Esztergom és Vidéke, 1915

1915-03-28 / 25.szám

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., lOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETÓ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI SS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK: D R RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN ÉS D R KÓRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS: LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ARAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE S K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA Isten áldd meg a tisztes ipart! Igy kéri a magyar régi idők óta Istennek áldását a nemzeti keresetnek erre az ágára, amely megnemesiti, átalakítja és az emberi kultúra szükségleteihez alkalmazza az őstermelés gyü­mölcseit. A magyar mesternek nevezi az iparost, ezzel is meg­becsülésének akarván kifejezést adni, mert magasabb titulus nem képzelhető emberi foglal­kozásra. A háborús idők forgataga, ugy látszik, megtépázza az ipar­nak nálunk századodon keresz­tül szerzett babérjait, de ebben nem az ipar maga hibás, ha­nem hibások a büntetlen sáfárok, a kik elragadtatva a könnyen kínálkozó nyereségtől, elvakítva a könnyű szerzés csábításaitól a szerszámból feszítő vasat csi­„Esztergom és Vidéke" tárcája, Árva fiú. Egy sápadt fiúcska áll az uccasarkán, Fázik, didereg a rongyokba szegény:— Édes mosolygás helyett bánat van arcán, Harmatos könny ül két égszínkék szemén­Hiányos ruhája, rongyos cipőcskéje: Kis kezében ibolyák illatoznak, Mint ékesszava hírnökei a béke Segy szebb, egy jobb, egy boldogabb tavasznak. • •• Vegyen egy csokrot katona bácsi, mondja: „Olcsón adom, csak öt krajcár az ára, —" (Elönti szemét könnyek bús patakja) „Oly éhes vagyok, még nem ettem máma." Kinn jártam messze, ott túl a nagy erdőbe Ibolyát szedni a rőt avar alatt; *— Nincs senkim,nekem kell gondolni felőle, Hogy legyen számomra betevő falat­Nincsen édesanyám, meghalt réges-régen, Édesapám meg a csatában elesett, Nincs aki jó szívvel azt mondaná nékem, Jöjj fiam, adok egy harapás kenyeret­. - - Vegyen hát egy csokrot; öt krajcár az ára De, ha kettőt vesz úgy olcsóbban adom, Olyan éhes vagyok, még nem ettem máma Fázom, didergek és reszketek nagyon . . . nálnak és mint belső ellenségek rongálják polgártársaik vagyoni állapotát. Ennek a megfigyelés­nek az igazságát bizonyítják a közigazgatási hatóságoknak a fővárosban és a vidéken hozott ítéletei, melyek gyors egymás­utánban csukják rá, különösen az élelmiszer-ipar embereire a tömlöc ajtaját. A már tekinté­lyes számú gyűjteményben szép számmal vannak malomigaz­gatók, pékek, mészárosok, hen­tesek, vagyis azoknak az ipa­rosoknak a degenerált képvise­lői, amellyeknek épségére és be­csületére most kellene a leg­jobban számitanunk. Kiegészí­tik ezt a nem épen díszes tár­saságot az üzérek, a kereske­dők, a kiknek szintén a fejükbe ment a hirtelen meggazdago­dás gőze. A közigazgatás becsülettel teszi kötelességét, mikor a leg­— Elfordulok tőle, nehogy még meglássa, Hogy a szivem zokog, fáj és kesereg, — „Nesze kis fiacskám a két csokor ára, Végy magadnak rajta puha kenyeret" . • Fifcó Sándor. A tanítók. Irta: Kocsis László. Együtt beszélgettek, duruzsolgat­tak egy kis korcsma fehér abroszos asztalánál. Két hónap óta az volt a rendes találkozási helyük minden este. Hogy meddig? Ezt már nem tudtak. Izmos, szép testükön már rajta feszült az új csukaszürke. Holnap­után talán indulnak is. Ki tudja? Lehet. Azért mindegyik víg volt, mosolygós, jókedvű. Különösen ma este. Tegnap jö.tek meg a