Esztergom és Vidéke, 1915

1915-04-04 / 27.szám

lekzetvételét bensőnkben közvetlenül érezzük. . . Sötét, nagyon sötét ez a nagypéntekünk. . . Lesz-e és mikor lesz e sötétségre husvéthajnalunk ? Lesz. Lesz akkor, mikor az utolsó cseppig kiüritettük e nyomasztó időben a szenvedésnek felénk nyújtott kelyhét! Lesz, akkor, mikor vonakodás nélkül lerótta mindenki hazafiúi kötelességét. Lesz, mikor eddigi nemzeti bűneinkért eleget vezekeltünk és rájuk teritettük a bánat szemíödőjét és levetettük magunkról az élhetetlenség gyászos gyolcsruháját: kikelhetünk a sirból, melynek már-már lakói lettünk. Kiléphet a magyar nemzet a sirból ifjan, boldogan, ajkán a győzelem dicső himnuszával, melynek hallatára az egész világ csodálkozva mondja rola: „Föltámadott". . . Kurjbély Vince. Hasvéti akkordok. Az idei nyomasztó húsvét épen olyan csonka, mint az elmúlt csöndes karácsony. Pedig akkor született a mi szomorúságunk Megváltója, aki megerősített minket újra saját kálváriánk megjárasára és saját keresztfánk türelmes viselésére. Megérkeztünk tehát húsvéti stációnkhoz. A rügyfakasztó Regék, nóták szólnak, esetek tanúskodnak a magyar baka, magyar huszár, magyar tüzér vitézségéről, bátorságáról, rettenthetetlenségéről. S puskák ropogása, ágyúk dörgése közt fölébred a Mult ... Aki ott volt a küzdők sorában, aki ott élt a csaták mezején, az tudja mi a magyar virtus. A virtus: bátorság, elszántság, vakmerőség, kitartás, jókedv és féktelenség. S most látjuk csak, hogy a virtushoz nem kell korcsma sem, búcsú sem, bor sem. De fokos, az kell. Az sem mindig. Mert én a sziporkázó jókedvet : a halállal való játékot, s az izgalmas percben csinált tréfát is virtusnak titulálom. Századunknál volt egy őrvezető, aki, mikor rajvonalban (lőárokban) voltunk szemben ellenségünkkel, a felénk süvítő golyózápor közepette, hosszú póznára dugta sapkáját. E rudat aztán fölfelé és oldalt emelgetve jelezte az ellenségnek a találatokat. Persze, e művelet körünkben £lénk derültséget keltett — s az ellenségnek nagy boszúságot okozott. A szakaszomnál levő cigány kürtösnek egyszer kilőtték szájából a cseréppipát. Lévén a pipa az ő gyenge oldala, szörnyen sajnálta a kis jószágot, ígértem neki egy csibukot, OÍV feltételek mellett, ha megnevettet húsvéti verőfény bíztatóan föltámasztja az elszenderült természetet. A tél rideg hópalástjától megszabadult világ egészen új, virágos, hímzett ruhába öltözik. Hasonló virágos kedvük volt tavaly kedveseinKnek is, kiket elszólított tőlünk a világháború harsonája. Vájjon visszatérnek-e mindnyájan, mint a hűséges költöző madaraink? Nem marad-e el az idén a régi jó barátunk a gólya vagy pedig a mi mindennapi csicsergő kis pajtásunk, a kedves fecske? A mélységes tenger harsogó hullámai bizonyára többet tudnak, mint a mi tengernyi fohászaink. íme ilyen húsvéti lamentációs akkordok rajzanak ez idő szerint mindeníelé az országban. A fényes palotától a szegény kunyhóig mindenütt szomorkodnak azok az üres helyek, melyeket fájdalmas emlékek és szorongó sejtelmek mohái födnek ibe. Vegyük azonban észre, hogy míg eddig az öröm elválasztott minket embertársainktól, addig a kölcsönös bánat egyesít. A boldogot azelőtt irigyelték, boldogtalanokon ma mindenki sajnálkozik. Az idei húsvét stációján immár jóval több felebaráttal találkozunk, akik hajdan esküdt ellenségeink voltak. Ezeket is a nagy háború hódította meg javunkra. Mindamellett az idei húsvét bennünket. S mit tett a cigány? . . . A leghevesebb puskatűzben, végig a lövészárokba vezető üres futóárokban — teljes félóráig cigány kereket hányt, lövöldöző legénységünk nagy mulatságára. Ismertem egy közlegényt. Öreg népfelkelő volt, Csontos Mihálynak hittak. Civilben a vadorzók mesterségét űzte, valahol Biharban a Sárrét táján. Nagyon jó lövész hírében állott: minden golyója biztosan talált. Mindig vigan harcolt bár szótalan volt. Egyszer, valamelyik éjjeli roham kezdetén golyó találta az öreget a szive táján. Lebukott. Bár nagy fájdalmai lehettek, csak ennyit nyöszörgött: — Nem jól célzott a marha . . . Majd kórházba került, s úgy hallottam, ki is gyógyult a sebéből. Az efféle apró epizódot seregestül lehetne fölsorolnom, de cikkem kerete kicsi hozzá. Néha-néha, mikor elül a harci lárma, s leszáll az alkony, föl-föltámad a fiúk nótás kedve is. Néhanéha ... De csak halkan, leheletszerűen. Akkor sem szomorkását, hanem vígat énekelnek. Nem való oda bús hallgató nóta: eszükbe jutna valami régi álom és elöntené szivüket a keserűség. íme egy harctéri bakanóta: mégsem alkalmas a piros tojások örömeit visszavarázsolni, mert még mindig a harctereken piroslik hőseink vére. Megteremheti azonban a föltámadás magasztos reményeit. Mert akik győztesen térnek haza a harcterekről, azokat, mint föltámadt hazánk újkorszakának megteremtőit ünnepeljük. Vigasztaló reményeink megvalósulásáig mindamellett még sok vérbe kerül, míg régi bűneinket mind megváltják hőseink, akik a harc minden pillanatában a menyország kapui előtt állanak. Akik pedig életben maradnak, azok itthon nyitják meg a íöldi menyország regota zart kapuját kedveseik boldogítására. Ez a húsvét tehát még csak a jóremény foka. Az igazi húsvét akkor virrad reánk, ha győztünk az igazság fegyvereivel a bátorság harcterein. Akkor már nem virággal, hanem babérral halmozzuk el diadalmasan haza érkező hőseinket. Érezzük azonban immár a tavaszi illatú újkorszakot. Az erkölcsök győzedelme a harctereken, idehaza is legyőzi lappangó belső ellenségeinket. Elpusztulnak tehát azok a szentségtörők, akik becsapták az államot, megkárosítottak katonáinkat gyalázatos csalásaikkal. Elpusztulnak azután azok a kufárok is, kiknek őseit Krisztus Urunk kikorbácsolta Atyja hazából, a jeruzsálemi templomAzt kérte az édes anyám tőlem: írjam meg, hogy mi hir van felőlem. Azt tettem a tábori postára: Csuhaj! kozákokat eszünk vacsorára. 40 szög van az én bakancsonba, Megesküdtem, te toprongyos muszka. Megesküdtem a Szentháromságnak, Bőrödet lenyúzzuk koldustarisznyá[nak. Hallgas ide Oroszország cárja! Koldus népnek koldus a hazája. Eljutunk mi még Szentpétervárra, A te fejed tesszük a koldustarisz[nyába! . . . Valamelyik hideg téli este, tábori tüz mellett született ez a kis tréfás „Meghivó" is: MEGHÍVÓ. A Galíciában üdülő magyar honvédek Tarka Táncrendező Társasága a „HÓFÚVÁS"-hoz címzett lövészárokban és annak területein minden csillagos és holdvilágos este fehér kabarét rendez, melyre t. Cimet tisztelettel meghívja a Rendezőség. Üde fenyőillat helyett kéjes puskapor szaggal kedveskednek. Ételekről és italokról szakácsok gondoskodnak. Modern attrakciók! Elsőrendű szubrettek! Műsor: 1. Ábránd. (Három magyar tüzérüteg zenekara.) ból, mert ezek a szívtelen és jellemtelen uzsorások az élelmiszereket drágították meg a legnehezebb időkben. A romlott világot egykoron vízözön pusztította el. A mai romlott világ bűneinek elpusztítására már milliók vérözöne volt szükséges. Akik azonban ebben a vérkeresztségben meg nem javulnak, azokat épen úgy eltünteti az erkölcsi diadal túlvilági fénye, mint a miazmás penész gombákat a nyári nap lángoló sugarai. Ez az újkorszak ajándékoz meg minket ismét igazi húsvéti örömökkel. Dr. Kőrosy László. Foerster Frigyes Vilmos. Igazi apostol: a keresztény ethika nagy apostola. Ellentétes világnézetek küszöbén született. Mig ugyanis ifjúkora bölcselőinek egy része a régi mesgyén haladva hévvel vitatja a vallásos erkölcstan kizárólagos jogosultságát, addig a másik rész kígyót-békát kiáltva mindenre, ami régi „új ethiká

