Esztergom és Vidéke, 1915

1915-04-04 / 27.szám

sák is már a sírt: a keresztény ethika sírját. Foerster,, az alig húsz éves Foerster, amint az élet porondjára lép s látja a világnézetek verejtékes harcát, nemsokat gondolkodik, hanem fiatalos könnyelműséggel beáll a sírásók közé és ő is ássa a sírt annak, aminek most legnagyobb apostola: a keresztény ethikának. Az „Etische Kultúrában, melynek belső munkatársa lett, éveken át hirdet olyan tanokat, melyekkel később homlokegyenest ellenkező álláspontra helyezkedik. Csak evek múlva hagyott föl a sírásó munkával. Ugyanis az a gyanú érlelődött meg benne, hogy hátha ő csak egyrészt a szülői házban (következetesen vallástalan nevelésben részesült), másrészt az egyetemi évek alatt beléoltott előítéletek alapján lett az evolúciós erkölcstan szóvivőjévé ? Hátha a gyakorlati élet, melynek ő oly hiányos ismeretével rendelkezik, nem is igazolja azokat az elveket, melyeket hirdet ?! És hogy e gyanútól megszabaduljon, az életet kezdte tanulmányozni. Beállt a munkások közé, együtt paktált a szociáldemokratákkal, csakhogy eszméiket, felfogásaikat a maguk valóságában ismerhesse meg; iparkodott a lelkükbe látni, onnét akarta kiolvasni azt, hogy tényleg a régi, vallásos erkölcstan oka-e annak a nagy elégedetlenségnek és boldogtalanságnak, mely, különösen a munkásvilágban, annyira felütötte fejét?! és igaz-e az, hogy az emberiség annyira óhajtott boldogulása csakis a Comte- és Spencer-féle evolúciós ethikájól várható ?! E téren szerzett tapasztalatai nyomán arra a meggyőződésre jut, hogy az evolúciós erkölcstan csupán „köveket ad kenyér helyett" s hogy igazi szociális boldogságot csakis a keresztény ethikától lehet várni, mert egyedül a kereszténység rendelkezik azon eszközökkel és motívumokkal, melyek révén az megvalósulható. „Csakis az — mondja — nyithatja meg az etbikusok szemét, aki azt mondotta: Én vagyok a világ világossága. Akik pedig — a vallás helyébe a tudományos ethikát a szenvedés történet helyébe a tudós dolgozó szobáját akarják állítani, nem érdemelnek mást, mint Schiller szavát: Rasende Toren — őrjöngő bolondok." Foerster tehát nem az elmélet, hanem az élet tapasztalatai révén jutott erre a meggyőződésre. És ez a meggyőződés sarkalta őt arra, hogy ezen megállapításból a gyakorlati következményt is levonja, vagyis hogy morálpedagógussá legyen. Mert ha igaz az, hogy a társadalom regenerációja csakis a keresztény ethika révén érhető el, akkor ebből önként következik, hogy annak, aki a társadalom regenerálására vállalkozik előbb a keresztény erkölcstan elemeit keli beleojtani a társadalom szívébe, vagyis előbb az embereket kell jobbakká, jellemesebbekké, igazságosabbakká, kötelességtudóbbakká és lelkiismeretesebbekké tenni; Mindez azonban csakis az emberek erkölcsi nevelése révén érhető el. Igy lett a társadalmi élet ethikusa a pedagógia ethikusává. Mint pedagógus ellentmondást nem tűrő erővel száll síkra az ellen a léha felfogás ellen, melyavallásos szellemet a nevelésbői kiirtani törekszik. Nem kiirtani—mondja— desőtmélyneni, fokozni kell a vallásos szellemet, mert az erény, ajellemesség, a kötelességérzet, ezek a társadalmat fenntartó erők, csak oly lélekben lehetnek meg, amely a keresztény erkölcs alapján áll. „Mikor hozzáláttam a gyermekek ethikai oktatásához — beszéli maga — és átéreztem, az egész osztály hogy csügg lelkemen, ajkamon, felmerült bennem az a kérdés: hogyan merészkedem én „csak úgy magamból" az élet igéit adni?! S arra a meggyőződésre jutottam, hogy a morálpedagógia csakis a keresztény hiiben találhatja befejezését és létjogosultságát." Ezt a meggyőződést hirdeti Foerster szóval és tollal már évtizedek óta. A müncheni egyetemen a pedagógia tanára, de nem elégszik meg azzal, hogy eszméit csupán egy zártkörű hallgatóság előtt propagálja, hanem olykor-olykor leszáll a kathedráról is s beutazva Európa nagyobb városait különböző előadásokat tart a morálpedagógia köréből. Legújabban (márc. 12., 13. és 15.) a Szociális Missziótársulat meghívására Budapesten a régi országház nagytermében tartott sorozatos előadást a nevelés problémáiról. Foerster a jelenkor egyik legsúlyosabb problémájának a tekintély és a szabadság közt levő ellentét kiegyenlítését tartja. Véleménye szerint a modern pedagógusok nagyon tévednek, amikor a tekintély elvét semmibe sem veszik s egyedül az egyéni szabadság kifejlése, az ösztönök és hajlamok szabad megnyilatkozása mellett kardoskodnak. Ez