kívánja tőlünk, hogy minden nélkülözhető pénzünket bocsássuk az állam rendelkezésére, az eddiginél is fokozottabb mértékben vegyünk részt az új államkölcsön jegyzésében! A miniszterelnök erre vonatkozó lelkes felhívását itt adjuk: Olasz szövetségesünk, aki felett harminc esztendőn át tartottuk oltalmazó karunkat, aki a mi barátságunknak köszönhette békéjét, haladását, anyagi és szellemi javakban való előmenetelét, aki egész birodalmat szerzett Afrikában, melyre a mi támogatásunk nélkül még csak álmában sem gondolhatott, orvul támadott meg bennünket Hű maradok hozzád hazám ! Mig meg lesz a diadal És ha késő már szerelmem, Honszeretet vigasztal •' Szirén. *) Die Dame c. berlini divatlap áprilisi füzetéből. Főhadnagy úr rossat irsek. Strzemieszyce nevü orosz falu mellett táboroztunk s ismét indultunk neki a végtelennek látszó rónaságnak, — kezdé a meséjét egy hegyesre pödört bajszú szakaszvezető. Két napig nem tudtuk, hogy hol tartózkodik az ellenség. Harmadnap este azonban hallani véltük az ágyuk közeli, hatalmas dübörgését s néhanéha egy-egy explodáló srapnel hangos csattanása!. Ez azonban nem zavart meg, s a kapott parancsra tábort ütöttünk, — hogy pihenőt tartsunkKörülbelül éjfél már elmúlt amikor parancsot kaptunk, — hogy rögtön szereljünk föl s induljunk az eléppen akkor, amidőn Önként át akartuk neki adni a monarchiánknak olaszlakta határszéleit. Elérkezettnek látta a pillanatot eldobta az álarcot, orgyilkos tőrével hátbatámadja az egész Európának, az olasz nemzetnek szabadsagát is fenyegető orosz óriással harcban állo Monarchiát. De rosszul számított. Tíz hónapi hősies küzdelemben megtanultunk a túlerővel szemben megállni. Föltartóztattuk, megőröltük, futásra kényszerítettük a keményebb ellenségnek milliónyi hadát. Győztes seregeink nemes haraggal párosult utálattal fordulnak az áruló felé, hatványozott elszántságot, újult erőt szegezve az uj ellenség mellének. Lovagias lelkének egész valójában fölháborodástól remegve, tettrekész elszántságban égve lenség elé 1 — aki a messze elterülő erdőn tul tartózkodik. Tehát mit voltunk mit tenni, fölszereltünk, s neki indultunk árkon-bokron keresztül az előttünk elterülő sűrű erdőnek. A szakaszomban, melyet én vezettem, volt egy vig kedélyű, füstös képű cigánygyerek, aki valahonnét az ócska, eső verte, szél megtépte, füstös sátorból került a katonasághoz. Szerettük őt mindnyájan. A főhadnagy úrtól az utolsó közemberig mindenki. Vidámságáért, víg mókáiért, s no meg a táncáért. Mert a fiú kitűnően táncolt. De mióta elindultunk, mintha valami beleütött volna fiúba, — nem csak hogy nem figurázott és nevetgélt volna, hanem még szavát is alig lehetett neki venni. Egyszer, amint hátra tekintek, szemembe tűnik, hogy a fiú nincs sehol. Keresem, kérdezem a többieket, de ezek sem tudták róla semmi fölvilágosítást adni. Végre mégis az egyik elmaradt baka tudott róla, amikor elmaradt körülbelül tőlünk tiz percnyi távoláll az egész nemzet uj harc felé menő katonáink mögött. Mint annyiszor a múltban, az uj ellenség, az uj veszély újult erővel váltja ki a magyar jellem legdicsőbb tulajdonságait. Visszavonás, kishitűség, csüggedés nem látható sehol. Az egész nemzet egy nagy, egységes, tettrekész, önfeláldozó elhatározás. A kormány, a melyet ezekben e nagy időkben állított a nemzet élére az isteni gondviselés, érzi a felelősség súlyát, a föladat nagyságát, de érzi azt is, hogy mindenre képes és mindenre kész nemzetre támaszkodhatik, a melynek egyesíteni, szervezni és küzdelembe vinni kell minden erejét. Ezt várja a nemzet a kormánytól; ezt parancsolja saját kötelességérzete ; ezt az egy célt szabad csak ismernie, hogy mélságra. Igy hát megnyugodtam. Igy telt el körülbelül egy negyed óra még, s ő még most sem jelentkezett. Nem tudtam a dolgot mire vélni, kénytelen-kelletlen megjelentettem a főhadnagy úrnak, a fiú hosszas elmaradását. A főhadnagy ur mit sem szólva, megforditá lovát, s két embert maga mellé véve, vissza indult a fiú keresésére. Teljes egy óráig keresték, mig végre rá találták egy sűrű bokorban, hol nagy búsan feküdt. — No mi baj van füstös ? — mert csak igy hítta mindenki őt, kérdé a főhadnagy jo akaró mosolylyal tőle. — Jaj féhadnagy úr ! rossat irzsek. — Felelte ő szomorúan. — A fenébe, hát mi nem érzünk rosszat, vagy talán azt hiszed, hogy mi lakodalomba megyünk? Egy-kettő föl! s mars a század után ! O szomorúan megrázta fejét, aztán lehajtott fővel fölkelt s indult a század után. Amikor vissza érkezett, nevettük őt, s kérdezgettük, hogy