Esztergom és Vidéke, 1915

1915-05-09 / 36.szám

SZERKESZTŐSÉG ES KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21.. HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK. TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK: D

R- RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN ÉS D

R KÖRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ES A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE 8 k NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. MY1LTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA Ä magyar közhangulat. Ha egy idegen, ki bennünket közelebbről nem ismer, a legutóbbi: gorliceigyőzelem alkalmából pillanatfelvételeket készített voma rólunk, kétségkívül felette gyorsan változó és nagyon ellentétes képeket kapott volna. Ebben az órában az öröm és lelkesedés tombolása, néhánynyal utóbb a leghidegebb flegma és nemtörődés! A lobogó lángra fagyos merevség! A legnaivabb könnyenhivésre a legmakacsabb hitetlenség ! Mikor az a híresztelés jött, hogy 160.000 ember, 25.000 ló, 48 páncélos repülőgép stb, stb, esett zsákmányunkba, kevés ember akadt Magyaroszágon, aki betüről-betüre ne hitte volna el. És a dús reményekből mármár kijózanodott magyar szivek hirtelenül feldobogtak: egyszerre „Esztergom és Vidéke" teája. A kishitűekhez. Hófödte Kárpátok égbenyúló ormán. Magyar lobogókat lobogtat a szél; — Hős honvédcsapatok ináulnak rohamra Tavaszi éjszaka csillag fény inéi. Dörögnek az ágyúk, ropognak a puskák, Villog a sötétben a gyilkos acél; — Magyar dicsőségről, magyar áiadalról A kárpáti kőszirt csodákat regél . . Hős honvédcsapatok indulnak rohamra, Tekintetük villám, szikrát szór szemük, Szivük kohóját a győzelem hevíti Bárha egy félvilág harcol ellenük. Győzelem, vagy halál-' ez a riadójuk, Szuronyuk hegyével írnak csatadalt, Karddal vésik be az ellenség szivébe: Tanulja tisztelni mindig a magyart. — Óh-' ti itthon ülő néma emberárnyak Kiknek szive-lelke csupa félelem, Réveteg szemekkel nézzetek egy percre Oda, ahol most a hír s babér terem. Ne féljetek síró, sápaát emberarcok, Lesz még napsugaras szép magyar egünk, És ha szivetekben van még hit s reménység Akkor diadalt kell aratni nekünkfeledve lőnek a múltnak óvatosságra s önmérséklésre intő tanulságai; vak nekirohanással adtuk át magunkat a képzelődés csalfa játékainak s a íellengző érzés egységtelen rapsodiájának. Ha valaki figyelmeztetni ^próbált volna bennünket, hogy az a híresztelés még hivatalos színezet mellett sem vehető komolyan, mert hisz akkora zsákmányt két-három nap alatt öszszeolvasni teljes képtelenség: annak bizonyosan letorkolás és kinevetés lett volna a része. Midőn aztán egy nap múlva illetékes helyről adták tudtunkra, mennyire nem volt igaz a híresztelés, lelkesedésünk hőmérője egyben mélyen a fagypont alá süllyedt, ahonnét mai napig sem igen akar feljebb emelkedni. Beszélhet most már bárki Hófödte Kárpátok égbenyúló ormán Magyar lobogókat lobogtat a szél; — Magyar dicsőségről álmodik a honvéd Tavaszi éjszaka csillagfényinél; Magyar diadalról halk, susogó hangon A kárpáti kőszirt csodákat regél . . . Fikó Sándor. Enek a háborúról. Irta: Sebők Zsigmond. Egy asszony és egy leány ül egymással szemben. Az asszony gyászruhában. Hallgatnak. Már mindent elmondtak egymásnak, amit az éiő szóra lehet bízni, most csak a szemük folytatja a beszébet, amint olyKor összenéz. Az asszonynak a szeme nyugodt, rezignált és üres, a másiké felénk és alázatos. A nyugodt azt mondja : — Míkur elbúcsúzunk a legkedvesebbünktől, aki a háborúba megy, ugy búcsúzunk el, hogy sohasem latjuk többé. —