a-t csinál magának s a régire ráfogja hogy az nem más, mint a kereszténység egy szörnyszülötte, amely csak arra való, hogy minden jó falatot kinézzen az élni, élvezni akaró modern ember szájából; nem a modern ember igényeihez van szabva. És nagy serényen ás2. „Eltörött a hegedűm ..." Össztűz kíséretében énekli: Nikolajevics nagyherceg. 3. „Levél Vilikének és Franciskának. Irta: Miklós cár. Felolvassa: egy diplomata. 4. Válasz az atyuskának. Drámai költemény. Irta és szavalja Csonka Lehel közvitéz. 5. „Elmegyek és visszanézek . . ." Bőgőkisérettel énekli: egy kozák ezredes. 6. Kukoricza-pattogatás. (Honvédek szórakozása.) 7. Lepényevés. Bakaszeletek. Nyelik a muszkák. Azonkívül szerpentin-csata, repülőverseny és görögtűz, fogkirugás és vizbeugrás, acélba és célbalövés, lekvárnyelés és eresztés, tangótánc és kefenyelés. Végezetül: muszkarekviem. * Lám, a magyar embert mindenhová elkíséri a iókedve. Jókedvében nevet, Örül, haragszik, játszik, üt és vág. Ez a jókedv egyszer olyan, mint a fekete felhő, máskor olyan, mint a szikrázó acél. S ezt a jókedvet a magyar ember magával viszi a sirba is.