kétnapi szabadságról. Otthon voltak búcsúz­kodni . . . már ha egy legényember kistanítónak lehet otthona. Mert bi­zony annak csak egy kis csendes fehérremeszelt szobája szokott lenni, meg barna, mélyen búgó öreg hege­szigorubb megtorlást alkalmazza az üzleti élet emez élősdieivel szemben. Most igazán olyan időket élünk, mikor nagyon he­lyén van, ha a büntetőjog al­kalmazásában nem csupán a javító elméletet, hanem inkább az elrettentési elméletet alkal­mazzuk, mert ma gyorsan kell cselekedni, nincs idő azon gon­dolkozni, x inegjavult-e az illető; ma védelem kell a közönség­nek, amely az egész országnak lakossága. A ki csak hajszál­nyira mer eltérni a hatóságok­nak amaz intézkedéseitől, me­lyek a polgárság vagyoni vé­delmére alkottattak, bűnhődjék meg kérlelhetetlen szigorral, és minden ilyen Ítéletben láthassa a gondolkodó polgárság egy-egy kövét annak a bástyának, a mely védelmet ad itthon a belső ellenséggel szemben. Nagyon kellett már a magyar gazdasági dűje, egy-két intim könyve, aztán a gyerekek, ezek a pufók őszinte fa­lusi lurkók. Éz az otthon. Ettől le­het csak elbúcsúzkodni. Aztán még valakitől. Már kinek-kinek . . . — Hát te, Józsi, miért nem men­tél haza ? Nincs búcsúzkodni valód ? Nem hagysz itt senkit? Ezt egyszerre többen is kérdezték az asztal szélén ülő szőke, szemü­veges gyerektől, ki eddig félénken hallgatta a mámoros boldog beszé­deket. — Nincs senkim . . . szólalt meg csöndesen. A többiek erre elszomorodtak, de azért titkos örömmel nézegették az ujjukon csillogó új arany karikagyű­rűket. Szemük ragyogó fénybe bo­rult. Arcukat finom, meleg pir futotta be. Lesugárzott homlokukról, hogy mos készek a halálba is menni, szí­vesen rohannak ezer veszélybe, mert, ujjukon az a pici csillogó aranygyű­rű, amely örökre összekapcsol két forró szivet. S ezért nem szomorúak, levertek, bár tudják, hogy a halálba masíroznak s holnapután talán már életben valami olyan mozzanat, mely a gazdasági túlkapást, a a visszaélést nemcsak egyszerű pénzbüntetéssel sújtja, amit ne­vetve fizet le a nagytőke, a nagy­tőkés ipar és kereskedelmi vál­lat és folytatja ott, ahol elhagy­ta. A milliós alaptőkével dicsekvő vállalatok felelős vezetői eddig minden személyes kellemetlen­ségtől mentek voltak, a kihá­gásárt csak az ült, aki meg nem tudta ennek a kényszerű nya­ralásnak a pénzbeli terhét vál­tani. Most, úgy látszik, elérke­zett a jogegyenlőség, mert a malomigazgató ugyanoda jut, ahová eddig a mezőrendőrségi kihágások elkövetőit rakta a \Jöx­vény. Ezekkel az üzleti élet ha­rácsolóival végeznie kell a tár­sadalomnak is. A ki közönsé­ges nyerészkedési vágyból el­követett ilyen kihágás miatt ka­rögös, ismeretlen csontrafagyott galí­ciai föld borul hideg testükre . . . — Ti boldogok vagytok most, tudom — folytatta Józsi — mert mindegyitekre vár valaki. Ó sejtem mindegyitekért egy fehér szív remeg az apró kis falvakban Egy fehér szív . . . talán az öreg kántorék le­ányáé, talán a jegyzőéke, talán az ispánéké, talán a plébános húgáé . .. Tudom, így van . . . S ezért vagy­tok boldogok is, pedig bucsuzkodás­ról jöttetek meg. Ezért beszéltek ma este annyit az édes örömről, a ked­ves boldogságról, a messze kék re­ményről, az eljövendő szép idők­ről .. . Elhallgatott. Néhány pillanatig a füstös, szürke levegőbe bámult. Az­tán felkelt. "Fölvette katonaköpenyét. Előkereste sapkáját s remegő kezét odanyújtotta a többieknek. —- Ha kapok szabadságot, én is elmegyek búcsúzkodni. Mire indultok, visszai A kapitány kissé nyersen fogadta. — Aztán miért akar hazamenni ?

Next

/
Thumbnails
Contents