az egyoldalú eljárás az individualitás kultuszát eredményezné, mely pedig sem az egyén, sem a társadalom szempontjából nem lehet kívánatos. A nevelőnek arra kell törekednie, hogy a tekintély es szabadság közt lévő ellentétet harmóniába olvassza; evégből tekintettel kell lennie a serdülő gyermek ösztöneire, hajlamaira, lelkivilágának különböző megnyilatkozásaira is, mert a tekintély elvének rideg, élettelen megvalósításával nem lehet jellemeket nevelni. A gyermek öntevékenységének szabad teret kell engednie, de sohasem a tekintély rovására! önuralomra s az önmegtagadás szeretetére kell nevelni a gyermeket, mert csak így lesz képes ellenállani azon veszélyeknek és kísértéseknek, melyek az életben majd körülveszik. A jellemképzés munkájában nagy szerepet kell játszani az ideálok megkedveltetésének is. De mivel a jelenkor híjával van az igazi ideáloknak, a kereszténység pedig számtalan ilyen ideált tud felmutatni, azért az a meggyőződése, hogy igazi jellemmé csakis a keresztény vallás révén nevelhető a gyermek. Igazi jellem— mondja — csak meggyőződéses hitből fakadhat. Vallás nélkül nincs jellem. Az ideálok ideálja Krisztus, aki ezt az ideált a nevelésben szem elől téveszti, az haszontalan munka* végez. Belevonta fejtegetései körébe a világháborút is. Rámutatott arra, mint értékesíthetik a nevelők azt a sok hősiességet, kitartást, önfegyelmezettséget és engedelmességet, melyeket a háború hozott felszínre. És most engedjük át magunkat annak a hatásnak, melyet egy ilyen impozáns és hatásaiban kiszámíthatatlan előadás ébreszt az ember lelkében. Foerster — amint említettük — beszélt a háborúról is. Szóba hozta és mint mindenhol, itt is érdekes példákkal illusztrálta, azt a törhetetlen bátorságot és kitartást, azt a minimumra szorítkozó igénytelenséget és azt a soha kibúvót nem kereső engedelmességet, melyek oly eminens módon nyilatkoznak meg a mai háborúban. És amint beszélt, önkénytelenül is az a két rajnavidéki hadosztály jutott az eszembe, amely, csak a minap vert meg a champagnei ütközetben hat francia hadtestet. És úgy éreztem, hogy valamiképen ennek a Foersternek is része van az ott kivívott győzelemben. Én ugyanis minden győzelmet kétféle erőnek tudok be: fizikai és erkölcsi erőnek. A katona fizikai erejéről akkor gondoskodik a hadvezetőség, mikor puskát akaszt a vállára, kardot köt az oldalára s ellátja élelemmel és ruhával; gondja van az erkölcsi erőre is; lelkére köti a különböző katonai erényeket: az engedelmességet, a bátorságot, a kitartást stb. — de már abban, hogy a katona ezeket az erényeket tényleg meg is valósítsa: hogy legyen bátor, mikor felelősség nélkül gyáva is lehetne; hogy legyen kitartó és engedelmes sokszor az erkölcsi lehetetlenség végső határáig, abban már a hadvezetőségnél nagyobb része van azoknak, akik annak a katonának a jellemét formálták, alakították, izmosították, szóval akik nevelték — ebben már nagyobb része van a Foerstereknek. Németországot nem a fegyverek teszik legyőzhetetlenné — az van elég a túloldalon is — hanem a Foersterek. És még valamit gondoltam. Azt, hogy ha a háború szerencsés befejezése után netalán tán Vilmos császárnak is eszébe jutna az, ami a porosz-francia háború befejezése után atyjának, hogy t. i. köszönetet mondana a nemzet iskolamestereinek mint akik naggyá neveltek Németországot, akkor ez a köszönet elsősorban illetné meg az iskolamesterek mesterét : Foerstert. Csík József. „Magyar rossz szokás." Mi lett volna ez egyéb, mint az iszákosság. Igy nevezi a mértékletlen borozást Kemény János, a szerencsétlen végű erdélyi fejedelem önéletírásában. Az iszákosság régenten más országokban, például Németországban is szerfölött divatos rossz szokás volt, de talán sehol akkora, mint Magyarorszá.gon. Tetőpontját pedig nálunk a 16 és 17. századokban érte el. Az ekorbeli naplók és életrajzok és emlékiratok egybehangzóan szomorú képet festenek őseink tivornyázásairól. Decsi Gáspár 16. századbeli prédikátor kora „regnáló bűnei" közt első helyen ostorozza a részegséget. Egy 17. századbeli kartársa pedig egyenesen „borban bémerült"-nek meri nevezni nemzetünket nem is méltatlanul, mert a borba való "bemerülés" nem volt csak egy magyar osztálynak hibája, hanem valamennyié, legmagasabbtól le a legalacsonyabbig. Rossz példával maguk az erdélyi fejedelmek jártak elöl, akik majd mind örömüket lelték a mértéktelen borivásban. A legnagyobb iható közülük talán az öregebb Apafi Mihály