1 Hogy aztán minden kis neszre bármit nekünk, jelenthet a főhadiszállásmindennap húszezerrel több foglyot, nem lesz képes bennünket nagyobb tűzbe hozni, még az esetben sem, ha netántámadásunk végső eredménye valóban el fogja érni a 160.000 ember és 25.000 ló zsákmányt. Miért ? — Mert képzeletünk, gondolkodásunk és érzésünk az erősebb hatások végletei között csapong ; a középutat nem igen ismeri, csak a szélsőségekben vergődik. Mondhatná valaki : Ez utóvégre a természet, a temperamentum dolga, amely nem eshetik szigorúbb megítélés alá. Igaz, igaz: a temperamentum dolga. De az is igaz, hogy az ilyen temperamentum nem mondható nagyon szerencsésnek. Főleg nem akkor, mikor háborút, még pedig hosszú háborút kell vele viselni! fölrettenjünk, hátha az ő lépése és minden hangra: hátha az övé ? —- Pedig tudjuk, hogy lehetetlen, hogy az övé legyen. De a legnagyobb lehetetlenség is mindig a lehetőség édes arcával néz ránk. A szernek elhaligatnak. A nyugodt, mely már nem ismeri a remény és kétség viaskodását, mereven, szegényen, kihaltan néz maga elé, a félénk csaknem egészen a szempilla alá búvik, mig asszonya andalogva hajtja fejét a remény ,vállára, hogy utána mindjárt áttörje csöndes szomorúsággal szivét a kétség vasa. A másik látja ezt s irigyli. Neki már nincs-kétsége. Az asszonynak a fia elesett, a leány pedig már harmadik hónapja nem kapott hírt a vőlegényéről. Így beszélget már régóta az aszszony és a leány szeme. Összeszoktak és megbarátkoztak. A rendes beszédjükben megőrzik a korkülönbség korlátait, de mikor a szemük szól, eltűnnek az évek, elenyészik minden választó vonal köztük, a szemek pajtások a szomorúságban Ami meg azt illeti, hogy a temperamentum nem eshetik szigorúbb megítélés alá, ez csak fél igazság. Nem eshetik kulturátlan népeknél, de olyanoknál, kik a müveit cimet viselik, igenis joggal számon kérhető. Mert miként az egyes embereknél ugy a nemzeteknél nemcsak az ész és a sziv, hanem a temperamentum is szükséges tárgya a kiképzésnek. A temperamentum fegyelmezettsége, épugy része a műveltségnek mint az ész iskolázottsága és a sziv nemessége. Egy nemzetnél ezen felül még az előbbre jutásnak, boldogulásnak is egyik emeltyűje. Amire ragyogó példa lebet előttünk s az egész világ előtt a németség jó nevelésből eredt önmérsékletével. Olyan ember életében, ki hangulatainak rabja, lehetnek és az aggodalomban. Ők megértik egymás legtitkosabb villanását. Tudják egymásról, merre merengenek el, mikor alszik bennük a lélek, mint a halott tündérleány a Szent Anna tó fenekén és mikor remeg le bennük egészen a szivig egy csillagsugár. Azt is tudják ők, hogy mikor kél útra valamelyikük. Mert a szem utazik. A testet, nehézkes, emberi és természeti bilincsekbe vert testet ott hagyják helyén és maguk megindulnak korláttalan, állom mámoros utaikra. A lélek vagy a szem. Ám én azt hiszem, hogy inkább a szem, mert a szem olyankor is lát angyali káprázatokat és ördögi lávahabokat, mikor a lélek már vak és mozgatni sem tudja a zsibbadt szárnyait. (Ámbár, nem tagadom, ak adha valaki, aki némi joggal igen bizarrnak találhatja, hogy a szemet megszemélyesítem és utaztatom. Ne feledjük azonban, hogy előttem tapasztalt, sőt akadémikus mesemondók, megszemélyesítették már a Kenyeret, Tejet, Cukrot, a Kaiácsonyi gyertyácskát, holott ezek egyike sem