Esztergom és Vidéke, 1915

1915-05-09 / 36.szám

ugyan boldog pillanatok, órák, de hosszabban tartó boldogság alig lehet. Még inkább áll ez egy népre, amely határozott cél felé törekszik: csakis hangulatainak kellő mérséklésével haladhat egyenes irányban a végső célhoz. Ez a háború, mint igen sok másban, ugy látszik, még mértéktelen közhangulataink dolgában is jó iskola lesz reánk nézve. Priscus. A második nemzeti kölcsön. Mikor váratlanul rászakadt a világra a háború irtózata, megindultak a fantáziák és minden ember iparkodott maga elé képzelni a háború jövő képét, annak terjedelmét, véres részleteit, romboló gazdasági és erkölcsi hatását. Maholnap belépünk a háborúnak tizedik hónapjába, immár egy darab történetre tekinthetünk vissza s már bizonyos megállapításokat tehetünk arról, hogy vajjón beváltak-e a háború kezdeten mondott jóslataink, megvalósultak-e elképzeléseink. Szomorúan kell megvallanunk, hogy a háború terjedelméről, különösen pedig annak — igy kell kifejeznünk — vérességéről, emberpusztitóborzalmairóralkotott fogalmaink meszsze mögötte maradtak a valóságnak. Senkisem képzelte ily véresnek, ily vadnak a háborút. oly mozgékony, mint a szem, mely tudvalevően elsiklik, végigfut, röpköd, gyilkol, átthatol emberen és vastag falakon. Miért ne lehetné tehát megszemélyesíteni és utaztatni a Szemet ?) Ezt kérdezte tehát az asszony szeme a leányétól: — Mégysz már ? — Megyek, — felelt az. — Én is megyek. Gyerünk együtt. Lementek a lépcsőn az uccára. Odakünn ismét megkérdezte az aszszony szeme a leányétól: — Hová mégysz ? — Oda föl, Galíciába, Lengyelországba . . . És résztvevő, fojtott hangon tette hozzá : Te is? — Nem. Nekem már nincs ott keresni valóm. Én az Üllői útra megyek. — Mit csinálsz ott? — Fölkeresem a multat. — A multat ? — Ott laktunk, mikor a fiam született, ott is nevelkedet fel. Én az ő múltját keresem meg. Nekem már csak az maradt meg belőle . . . Sokat bíztunk az emberek emberiségében, kulturált mivoltában s ebben csalódnunk kellett. Képzeletünk határidőket szabott a háború tartalmának, eleinte heteket, utóbb, már hónapokat tűztünk ki, s hányan voltak, akik lehetetlennek tartották, hogy a háború a télbe is belemehessen s ma már rettegve gondolunk arra, vájjon nem kell-e újból hósapkákat és egyéb téli holmikat készítenünk katonáink számáfii. De rácáfoltak a tények arra is, amit a haboru gazdasági hatásáról a kezdet kezdetén képzeltünk, még pedig örvendetes módon. Megbuknak a pénzintézetek, megbukik az állam, odavesz a pénzünk, kiabálták a kishitűek és sietve szedték ki és rejtették titkos ládafiókokba megtakarított pénzeiket. Aztán telt, mult az idő, elértük az év végét, s bámulattal látta az ország, sőt az egész világ hazánk gazdasági erejének nagy próbáját: a hadi kölcsönnek egy milliárdot meghaladó tüneményes sikerét s a kishitűek bizalma is kezdett visszatérni. Csakhamar azután jöttek a pénzintézetek háborús mérlegei s ezek is kellemes meglepetést hoztak. A rettegve várt „krach"-nak semmi nyoma, s ha voltak is intézetek, amelyek leszállították osztalékukat, többnyire ezek is inkább csak óvatos előrelátásból, mint a szükségtől kényszerítve tették. A ládák mélyére rejtett pénzek kezdtek előbújni, napfényre kerülni s csakhamar viszszavándoroltak a takarékpénztárakba, amelyeknek összeomlását oly biztosra vették a balgák. Egy-két hónappal ezelőtt Te nem jösz velem ? Találkozni fogsz a vőlegényeddel, mert ők együtt gyerekeskedtek. A félénk megborzadt. Ugy tetszett neki, hogy ha ő szintén fölkeresi a vőlegénye múltját, az már koncesszió annak a nagy sötétségnek, mely a jövőjére készül borulni. De mint mindenki, aki nagyon meg van ijedve, ő is határozatlan volt s tétován szólt: — De . . .igen . . . mehetek. Mikor az Üliői-utra érek, az asszony szeme megállt, merően a földre nézett s igy szólt: — A lábnyomai. — A fiadé? Az övé. Tisztán látom az | aszfalton a kicsi gyermekcipőnek a nyomait és a nagyobbacska lábnyomait. Te nem látod a vőlegényed nyomait ? Gyakran járt hozzánk. Az övének is itt kell lennie. — Nem. Nem látom. — Azért nem látod, mert még nem tudod, elesett-e? Majd ha megtudod, te is mindenütt meglátod és megismered a lába nyomait. már nagy pénzbőség jelentkezett pénzintézeteinknél. Ily körülmények között köszönt reánk a második hadikölcsön, amely immár természerüleg illeszkedik bele a mai közgazdasági helyzetbe, mint az óriási mértékben megtorlódott s tétlenségre kárhoztatott pénzkészletek elhelyezésének önként kínálkozó módja. Á pénzintézetek már hetekkel ezelőtt leszállították a takarékbetétek kamatlábát, mert a náluk felhalmozódott pénztömegek befogadására máskép nem vállalkozhattak s így most valósággal kapóra jön a hadikölcsön, mely minden hazafias szempont mellett, a legridegebb számítás szerint is előnyös tőkebefektetésnek mutatkozik, íme az uj hadikölcsön esélyeinek minden frázistól ment, tisztán gazdasági mérlegelése ! De nincs is másra szükség, Az uj hadikölcsönnek sikerülni kell, mert ez levezető csatornája annak a pénzbőségnek, mely a vállalkozási kedv mostani szünetelése miatt jobb elhelyezést nem talál és sikerülni kell azért, mert a legutóbbi hónapok gazdasági tanúságai nem a kishitüeknek szolgáltattak igazságot, hanem azoknak, kik a nehéz helyzetben is megőrizték nyugalmukat és higgadtságukat, Az itthonmaradottaknak erre ép oly szükségük van, mint a harcvonalon küzdőknek. Az újság is ipari termék, sok munkáskéznek gondos alkotása, azért azt kölcsönkérni époiy szégyen, mint cipőt vagy kalapot. Ezt mondta az asszony szeme s mindaddig az aszfalton cserkészett s a lépcsőn is mereven szegeződött minden fokra, mig föl nem értek a lakásba. A mult lakásába. S ni, csakugyan, a gyermekszobában ott ült a két diák egy számtani föladat bonyadalmaiba merültem Egy szőke és egy barna fej. De csak az asszony szeme látta őket. A leány szintén ismerte ugyan a vőlegényét gyermekkorában, de a szeme nem a mostani volt. Az a gyermekpajtás szeme volt. Az feledékeny, bohó, szilaj volt, az emlékei csak pillangók, hűtlenek és arasznyi életűek. A mostani szerelmes leány szeme, szelíd hű, alázatos és korlá tolt határu, melyet körülbelül a kedvese alakja von meg. Ennek az emlékei ott kezdődnek, ahol az a homály kezdődött, mely kizárt minden mást a határai közül, kivéve azt az egyet. De ebben a szűk határban egy tenger ringott, melynek minden pici fodra Örök emlékké jegecedett. A leányszemek az első rabságának emlékei halhatatlanok, Király íalvy művésziskola bemutatkozása. Ha egy nemzet, egy város, vagy. akár az egyén kultúráját, illetőleg műveltségét bírálgatjuk, fokmérőnek a művészetek szeretetét, megbecsülését használjuk. Mert hol a művészetek otthont találnak, ott a kedélyek üdébbek, a lelkek nemcsak a szépért, de minden nemes célért inkább lelkesednek. És viszont hol koldul, vagy száműzött a művészet ott a kedélyek durvák bárdolotlanok, anyagiasak, ott a lelkekben a szép, a nemes nem igen terem ott a szórakozás: durva dorbézolás es a bűn hamar talajt talál. A történelem nekünk ad igazat. Bizalommal tekintünk a jövő felé, mely ifjúságunk lelkén keresztül mosolyg felénk. Mi tudjuk, kik azzal foglalkozunk, mily kincsek rejlenek tündér fekvésű városunk ős falai közt, mi tudjuk, hogy minden téren igen sok a figyelemre méltó tehetség, kik nemes hevülettől fűtve nag> célt óhajtanak megvalósítani és boldog és nagy ember lesz az ki ez erőknek irányt tud adni és azokat tudni fogja koncentrálni. Ilyen gondolatokkal járkálunk a művésziskola bájos tárlatán, mely e napokban nyilt meg Német-utca 24. sz. alatti helyiségében. Mert ime, alig néhány hónapja, hogy ez az iskola megnyílt, mintegy varázsütésre támadtak uj, izmos művésztehetségek néhány lelkes, komoly leány, ki megtalálta mesterét! Bátran szép művész jövőt jósolhatnánk nekik, — ha a miliő, mely körül veszi őket megtanulja szeretni a művészeteket. De vegyük sorra az ifjú tehetségeket : Az első szobában van Burián Baby vagy húsz képpel, vegyesen : szén, aquarella és olajképék, jobban mondva tanulmányok. Minden képén Az asszony szeme ott lebegett a a szőke fej fölött s a pillája ugy remegett, mint a vergődő madárka szárnya. — Tanulsz, Tanulsz, kis fiam, — suttogta s ugy tetszett, hogy most már nem is egészen nyugodt. A kőkemény, halálos nyugodtság mintha fölengedett volna kissé és a szem gyötrelmes erőfeszítést tett, hogy egy kis vizet sajtoljon ki magából. De nem sikerült. A forrás már kiapadt, csak a sziklaágy maradt meg. — Ugyan minek tanulsz? — zsongott szomorúan a szőke fej körül. — Kinek, minek ? Olyan folyócska ez a te tudományod, mely homokba hal. Nincs jövője. És milyen vak voltam én I Nézzed csak — fordult a félénk szempár felé — nézzed csak, milyen fényes és átlátszó a bőre, hogy ragyog az egész alakja, mintha csak titokzatos, másvilági fény szűrődnék át rajta. Ezzel je gyezte el az ifjúkori halál. (Vége köv.)